Somlai Tibor: VOLT ÉS NINCS Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945

Dr Osman Péter ismertetése

Igazi nagypályás dizájn, belsőépítészet és tárgykultúra remekműveiből ad különleges válogatást ez a kötet, dokumentáció értékű, gazdag és gyönyörű képanyaggal. Elbűvölő időutazásra visz: olyan világba, amely, bár időben még viszonylag közeli, több ok folytán is teljes joggal nevezhető letűnt kornak. Legfőképp azért, mert az azóta eltelt évtizedek során nagyot változott a nálunk társadalom, eltűntek belőle azok a szereplők, akikhez az ilyesfajta enteriőrök kötődtek, akiknek igényük is és lehetőségük is volt ezek létrehozására és fenntartására, s akik jelentős részénél ez többé-kevésbé az osztályuk hagyományaihoz kötődött. Nem kevésbé azért is, mert - szintúgy sok oknál fogva - nagyot változott a közízlés, pontosabban az az értékrend, amely hajdan a gazdagság felső régióiban életre hívta az igényt ezekre az enteriőrökre, és azokat nem is csak felsőfokú presztizshordozókká tette, hanem sokak szemében a gazdagságnak és a legtehetősebbek kultúrájának alapvető jelentőségű kellékeivé.

Somlai Tibor így szól e könyvéről és annak testvérköteteiről a Bevezetőjében: „Ez a kötet egy sorozat harmadik darabjának tekinthető. A három könyv a huszadik századi belsőépítészet különböző irányzatait dolgozza fel 1970-ig. A szempont nem az időrendiség volt. Elsőként a "Tér és idő" a két háború közötti modern lakásbelsőkkel foglalkozott, majd a "Távol és közel" 1945–70-ig mutatta be a belsőépítészeti irányzatokat. Végül ez a kötet – mely a sorban az első is lehetett volna - 1900-tól 1945-ig dolgozza fel a nagypolgári és arisztokrata enteriőröket, szubjektív válogatásban. Sokat gondolkoztam a címen, és végül arra jöttem rá, hogy olyat kell választanom, amely kifejezi azt a szomorú tényt, hogy a bemutatott enteriőrök egytől egyig örökre eltűntek. Ez azért szomorú, mert Budapesten is lehetne hasonló gyűjtemény, mint a londoni Wallace Collection, a párizsi Musée Jacquemart-André vagy a New York-i Frick Collection. Ezekkel vetekedő csodálatos gyűjtemények voltak nálunk is, de a háború és az utána következő negyven év szocialista világa egyszer és mindenkorra eltüntette a nagypolgárságot, otthonaikkal együtt. Ezt a világot szeretném bemutatni, mielőtt a fotók végleg szétszóródnak, megsemmisülnek, és az a korosztály sem lesz már fellelhető, amelyik, még ha nagyon fiatalon is, de mozgott, élt ezekben az enteriőrökben.”

Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ebben az igen elegáns albumban kifogástalan, magasszínvonalú kultúrtörténetet kapunk - erre biztos garancia már maga a Corvina, és a hasonló kiadványainak hosszú sora.

Somlai a kötet képanyagáról és a kapcsolódó ismertetéseiről: „Ennek a 46 kastélynak, villának és lakásnak a fellelhető korabeli fotóanyag alapján történő bemutatása meglehetősen szubjektív jellegű. (Neki lehet, ő bizonyára rendelkezik azzal a tudással, amely alapján meg tudja ítélni, hogyan viszonyul ez a válogatás a bemutatott kor ilyen alkotásainak - merthogy az ilyen enteriőr magasszínvonalú kreativitással létrehozott alkotás - teljességéhez. Nekünk, akiket e kötet tartalmának megítélésében nem zavar efféle összehasonlítási alap, ez, a gyönyörködés adta esztétikai élvezet mellett, egy kiemelkedően magas információértékű áttekintés. A hivatásos kultúrtörténészeken és a jól felkészült érdeklődőken túl kevesek lehetnek már, akik annyit tudnak erről a világról, hogy megérezzék akár a válogatás, akár a szerző ismertetéseinek szubjektív természetét. - OP) Próbáltam a még nem, vagy kevésszer publikált képeket összegyűjteni. A fotók fele közgyűjteményekből, a másik fele családi albumokból származik (tehát ez utóbbiak számunkra ezzel válnak megismerhetővé - OP). A kutatások során sok érdekes, eddig ismeretlen adat is felszínre került. (És a legtöbbünk milyen keveset tud az elvileg már ismertekből is. „A múltat végképp eltörölni” félelmetes hatékonysággal működött, elfordítva a legtöbbek érdeklődését is ettől a mindenestül kárhoztatott világtól. - OP) Szeretném előrebocsátani, hogy a képekhez fűzött ismertetések szintén nagyon szubjektívek, és nem tudományos igénnyel lettek megfogalmazva. (Ami nekünk, laikusoknak meg is könnyítheti a mondandó befogadását és élvezetét, a válogatásnak és az ítéletnek a szubjektivitása pedig aligha zavar, ha jól felkészült hozzáértőtől kapjuk. - OP) Célom egy olyan képeskönyv létrehozása volt, amely bemutatja a mostani és a következő generációknak egy olyan letűnt magyar világ és társadalmi osztály életkörülményeit, mely tőlünk nyugatra megmaradt, nálunk azonban visszahozhatatlanul eltűnt, volt, nincs!”

A „képeskönyv”-nél senki se gondoljon valamiféle, e szó megszokott jelentése szerint kissé leegyszerűsítő, netán mesterkélten könnyed bemutatásra. Kellemes, gördülékeny előadásmóddal ugyan, de a bemutatás szakmai értékét csorbító bármilyen kompromisszum nélkül, intelligens érdeklődőknek, hozzájuk méltó módon adja át tudását a szerző. S aki azt mondaná, kit érdekel ma már az a letűnt magyar világ és társadalmi osztály, gondoljon arra, kit érdekelnek ma már azok a gazdagok és előkelők, legalább is azok túlnyomó többsége, akik számára a reneszánsz, a barokk vagy éppen a rokokó remekei készültek.

Úgy illik, hogy recenzensként itt elfogultságot jelentsek be. Nemcsak azért, mert könyvekkel élő emberként a tudásközlés egyik csúcsának tekintem a legjobb hozzáértéssel megírt ismeretterjesztő műveket, amilyen ez a kötet is. Ezen túlmenően azért is, amit a szerző bemutatkozásul elmond magáról a Szép Házak Online oldalán:

(http://www.szephazak.hu/tervezo-portre/somlai-tibor-belsoepitesz/256/)

"A nagyapám volt Magyarországon az első szabadalmi ügyvivő, édesapám vette át az irodát, és magától értetődően nekem is folytatnom illett a családi hagyományt: így kerültem először a Műszaki Egyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskolára. Ezután, mivel mindig is a bútorok érdekeltek, jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.” És nem csekélység, hogy hogyan került erre a pályára: „Némi szerencse is kellett hozzá. Egy atyai jóbarátom, Koller György ajánlott Amerigo Totnak, aki akkoriban épített egy házat a Táncsics Mihály utcában, és belsőépítészt keresett. Tot bérbe adta a házat neki, aki ott nyitotta meg a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének galériáját. Ennek a háznak a belsőépítészeti kialakítása lett az első munkám.” Erre mondják, hogy „erős kezdés”, a folytatásban pedig sok egyéb között ott szerepel a General Electric európai központja is szerepel, ami igencsak rangos referenciának tűnik. Ki tudná szakmailag jobban, igazán hitelesen érteni, értékelni és bemutatni az ilyen enteriőrökben megtestesülő alkotásokat, mint aki maga is „nem középiskolás fokon” műveli ezt a mesterséget? Ami pedig ebből még nem magától értetődő: Somlai a magyarázataiban, ismertetéseiben, ’tárlatvezetéseiben’ nagy láttató erővel, kitűnően bánik a szavakkal is.

Csengel-Plank Ibolya írja az itt olvasható Belsőfényképek - enteriőrök - szobabelsők c. tanulmányában: „Az enteriőr (francia: intérieur: "belső tér") fogalma az építészetben kettős jelentéssel bír: Az egyik értelmezés szerint a tér építészetileg körülhatárolt belsejét jelenti, másik megközelítésben a művészi igénnyel berendezett helyiséget.” (kiemelés tőlem - OP) A fényképek és Somlai ismertetései ennek a művészi igénynek a sokféle megvalósulását mutatják be. Ezek mindenképpen és nagyon is példaértékűek. Természetesen nem abban, hogy hogyan igyekezzünk berendezni a környezetünket - de szép is lenne -, hanem magában az igényességben, amellyel az ember igyekszik széppé és lehetőleg, a funkciójának megfelelően, elegánssá tenni a környezetét. Végső soron abban az értelemben, ahogyan a szecesszió behozta a hétköznapokba, a széles tömegek mindennapi életébe, sőt otthonaiba is a tárgykultúrát.

A kötet kapcsán írja a fényképészetről: „A funkció egyértelmű tolmácsolása éppúgy alapfeladat, mint a belső állapotának és a berendezés kvalitásának kifejezése. (Hála néki, hiszen ma ez ad nekünk lehetőséget, hogy mindezeket a saját szemünkkel láthassuk is, még ha a képek szükségszerűen el is maradnak a digitális minőségtől. - OP) (…) A fényképek általában pontos jelzéseket nyújtanak arról, hogy az épületek gazdái miként becsülik meg a környezetüket, mire tartják azt, és milyen lehetőségekkel rendelkeznek.” Fűzzük ide is, amire fentebb már utaltunk: azon túl, hogy az épületek gazdái milyen enteriőrökkel becsülték magukat, azok közül a mások számára is megismerhetőknek igen fontos presztizshordozó funkciója is volt. Egyaránt kellett hirdetniük gazdáik vagyoni erejét, státusát, valamint a művelt ízlését és igényességét (még ha ez utóbbiakban olykor a belsőépítész pótolta is ki a gazda hiányosságait).

A történelmi képeken, a különlegességszámba menő látványokon, és a gazdagság felső szintjein megvalósult belsőépítészeti kultúra képtárán túl, Kiss Éva A múlt varázslata c. tanulmánya egy további, igen fontos adalékkal is szolgál mindezeknek a hazai ipar fejlődésére gyakorolt jótékony hatásáról: „Ezeknek a lakásoknak a berendezéséhez a tulajdonosoknak a kézműves hagyományokat folytató kivitelezőkhöz kellett fordulni. (..) Az akkori Magyarországon még élt a hagyományos kézművesség, és ennek kedveztek a hazai viszonyok is, hiszen a bútorgyártás területére sem a nagyüzemi jelleg volt a jellemző. Kitűnő asztalosmesterek, műhelyek megbízható, szolid kézművesmunkával egészítették ki a berendezést. Olykor hűséges másolatok készültek, kiegészítve egy-egy bútoregyüttest. Így egy régi székhez három újat adtak, vagy a meglévő tárgyak szellemében, ám kicsit igazodva a modern igényekhez is, franciaágyat vagy kényelmes heverőt illesztettek a berendezéshez.”

Eric Ries: Lean Startup Hogyan tegyük ötleteinket sikeressé és fenntarthatóvá?

HVG Könyvek 2013

Dr Osman Péter ismertetése

Az innovációs munka mindig hajmeresztő, új vállalkozást létrehozni talán még inkább. Járatlan utakon törünk előre a siker érdekében, és olyanokat teszünk annak eléréséért, amik ellen a tapasztalatokra támaszkodó biztonságérzetünk sikítva tiltakozik. In medias res a könyvből idézve: „Az első probléma a jó terv, az erős stratégia és az alapos piackutatás csalóka csábítása. Korábban ezek voltak a siker titkai. Túl nagy a kísértés, hogy a startupokat is ezekre alapozzuk, de ez nem működik, mert a startupok esetén túl nagy a bizonytalansági tényező. Hiszen a startup még azt sem tudhatja, kik lesznek az ügyfelei és mi lesz a terméke. Ahogy egyre bizonytalanabbá válik a világ, egyre nehezebb megjósolni a jövőt. A régi menedzsmentmódszerek már nem felelnek meg a célnak. A tervezés és az előrejelzés csakis hosszú ideje, stabilan működő vállalat és viszonylag állandó körülmények között lehet pontos. Márpedig a startupokra egyik sem igaz.” Ezért az ismeretlen terep buktatóit jó esetben mesteri, és gyakran szükségképp merész rögtönzésekkel igyekszünk legyőzni - lényegében ennek egyfajta részletesen kimunkált gondolkodásmód-útmutatóját kínálja itt a szerző. Az üzleti stratégiai tervezés szellemi és lelki terheit ugyan ezzel sem veszi le olvasói válláról, ám segít azokkal megbirkózni, újfajta felfogással hatékonyabban kezelni. A gyakorlatban szerzett nagyon sok idevágó tapasztalat feldolgozása alapján kialakított tanácsaival felkészít az akadálypálya leküzdésére, már amennyire ez egy 288 oldalas könyv keretei között lehetséges, s főként amennyire a saját tapasztalataiból leszűrt tanulságok és következtetések más esetekre alkalmazhatók. Ez utóbbiak mérlegelése és Ries tanácsainak ily módon történő felhasználása már elkerülhetetlenül is az olvasó feladata.

„A Lean Startup módszerrel tőkehatékony vállalkozásokat lehet felépíteni, mivel segítségével hamarabb felismerjük az irányváltoztatás szükségességét, így kevesebb időt és pénzt vesztegetünk el. Bár alkotás-mérés- tapasztalás néven emlegetjük a visszacsatolási hurkot, mert a tevékenységek ebben a sorrendben zajlanak, a tervezés valójában fordított sorrendben történik: először kitaláljuk, mit kell megtanulnunk, azután az innovációs elszámolással kipuhatoljuk, mit kell mérnünk annak eldöntésére, hogy igazolt tapasztalathoz jutunk-e, végül pedig kitaláljuk, milyen terméket kell megalkotnunk a kísérlet számára és a méréshez.” – a könyvből.

A Wikipediából és a könyvből idézve, Ries 2001-ben a Yale Egyetemen diplomázott számítógép-tudományból és a Szilikon-völgyben kezdett szoftver-mérnökként dolgozni. A Völgyben vált vállalkozóvá. Saját céget indított, amely megbukott, 2004-ben egy igen sikeressé vált startup, az IMVU társalapítója, majd technológiai vezetője is lett. Az IMVU finanszírozásába kockázati tőkét is bevontak, a könyvében is leírt tudatos fokozatossággal: előbb 1 millió dollárt, majd 18 milliót hoztak így be. Az IMVU gyors növekedésnek indult mind népszerűségben, mind a felhasználói számában, „nagyrészt a Ries által javasolt hatékonyság-orientált menedzsment technikáknak köszönhetően.” 2008-ban új vezető került az IMVU élére és Ries elhagyta a céget. A nagyhírű Kleiner Perkins kockázatitőke befektető cégnél lett vállalkozási tanácsadó, fél évvel később pedig önálló tanácsadói tevékenységbe fogott a startup területen. A csúcstechnológiás startupok sikereivel és bukásaival szerzett tapasztalatai alapján fogott hozzá a siker elérését segítő menedzsment módszertana, a Lean Startup filozófia kidolgozásához. Alapjául a Japánban elindított, nagyrészt a Toyotánál kidolgozott „lean” koncepció – lean gyártás, lean vállalat, lean termelés – szolgált, amelynek lényege, hogy az értéktermelésben a ténylegesen szükséges minimumra kell redukálni a ráfordításokat, lenyesve minden feleslegest, s úgyszintén mindent, amiért a végfelhasználó nem lesz hajlandó fizetni. (Ráismerhetünk ebben a fajlagos ráfordítási költségek ésszerű csökkentését célzó értéktervezésre! – OP) Ries a lean gyártás módszertanát az internet-alapú technológiákra alkalmazta. „A Lean Startup filozófia legfőbb célja, hogy tőkehatékony cégek építését segítse azáltal, hogy azok jobban reagáljanak a fogyasztók igényeire, s ezzel csökkenthessék az idő és az erőforrásaik elvesztegetését.” – idézi őt a Wikipedia. (Ennél a nagyon is kézenfekvő célnál csak az okoz nehézségeket, hogy maradéktalanul érvényes rá a régi olasz mondás: „a szótól a tettig hosszú az út”, vagyis könnyű tudnunk, mit akarunk, csak nehéz akadálypálya azt el is érni. Ez utóbbiban igyekszik segíteni Ries módszertana, és ez az azt részletesen kifejtő könyve. – OP).

2008-tól meghívásokat kezdett kapni tanácsadó testületekbe, hogy ossza meg a tapasztalatait. Blogjában is dokumentálni kezdte a lean startup filozófiát, s közreadni a gyakorlati tanulságokat. Ezzel a technológiai vállalkozók közösségének jól ismert bloggerévé, és a Lean Startup Mozgalom úttörőjévé vált (http://theleanstartup.com/) Mozgalma a Szilikon Völgyből indulva világszerte elterjedt. Amint Ries írja „A vállalkozók helyi csoportokat kezdtek létrehozni, amelyek keretén belül személyesen találkoztak, hogy megvitassák és alkalmazzák a Lean Startup-ötleteket. Mostanra a világ több mint száz nagyvárosában található szervezett közösség. Bár jómagam a high-tech szoftveriparban rendelkezem tapasztalattal, a mozgalom jócskán túlnőtte a gyökereit. Vállalkozók ezrei alkalmazzák a Lean Startup elveit minden elképzelhető ágazatban.”

Ries előadói felkérést kapott a Web 2.0 Summit internet-csúcskonferenciára, és meghívást a Harvard Business School-ra, mint „entrepreneur-in-residence”. (A Wikipedia a DeGroote School of Business-re hivatkozva írja, hogy az üzleti iskolákban az EIR mentorként és szakedzőként segíti a diákokat. – OP) 2011-ben a Lean Startup filozófiát e könyvben foglalta össze, s az röviddel a megjelenése után második lett a New York Times bestseller listáján a CNBC pedig minden vállalkozó kötelező olvasmányának nevezte. Még abban az évben az Amazon felvette a legjobb üzleti könyvek listájára, és 2012 júniusára már 90 ezer példányban kelt el.

„Azok közé tartozom, akik a számítógép mellett nőttek fel, így vargabetűkkel jutottam el a vállalkozás és a menedzsment elméletéhez. Mindig is ágazatom termékfejlesztési területén dolgoztam; partnereim és főnökeim menedzserek vagy marketingesek voltak, kollégáim pedig a tervezésen és az üzemeltetésen tevékenykedtek. Pályafutásom során újra meg újra átéltem az élményt, hogy rendkívül keményen dolgozom olyan termékeken, amelyek végül megbuknak a piacon.” írja magáról. Tudjuk, ez nélkülözhetetlen iskola, mert igazán a bukás késztet arra, hogy átgondoljuk, mit kell sokkal jobban csinálni és hogyan tehetnénk azt. A kudarcok – olvashatjuk – Riest is tanulásra, a jobb megoldások keresésére ösztönözték. „Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Szilícium-völgy legragyogóbb elméitől tanulhattam.”

Az utóbbi évtizedek egyik gyakran idézett, kikent-kifent legendája a sikeres vállalkozó mítosza, akinek zsenialitása világra szóló sikert hozott. Különösen megszívlelendőek ezért Ries szavai: „Mind saját, mind mások sikereiből és kudarcaiból azt a tanulságot vontam le, hogy igenis az unalmas részletek számítanak a legtöbbet. A startupok sikere nem a jó génjeink eredménye és nem is annak köszönhető, hogy jókor vagyunk jó helyen. A startupokat sikerre lehet vinni a megfelelő folyamat alkalmazásával. Ebből az következik, hogy a siker tanítható és tanulható.” Ám azért ez így túl amerikai, túlságosan pozitív. Valójában, ami tanulható, az a siker szükséges, nélkülözhetetlen, ám önmagában még nem elégséges feltétele. Hiszen kissé korábban ő maga is írja: „Miután több száz vállalkozóval dolgoztam együtt, első kézből tudom, hogy az ígéretes kezdet milyen gyakran fullad kudarcba. A fájdalmas igazság az, hogy a legtöbb startup elbukik. A legtöbb új termék sosem lesz sikeres. A legtöbb új vállalkozás nem éri el a benne rejlő potenciált.” A kép ezzel teljes, nomeg azzal, hogy bár nem lehet kézbentartani minden tényezőt, amely kell a gazdasági sikerhez, aki nem ura az ehhez kellő felkészültségnek, esélye sincs, hogy jó cégépítő és -vezető legyen.

Ries kiemeli: „Az általános menedzsment 20. századi jelentős sikerének köszönhetően páratlanul gazdag irodalom áll rendelkezésünkre. Ezek a menedzsmentelvek azonban alkalmatlanok annak a zűrzavarnak és bizonytalanságnak a kezelésére, amivel a startupok szembesülnek.” És „Az innovatív vállalkozás átfogó elméletének a szárnyát bontogató cég minden területét magába kell foglalni: vízió és koncepció, termékfejlesztés, marketing és értékesítés, bővítés, partneri kapcsolatok és disztribúció, cégszerkezet és szervezeti felépítés. Módszert kell nyújtania az előrehaladás mérésére szélsőségesen bizonytalan feltételek között is. Egyértelmű útmutatóul kell szolgálnia a vállalkozóknak arra nézve, hogyan döntsenek a válaszutakon: befektessenek-e a folyamatokba, és ha igen, mikor; hogyan alakítsák ki, tervezzék meg és hozzák létre az infrastruktúrát; mely esetben próbáljanak önerőből boldogulni és mikor kössenek szövetségeket; mikor reagáljanak a visszajelzésre és mikor ragaszkodjanak a saját elképzelésükhöz; és végül hogyan és mikor fektessenek be a vállalkozás bővítésébe. Legfőképpen lehetővé kell tennie az innovatív vállalkozók számára, hogy tesztelhessék előrejelzéseiket.”

A feladat tehát világos. „A Lean Startup arra hívja fel az emberek figyelmét, hogy másként mérjék a termelékenységüket. Mivel a startupok gyakran készítenek tévedésből olyasmit, ami a kutyának sem kell, nem számít, hogy időben és megfelelő költséggel állítják-e elő. Egy startupnak inkább arra kell törekednie, hogy a lehető leggyorsabban kitalálja, mit kellene készítenie, tehát mi az, amit az ügyfelek akarnak és amiért hajlandóak fizetni is. Más szóval, a Lean Startup az innovatív új termékek fejlesztésének új módszere, amely a rövid ciklusidőt, az ügyfelek ismeretét, a kolosszális ötletet és az óriási ambíciókat hangsúlyozza – persze mindezt egyszerre.” (Kiemelés tőlem – OP) És „A Lean Startup módszer lényege, hogy az autóvezetéshez hasonlóan megtanítson minket startupot vezetni. Ahelyett, hogy feltételezések tömkelegén alapuló, bonyolult tervet szőnénk, inkább az alkotás-mérés-tapasztalás visszacsatolási huroknak nevezett "kormánykerék" segítségével újra meg újra a körülményekhez igazítjuk a tervet. Ennek a kormányzási folyamatnak köszönhetően mindig tudni fogjuk, mikor van szükség irányváltoztatásra, és mikor kitartásra, hogy megmaradjunk a kijelölt úton. Amint felpörgettük a motort, a Lean Startup módszer segítséget nyújt abban, hogy maximális ütemben gyorsítva bővítsük és fejlesszük a vállalkozásunkat.”

Módszere lényegét a következőkben összegzi:

„A Lean Startup öt alapelve, amelyek a kötet mindhárom részét végigkísérik, az alábbiak:

1. Innovatív vállalkozók mindenhol vannak. Nem csak az lehet startup, ami garázsban üzemel. Az innovatív vállalkozó fogalma mindazokat felöleli, akik a definícióm szerinti startupban dolgoznak, azaz új termékeket és szolgáltatásokat hoznak létre szélsőségesen bizonytalan feltételek között. Ez azt jelenti, hogy mindenhol vannak innovatív vállalkozók, és a Lean Startup megközelítés bármilyen méretű cég esetén, akár mamutvállalatoknál is és bármely szektorban és ágazatban működhet. (A mamutvállalatok némileg meglepő említését a következő alapelv magyarázza, igaz, hogy eléggé rejtjelesen. – OP)

2. A vállalkozás a menedzsment egy fajtája. (Ez feltehetően valami olyasmit akar jelenteni, hogy a vállalkozások létrehozása, felfuttatása speciális menedzsment feladat. Nem tudhatjuk, mi áll Ries eredeti szövegében, ám a következő mondata is ezt támasztja alá. – OP) A startup nem csupán egy termék, hanem egy intézmény, ezért újfajta, kimondottan a szélsőségesen bizonytalan feltételekhez igazított menedzsmentet igényel. Valójában – ahogyan később ki fogom fejteni – szerintem az „innovatív vállalkozónak” bevett pozíciónak kellene lenni minden olyan modern vállalatnál, amely innovációra alapozva kívánja elérni a jövőbeli növekedést.

3. Igazolt tapasztalat. Nemcsak azért hozunk létre startupot, hogy piacra dobjunk termékeket, profitot termeljünk vagy csupán kielégítsük az ügyfelek igényeit, hanem azért is, hogy tapasztalatokat szerezzünk, miként építhető fel fenntartható vállalkozás. Tudományosan igazolható tapasztalatot szerezhetünk, ha gyakori kísérleteket végzünk elképzelésünk minden elemének tesztelésére. (Félreértés elkerülésére: startupot nem valamiféle tudományos kísérlet céljával hozunk létre tapasztalat szerzés érdekében, hanem azért, hogy a tapasztalatok alapján fenntartható, nyereséges vállalkozássá fejlesszük azt. Ez Ries módszerének lényegéhez tartozik – katonai kifejezéssel élve, menetből felfejlődni. Ezt bontja ki a következő alapelv. – OP)

4. Alkotás–mérés–tapasztalás. Egy startup alapvető tevékenységei: terméket alkot egy ötlet alapján, méri az ügyfelek reakcióit, majd tapasztalatai alapján eldönti, hogy irányváltoztatásra vagy kitartásra van-e szükség. A startup minden sikeres folyamata ennek a visszacsatolási huroknak a felgyorsítására irányul.

5. Innovációs elszámolás. A vállalkozások sikerességének növelése és az innovátorok elszámoltathatósága érdekében az unalmas részre is oda kell figyelnünk: hogyan mérjük az előrehaladást, hogyan állítsunk fel mérföldköveket és miként priorizáljuk a munkát. Ehhez kifejezetten startupokra szabott, újfajta elszámoltatási rendszerre van szükség.”

Az elöljáróban említett három rész, ismét Ries összegzésében:

„Ez a könyv három részből áll: Vízió, Kormányzás és Gyorsítás. A Vízió című részben a vállalkozói menedzsment új területét mutatom be. Meghatározom az innovatív vállalkozó és a startup fogalmát, és új módszereket mutatok be, amelyek segítségével a startupok ellenőrizhetik az előrehaladásuk mértékét – ez az igazolt tapasztalat. Látni fogjuk, a – garázsban vagy a vállalaton belül működő – startupok úgy szerezhetik meg ezt a tapasztalatot, ha tudományos kísérletekkel fedezik fel, hogyan lehet fenntartható vállalkozást felépíteni.

A Kormányzás című részben elmerülünk a Lean Startup módszer részleteiben, és megismerjük az alkotás-mérés-tapasztalás visszacsatolási hurok működését. A nem bizonyított (vakhiten alapuló), alapos vizsgálatot igénylő feltételezésektől kiindulva megtudjuk, hogyan lehet minimálisan működőképes terméket előállítani a feltételezések felülvizsgálatára (amit erről leír, azt a fejlesztőmunkában deszkamodellnek hívtuk, legalább is régebben. – OP), új számonkérési módszert az előrehaladás értékelésére és egy módszert annak eldöntésére, hogy kitartásra vagy irányváltoztatásra (egyik lábunkat a földhöz szegezve elfordulunk) van-e szükség. A Gyorsítás című részben olyan technikákat tárunk fel, amelyek segítségével a Lean Startupok a lehető leggyorsabban, akár már a felfutásuk közben végigsuhanhatnak az alkotásmérés- tapasztalás visszacsatolási hurkon. Tanulmányozni fogjuk a lean gyártás startupokra is vonatkozó elveit, például a kistételes feldolgozásban rejlő potenciált. Lesz szó a szervezeti felépítésről, a termékek fejlődéséről és arról, hogyan alkalmazhatjuk a Lean Startup-elveket a közmondásos garázson túl, akár a világ legnagyobb vállalatain belül is.”

S a szerző zárszava, víziója:

„Hogyan nézne ki egy olyan vállalat, amelyik az összes alkalmazottját felvértezné Lean Startup-szuperképességekkel?

Egyrészt mindenki ragaszkodna ahhoz, hogy feltételezéseket fogalmazzon meg világosan és teszteljen pontosan – nem időhúzási taktika gyanánt, vagy hogy elfoglaltnak tűnjék, hanem attól a vágytól hajtva, hogy megismerje a minden projekt víziója mögött ott rejlő igazságot.

Nem vesztegetnénk az időnket a minőség szószólói és a vakmerő haladás bajnokai között folyó végtelen vitákra; ehelyett felismernénk, hogy a sebesség és a minőség valójában szövetségesek az ügyfél hosszú távú érdekéért vívott csatában. Nem azért törekednénk a veszteség kiküszöbölésére, hogy felépítsük a minőség elefántcsonttornyát, hanem a rugalmasság és a kiváló üzleti eredmények érdekében.

A kudarcot és a visszaesést őszintén beismernénk, és levonnánk a tanulságot, nem pedig visszavágással és vádaskodással reagálnánk. Ezenfelül ellenállnánk a kísértésnek, hogy visszavegyünk a tempóból, növeljük a tételméretet, és a megelőzésre koncentráljunk. Ehelyett növelnénk a sebességet az összes olyan felesleges munka kiküszöbölésével, amely nem vezet tapasztalatszerzéshez. Új intézmények létrehozásának szentelnénk magunkat.

Ezeknek az lenne a hosszú távú küldetésük, hogy fenntartható értéket hozzanak létre, és jobbá tegyék a világot.

De mindenekfölött felhagynánk az emberek idejének pazarlásával.”

Juhász Árpád: A kék bolygó vándora

Topográf Térképészeti Kft, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

Dr Juhász Árpád „televíziós geológus” kötete az idei év könyvtermésének egyik méltán kiemelkedő darabja.

Az útleírás régóta kedvelt műfaj, hiszen a javát alkotó művek sok olyan érdekességre és ismeretekre nyitják rá az olvasó szemét, amelyekkel amúgy nehezen találkozna. A mai világban pedig az olyan könyvek, mint Juhász Árpád e kötete, egészen különleges és fontos szerepet kapnak. Ez ugyanis egyszerre szórakoztató, s ugyanakkor intellektuálisan igényes alkotás. Eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy, a globális tömegkultúra céljára készült mai termékek mind nagyobb hányada, akárcsak az elektronikus média műsorainak nagy része, kifejezetten intellektuális igénytelenségre szoktatják a fogyasztóikat, méghozzá félelmetes hatékonysággal. Tartanunk kell attól, hogy - hacsak ez a trend valamely jótékony ok folytán meg nem fordul - mind többen lesznek olyanok, akiket a kulturális igényeiket illetően legjobban a különös, ám nagyon is kifejező szleng kifejezés jellemez: agyilag zokni. Juhász könyve szembe megy ezzel, valódi intellektuális értéket kínál, s ezzel igényességre szoktat. Így örömére szolgálhat mindenkinek, akik kedvelik az európai kultúra hagyományos értékeit, s benne a valódi világ hihetetlenül sokszínű sajátosságainak, jellemzőinek, természeti, antropológiai és kulturális kincseinek a megismerését. S ha eljut olyanok kezébe, akiket mindinkább arra nevel rá a média, hogy a figyelemre méltó eseményeket legfőképpen a tömegkultúra műanyag bálványainak életviteléről, szerepléseiről, magánéleti botrányairól és párosodási szokásairól szóló tudósításokban keressék, talán közülük is jó néhányat meggyőzhet arról, hogy a valódi világ összehasonlíthatatlanul érdekesebb, mint a hamisított - ez pedig nagyobb érték lehet mindannyiunk számára, mint sokan gondolnák.

Mai kultúránk egyik kiemelkedő pozitívuma, hogy hatalmas kínálatban állanak rendelkezésünkre valóban kitűnő úti- és természetfilmek. Velük szemben a betűkbe öntött útleírások közül valószínűleg csak a legjobbak állják a versenyt, feltehetően csak azok, amelyeknek különösen vonzó többletet ad a szerzőjük - ezzel az útitársunk, idegenvezetőnk - érdekes, rokonszenves személyisége, intelligenciája, megkapó látásmódja. Ez a hatalmas és gyönyörű album ebben is nagyon jó. És abban is, hogy kiválóan alkalmazkodik a mai olvasási szokásainkhoz. Manapság, ha eljutunk odáig, hogy könyvet vegyünk a kezünkbe, időnk, erőnk inkább csak a rövidebb olvasmányokra futja, s igazán jónak kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek lekötni a figyelmünket. Itt ilyenekből kapunk sokszínű füzért, amelynek minden darabja tökéletesen megfelel ennek, s a műfaj egy-egy gyöngyszeme.

A televízió kevés áldásainak egyike, hogy lenyűgöző módon képes ismereteket közvetíteni, s ezzel igen hatásos eszközéül szolgál az ismeretterjesztésnek is. Különösen érvényes ez a természet világának, szépségeinek és érdekességeinek, valamint az emberiség hihetetlenül változatos civilizációjának bemutatásában betöltött szerepére. A demagogikon (magyarán a TV) ebben valódi műveltséget kínál, amelynek értékét persze az adja, ha kiemelkedő mesterek készítik e filmeket, műsorokat - amilyen Juhász Árpád is. Az élővilág televíziós bemutatásának felülmúlhatatlan mestere, sztárja Sir David Attenborough, aki e tevékenységéért kapta a lovagi címet. Juhász Árpád életműve a legjobb színvonalú tudományos ismeretterjesztésben nem marad mögötte - kivéve, hogy magyar televíziósként és szerzőként kevesebbeknek adatik meg a szerencse, hogy láthatják a filmjeit, olvashatják a könyveit. E kötet fülszövege is elmondja: 45 úti filmjét vetítette a televízió, élményeiről 17 könyve jelent meg, s munkásságáért az amerikai sajtó a világ ötezer ismert személyisége között tartja számon.

A kötet e bámulatos életmű legjavából ad sűrítményt. „6 kontinens, 1600 fénykép, egy geológus úti kalandjai” alcímmel. A „geológus” ugyanakkor itt messze több mint szakmájának kiváló képviselője, hiszen Juhász a saját tapasztalatainak, élményeinek tükrében hatalmas ívű áttekintést tár elénk a Föld élővilágáról, annak különlegességeiről, és különféle népeinek sajátos életmódjáról is. Aki azt állítja, hogy ezt lapozgatva nem mardossa a sárga irigység, az vagy nagyon érzéketlen azok iránt az örömök iránt, amelyeket a mindezekkel való találkozás nyújt, vagy nagyon nem őszinte. Ugyanez áll arra is, aki azt mondaná, hogy nem nyűgözi le mindaz, amit itt láthat és olvashat. Tény, hogy bolygónk természeti szépségeiről és civilizációjáról egy könyvben csak ízelítőt lehet adni, ám ez a kötet így is ezeknek igazán méltó ábrázolása. A szerző joggal írja itt az előszavában, hogy kilencvenkilenc országot járt be, történeteinek száma végtelen, s egyike azoknak Magyarországon (valószínűleg a világon is OP.), akik a legtöbbet tudnak és a legtöbbet dokumentáltak a Föld természeti környezetéről. „Úti kalandjainak” már a bevezetőben olvasható kurta összegzése is elég ahhoz, hogy őszinte csodálatot érezzünk a világ megismertetését célzó utazásainak rendkívüli száma és sokszínűsége iránt, s nem csekély örömet, hogy az utazások számtalan viszontagságaival ő birkózott meg, élményeinek legjavát viszont mi kapjuk, amennyire csak az album bámulatos képanyaga, s a szerző rövid leírásai és fényképek magyarázó szövegei képesek azokat közvetíteni. 750 oldal tömény természeti szépség, kaland, érdekesség a világjárás ínyenceinek. És 750 oldal arról, milyen elképesztően sok élmény férhet bele egy elkötelezett természettudós életébe, akit hajt a megismerés és a megismertetés szenvedélye.

Naomi Klein: Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus felemelkedése - Akadémiai Kiadó, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

„E könyv pellengérre állítja a hivatalos történet központi és leginkább felmagasztalt állítását, miszerint a deregulált kapitalizmus a szabadságban született, és a korlátok nélküli szabad piac kéz a kézben jár a demokráciával. Ezzel szemben láthatjuk majd, hogy e fundamentalista kapitalizmus világra jövetelénél a kényszerítés legdurvább formái voltak jelen, melyeket egyaránt alkalmaztak a társadalmon, mint közösségen és emberi testek megszámlálhatatlan sokaságán. Korunk szabad piacának története – melyet leginkább a korporatizmus felemelkedéseként írhatunk le – valójában sokkról sokkra halad.” Így határozza meg Klein műve mondanivalójának velejét. Merész, szerfelett merész, hiszen ezzel szembe megy a makrogazdaságtan uralkodó áramlatával. Igazából nem is lenne ez kockázatos, ha pusztán elméleti vitáról lenne szó, azonban a tét a mai világban szinte mérhetetlenül nagyobb: amint ő maga is nagyon világosan leírja, a gazdaság feletti uralomnak, finomabban a gazdaság kormányzásának megalapozása.

Paul Krugman: Elég legyen a válságból! MOST! (Akadémiai Kiadó, 2012. – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/3. sz.) c. könyve kapcsán idéztük a közgazdasági Nobel-díjas Paul A. Samuelson, a modern közgazdaságtan egyik megalapozója szavait: „A közgazdaságtan legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” Tegyük hozzá: Az elmélet-alkotók dolgát enyhén szólva végletesen megnehezíti, hogy az egymást kölcsönösen meghatározó gazdaságra és társadalomra maradéktalanul érvényesek Hérakleitosz tételei: „Semmi sem állandó, csak a változás maga.”, következésképp, (kissé egyszerűsítve) „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba.”. Nyilvánvalóan, a közgazdaságtan is olyan tudomány, amelynek az adja a gyakorlati értékét, ha elvei, tanításai, iránymutatásai a gyakorlatban alkalmazhatóak, hiszen másként mi hasznát vennénk. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvényünknek a szabadalmazhatóság feltételei sorában volt egy igen jó meghatározása: „A gyakorlatban alkalmazható a megoldás, ha azonos eredménnyel ismételten megvalósítható.” (Szt. 5. §) A makrogazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságára vetítve és az előbb felhozottakra visszautalva ez az a probléma, amelynél az ész megáll, és egyhelyben zokog.

Mindezt, amint jeleztük, az teszi kritikus jelentőségűvé, hogy a modern világban a makrogazdaságtan doktrínái a kormányzatok gazdaságpolitikájának alapjául – vagy épp ürügyéül – szolgálnak. Aki pedig azt véli látni, hogy a globalizáció sodrában az uralkodó – vagy azzá emelt – doktrína a kormányzatok fölé kerekedett, gyakran még a mutatis mutandis mozgásterét sem adva meg nekik, az nem biztos, hogy téved. Az elmélet súlyának, a gazdaságra, annak szereplőire, s köztük az emberek életére gyakorolt igen nagy hatásának, másrészt a gyakorlati igazolása ’nehézségeinek’ (merészebben szólva lehetetlenségének) összevetése pedig nehezen elkerülhetetlenné teszi azt a következtetést, a makrogazdaságtan doktrínái a hittételek szintjére emelkedtek, emlékeztetve a korra, amikor a vallás fonódott össze a kormányzó hatalommal, és nem nélkülözve az eretnek vonulatot sem. Ezt tekintetbe véve elmondható, hogy Klein e könyve a főáramlattal szembeni vegytiszta eretnekség, a képletes vártemplom kapujára kiszegezett kihívó tételek sora és gyakorlati példákkal történő bizonyítása.

Karl Marxhoz kegyesek voltak az istenek: a világát uraló hatalmak nem láttak annyi reális fenyegetést e szigorú próféta kritikáiban és a világ hatalmi struktúráját illető elméletében, hogy érdemesnek találják vele szemben megtagadni Rousseau híres mondását, jelesül, hogy „az elégetés nem válasz”. Klein könyve a mai roppant erős tömegkommunikációs fehérzajban talán „csak egy könyv” marad, ám mindenképpen nagyon is méltó a figyelemre. S mert benne a főáramlat egyik legmeghatározóbb ideológusa, Milton Friedman és közgazdasági iskolája doktrínájának gyakorlati következményeit taglalja, némi rezignált cinizmussal hozzátehető: Aki utálja Milton Friedmant, rossz ember nem lehet! Aki viszont nem ért egyet ezzel, annak is lehet igaza! Magát Friedmant ő így jellemzi: „a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti.”

Folytatva a fent megkezdett idézetét: „A tétek magasra kúsztak. A korporatisták szövetsége immár a végső határokat ostromolja: az arab világ zárt olajpiacait és a nyugati gazdaságok olyan szektorait, melyeket már régóta óvnak a haszonelvű befektetőktől – mint a katasztrófavédelem vagy a hadseregek fejlesztése. Mivel még nyomokban sem látszik a közmegegyezés keresésének igénye eme alapvető szolgáltatások privatizálásában, a célok eléréséhez egyre fokozódó erőszakhullám és egyre hatalmasabb katasztrófák szükségeltetnek. Ugyanakkor, mivel a sokk és a válság szerepét ilyen tökéllyel eliminálták a szabad piac felemelkedésének hivatalos történetéből, az Irakban és New Orleansban alkalmazott szélsőséges megoldásokat a legtöbben a Bush-adminisztráció különös hozzá nem értése és haveri alapon folytatott politikája számlájára írják. Eközben a helyzet valójában az, hogy a Bush-kormányzat tettei mindössze egy ötven éve folyó, a piac teljes felszabadítását célzó kampány hihetetlenül erőszakos és igen kreatív végkifejletét jelentették.”

„Amikor eszméket teszünk felelőssé a híveik által elkövetett bűnökért, igencsak körültekintően kell eljárnunk.” – írja Klein. Ugyanakkor igen világos történelmi körképet ad az eszmék és a tényleges történések összefonódásáról. Marx (micsoda témát jelentene neki a globalizáció!) esetében még emberöltők teltek el, amíg eszméit alapul/ürügyül vették a „lenini út” vezetői. Friedman doktrínájának átültetése az országok gazdaságpolitikájának gyakorlatába, olvashatjuk, ideális körülményeket teremtett a mai szóhasználattal multiknak nevezhető nagyhatalmú cégek számára, amelyek igen gyorsan minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért, felhasználva ennek érdekében a befolyásukat az USA kormányzatára is. A doktrína módszeres exportálásán túl hamar eljutottak az azzal szemben haladó kormányzatok erőszakos eltávolításához – amiben, amint Klein tényekkel bemutatja, hathatós segítséget kaptak az USA kormányzatának berkeiből is. Hódító hadjárataik első terepeit a könyv így nevezi meg: „A rendszerváltás leckéi: Brazília és Indonézia”, s míg az előbbiben a megvalósítás még csak mérsékelt fizikai brutalitással ment végbe, az utóbbiban már „Az alkalmazott terror olyannyira könyörtelen volt, oly mértékben meghaladta az emberek legbaljóslatúbb várakozásait, hogy egy nép, mely hetekkel korábban még egyként kiállt országa függetlenségéért, most kellően megrettent, hogy önként átadja az irányítást Suhartónak és pribékjeinek.” Klein idézi: „Ralph McGehee szerint, aki a puccs idején a CIA műveleti vezetője volt, Indonézia egy "mintahadművelet volt [...] Minden komolyabb véres esemény, melyet Washington vezényelt le, Suharto hatalomra kerüléséhez köthető. A siker azt jelentette, hogy [ezt a sémát] újra és újra alkalmazzák majd."” És valóban, nem sokkal később következett Chile, az Allendét megbuktató puccs és a terror.

Az Akadémiai Kiadó ezzel ajánlja e könyvét: „Bármerre tekintsünk is a földgolyón, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokon és Ázsián át a Közel-Keletig, mindenütt jelen vannak a hatalom birtokosai, akik hasznot húznak a káoszból, kihasználják a vérontást és a katasztrófákat, hogy brutális módon saját képükre formálják a világot. Ők a sokkdoktorok. A Sokkdoktrína, e lebilincselő és revelatív munka rávilágít korunk titkos történetére. Mikor sokat látott újságíróként Naomi Klein a nyereségvágy globális lovagjainak nyomába eredt, olyan információkra és kapcsolatokra bukkant, melyek még őt is megdöbbentették. Álmában sem hitte volna, hogy a sokkdoktorok nézetei ilyen mértékben eluralták világunkat, mint ahogy hatalomra kerülésük története is minden képzeletet felülmúlt. A szökőár nyomán besöpört milliárdok, Oroszország kifosztása és az iraki háborús helyzet kihasználása mind-mind egy folyamat állomásai, melyben a haszon növekedésének gyilkos tempóját csak az ennek érdekében elkövetett gyilkosságok brutalitása múlja felül.”

A Wikipedia elmondja, hogy 43 éves kanadai szerző társadalmi aktivista, aki korporációs globalizációt illető politikai elemzéseiről és kritikájáról ismert, s ez a harmadik könyve e témában. A Klein honlapján olvashatók szerint e műve a megjelentetéseit tekintve széles diadalmenetet ért el:  már harminchat országban ill. nyelven kiadták. A nagy angolszászoktól pl. Brazílián, Olasz- és Német- és Oroszországon, és több más európain, Törökországon, Japánon, Tajvanon, Koreán, Vietnamon át megjelent még Albániában, valamint arab és katalán nyelven is.

A könyv alaphangját, eretneksége mértékét már a bevezetésének címe megadja: „Ami üres, az szép – Világunk leradírozásának és újjáépítésének három évtizede”. Ennek tartalmát, a sokkdoktrína lényegét Klein elsőként a 2005-ös Katrina hurrikán által lerombolt New Orleans példáján mutatja be. Pár, a lényeget láttató idézet ebből: „a város ismert republikánus kongresszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy lobbista csoportnak: "Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban. Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk." New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: "Azt hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű lehetőséget tartogat." A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a "nagyszerű lehetőségekből": alacsonyabb adókat, kevesebb szabályozást, olcsóbb munkaerőt és "kisebb, biztonságosabb várost" akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni helyettük. Az "újrakezdés" és a "tiszta lap" igéző álomképe szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között. (...) A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton Friedman. Talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a Wall Street Journalben, három hónappal az után, hogy a gátak megadták magukat a víz nyomásának. "New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever", állapította meg, "nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer radikális átalakítására."” És: „Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra, New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. („Közpénzből működő iskolák, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgalmak eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek számára.”) Az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise Institute lelkesen üdvözölte, hogy "amire a louisianai iskolareformerek évek alatt képtelenek voltak [...] azt a Katrina egyetlen nap alatt elvégezte". A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét "oktatásügyi földrablásnak" titulálták.” Erre írja Klein: „A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas piaci lehetőségeket tartogat, jómagam "katasztrófakapitalizmusnak" neveztem el.”

Közbevetőleg. a katasztrófa nem feltétlenül mindenkor vegytiszta átok. Ellentétben az alkohol megrögzött híveinek álláspontjával - kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság! -, sok múlik a mértékeken. Akik egy gazdaságon gyökeres átalakítást akarnak végrehajtani, hamar szembekerülnek az ausztrál bennszülöttek közmondásos problémájával: nagyon szeretne egy új bumerángot, de nem tudja eldobni a régit. Megérzik Machiavelli híres tételének igazát is az újítók végzetéről: „Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Igencsak figyelembe veendő, visszatartó politikai nyomást jelenthetnek a döntéshozóknak azok is, akik, akár a gazdaságban, akár a magánéletben ragaszkodnak a megszokott körülményeikhez. Mindezért tény, hogy a fájdalmas katasztrófának valóban lehet üdvös következménye, ha tág teret nyit az újjáépítéshez, azzal a minőségi javuláshoz, ha a célja legalább nagyjában-egészében megfelel a ’közjónak’, és rendelkezésre is állnak a szükséges források. Kitűnő példa erre a második világháború során szinte porig rombolt Nyugat-Németország újjáépítése. Minden azon múlik tehát, hogy kiknek s mennyire jó, amit a romokon létrehoznak. Klein nagyon világosan megmutatja: a katasztrófakapitalizmus térhódítása a meghatározó érdekek önjáróvá vált, ’csúcstechnológiás’ érvényesítése. Ezt igazolja körképpel alátámasztott megállapítása, amely szerint „A sokkdoktrína pontosan azért lehetett ilyen kedvelt eszköz, mert a gazdasági egyenlőség álma meglehetősen népszerű volt, és így kevés esély kínálkozott arra, hogy tiszta küzdelemben legyőzzék.” A tiszta küzdelem itt valódi demokratikus eszközök alkalmazását jelenti.

Kissé tovább, Klein így folytatja elemzését:

„Friedman először a hetvenes évek közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt – kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett. Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot – adócsökkentésekkel, a szabad piac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal, a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a "chicagói iskola" forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta, hogy a gazdasági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai reakciókat indítanak el az emberekben, melyek "elősegítik az igazodást" a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez volt a gazdasági "sokkterápia". Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott volt a "sokkterápia" kézenfekvő eszköze.” Vázolja, hogyan ment végbe a sokkterápia Irakban, majd a 2004-es pusztító szökőár után Srí Lankán, majd így folytatja: „Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel, melyhez múltjuk köti őket. "A város újjáépítésekor úgy érzem, saját magamat is újjáépítem", mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben. Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem áll érdekükben javítgatni a valaha volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a félrevezető nevű "rekonstrukció" minden esetben azzal indult, hogy a befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent, ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben egyfajta "Új Jeruzsálemet" építettek fel helyettük – mielőtt a háború vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna azt, ami egykor az övék volt. Mike Battles fogalmazza meg mindezt a legkegyetlenebb pontossággal: "Számunkra a félelem és a káosz ígéretes lehetőséget jelentett." A harmincnégy éves volt CIA ügynök arról beszélt, miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést kössön a szövetségi kormánnyal. Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb katalizátorai.”

És „Amikor kutatni kezdtem a pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok "felszabadítási hulláma" végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek, és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát” intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három, védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti kataklizma után. (…) Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat "előmozdító" krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei, melynek végrehajtói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína elveihez.”

Meg kell jegyeznünk: Klein itt nem követi az elemzések aranyszabályát, amely szerint „az elemző legyen hideg, mint a jég, ha azt akarja, hogy elemzése perzseljen, mint a láng”. Valószínűleg nem tévedünk nagyot mondván, hogy a jó elemző hűvös semlegessége helyett ő az aktivista szenvedélyességével értékel, és keresi az okozókat. Igen sarkosan ítél: „Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak érdekében, hogy radikális szabadpiaci "reformokat" vezessenek be. A hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali aktivisták – "eltüntetése" létfontosságú volt a junta számára ahhoz, hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is. Kínában, 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái.

Hasonló szerepet töltött be az 1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a háborús helyzetből adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a gazdasági sokkterápiának. (…) Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant említenünk, de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is ide sorolható. Ezekben az esetekben azonban a szabad piac élharcosai komoly közösségi nyomással találták szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken, elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.”

Az üzleti vetületről: szeptember 11 után, írja, „A Bush-adminisztráció azonnal belekapaszkodott a támadások nyomában megjelenő félelembe, és nemcsak, hogy elindította a "terrorellenes háborút", de rögtön azt is biztosította, hogy a vállalkozás profitábilis legyen – egy virágzó új iparág, mely új életet lehet a betegeskedő amerikai gazdaságba. (…) A katasztrófakapitalizmus komplexumának mozgásba hozására a Bush-adminisztráció kiszervezte az állam számos igen érzékeny és alapvető funkcióját – a katonák egészségügyi ellátásától a foglyok kihallgatásán át a polgári információgyűjtésig és "adatbányászatig". A kormányzat szerepe e véget nem érő háborúban nem egyszerűen a bedolgozó cégeket irányító adminisztrátoré volt: inkább hasonlított egy gazdag nagyvállalkozóhoz, aki egyrészről biztosította az alaptőkét a komplexum létrehozásához, másrészről pedig a legjelentősebb megrendelőként igénybe vette annak szolgáltatásait,” És „Az igazi pénz az idegen földön vívott háborúkban van. Az Egyesült Államok hadseregének fenntartása ma a világ egyik leggyorsabban növekvő szolgáltatási szektora  – még úgy is, ha eltekintünk a szerződéses fegyvergyártóktól, akik az iraki háborúnak köszönhetően hihetetlen nyereséget vághattak zsebre. "A világ eddig még nem látott háborút, mely két olyan ország között tört volna ki, melyekben egyaránt működik McDonald’s étterem", jelentette ki büszkén Thomas Friedman, a New York Times publicistája 1996 decemberében. Nos, az élet két év múlva nemcsak, hogy rácáfolt állítására, de az Egyesült Államok hadserege a profitorientált hadviselés modelljének megfelelően a Burger Kinggel és a Pizza Huttal karöltve vonul a háborúba, hiszen e cégek leányvállalati biztosítják a katonák étkezését a bázisokon Iraktól a Guantánamói-öböl "minivárosáig".

Mindezek után itt van még a humanitárius segélyezés és az újjáépítés. E tevékenységek Irakban debütált profitorientált megvalósítása hamar globális paradigmává lépett elő, és immár nem számít, hogy az eredeti pusztítást egy megelőző csapás okozta, mint Libanon 2006-os izraeli megtámadása, vagy éppen egy hurrikán. Az erőforrások szűkössége és a klímaváltozás nyomán egyre fokozódó ütemben bekövetkező katasztrófák ismeretében a vészhelyzetek kezelése túlságosan is ígéretes, növekvő piac ahhoz, hogy meghagyják a non-profit társaságoknak…”

A bemutatottak gazdasági – és persze annak nyomában társadalmi – súlyáról így beszél: „A katasztrófakapitalizmus komplexuma méreteiben a kilencvenes évek "fejlődő piacaihoz" és az információtechnológiai fellendüléshez fogható. Sőt, a bennfentesek azt állítják, hogy az üzlet még a dotkom-korszakbelinél is jobban megy, és "a biztonsági buborék" magába szívta a korábban kipukkadt egyéb gazdasági buborékok után maradt romokat is. Ha mindehhez hozzávesszük a biztosítási szektor kiemelkedő profitját (a számítások szerint ez csak az USA-ban elérte a 60 milliárd dolláros rekordértéket a 2006-os évben), valamint az olajiparban realizált őrületes hasznot (mely minden krízissel csak emelkedik), könnyen elképzelhető, hogy a katasztrófakapitalizmus mentette meg a világot attól a jelentős válságtól, mely szeptember 11-e előestéjén már a küszöbön állt.”

S hogy világosan lássunk: „A "nagy kormányzat" és a "nagy üzlet" közti határok eltörlésének rendszere nem igazán liberális, sem konzervatív vagy kapitalista – legjobban a korporatista, vagyis vállalatközpontú elnevezés illik rá (pontosabban gazdasági korporatista, de a szövegben megmaradunk ennél az egyszerűbb alaknál – a ford.). Legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy ahol megvalósítják, a közvagyon hatalmas részei kerülnek magánkézbe, és ezt a folyamatot gyakorta a hitelállomány felduzzadása is követi, az elképesztően gazdagok és a nyomorgók közti szakadék egyre nő, az agresszív nacionalizmus pedig utat nyit a biztonsági kiadások határtalan emelkedésének. Azok számára, akik bejutottak az így kialakuló hihetetlenül gazdag elit köreibe, nincs nagyobb haszonnal kecsegtető módszer a társadalom szervezésére.” Ha jól meggondoljuk, rájövünk, hogy ebben a célok és az azok elérésére felhasznált eszközök radikális mivoltától eltekintve nem sok újdonság van: így működik a kapitalizmus azóta, hogy nekiálltak a közlegelők „magánosításának”.

A könyv hét részre tagolt 21 fejezetben ad részletes, markáns elemzést és értékelést a katasztrófakapitalizmus világáról. Ezeket követő befejező része ugyanakkor valamelyes biztató pozitívummal szolgál: arról vázol fel széles nemzetközi körképet, hogyan szorul az vissza az egyes országokban, milyen erők lépnek fel ellene. Címét idézve: „A sokkhatás lecseng - Az újjáépítés emberi útra tér”. Ez Friedman 2006-os halálával indul. Klein idéz egy nekrológból: „Friedman, mint a szabadpiaci közgazdaságtan utolsó hatalmas oroszlánja, tátongó űrt hagy maga után. [...] Nincs még egy hozzá hasonló szellemi nagyság a jelenleg élő közgazdászok között. Vajon azok az elvek, melyekért Friedman harcolt és kiállt, képesek-e hosszú távon fennmaradni határozott, karizmatikus és rátermett szellemi vezetők új generációja híján? Aligha tudhatjuk a választ.” majd így folytatja: „Corcoran borús helyzetleírása még csak megközelítőleg sem írja le azt a zűrzavart, ami azon a novemberen a korlátlan kapitalizmus híveinek táborában uralkodott.” Tömör áttekintést ad a kurzusváltásokról, kiindulásként felvillantva, hogy mekkora feszültségeket okozott a katasztrófakapitalizmus. Amint írja, „a chicagói fiúk (Friedman és csapata – OP) tevékenysége nyomán (…) a (chilei) diktatúra "szabadpiaci" törvényei pontosan azt tették, amire kitalálták őket. Ahelyett, hogy egy tökéletesen harmonikus gazdaságot alakítottak volna ki, inkább arcátlanul gazdaggá tették a már eleve vagyonosokat, a szervezett munkásosztályból pedig eldobható árut csináltak. A rétegződés e mintázatai mindenütt megfigyelhetők voltak, ahol csak a chicagói iskola ideológiája győzedelmeskedett. Kínában, a hihetetlen gazdasági növekedés ellenére a városlakók és a 800 milliós vidéki szegénység közti jövedelmi szakadék megduplázódott az utóbbi húsz évben. Argentínában, ahol 1970-ben a leggazdagabb tíz százalék jövedelme 12-szerese volt a legszegényebbnek, ez a szám 2002-re 43-szorosra nőtt. Chile "politikai sikere" tehát valóban világméretűre duzzadt. 2006 decemberében, egy hónappal Friedman halála után megjelent egy ENSZ-tanulmány, mely kimutatta, hogy "a világ felnőtt lakosságának 2 százaléka birtokolja a háztartások globális összvagyonának több mint felét". A változás talán az Egyesült Államokban volt a legszembeötlőbb, ahol 1980-ban, amikor Reagan elindította a friedmani folyamatot, a vezérigazgatók átlagosan 43-szor többet kerestek a munkásoknál. 2005-re a szorzó 411-szeresre nőtt.” Ugyanakkor, Klein a trendforduló egyik fontos jellemzőjeként írja: „Latin-Amerika legjelentősebb védelmét a jövőbeli sokkhatásoktól (és így a sokkdoktrínától) az adja, hogy a kontinens egyre kevésbé függ Washington pénzügyi intézményrendszerétől, mindezt pedig a térség kormányainak fokozódó összefogása teszi lehetővé.”

Vajon mennyiben teljesedik be az idézett fejezetcím ígérete, vajon a katasztrófakapitalizmus visszaszorulásának napsütése mennyiben változtathatja még át rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá - ez még a jövő titka. Az azonban igen valószínű, hogy ez már aligha változtathat, legalább is rövidtávon, mindazokon a mélyenszántó, és igen sokak számára romboló változásokon, amelyeket a sokkdoktrína alkalmazása létrehozott. Akárcsak az eredeti tőkefelhalmozásnál, a végbementeket már nem lehet meg nem történtté tenni, s a vesztesek is aligha kapnak érdemi kárpótlást. Ám ha kitart a trendforduló, legalább nem folytatódik az irányzat diadalmenete. Klein megmutatja, milyen ígéretes pozitív hatásokkal jár, ha a közösségek összeszedik magukat, hogy felülkerekedjenek a rombolásokon. Példákkal bizonyítja: „Létezik egy igen fontos közös jellemzője mindazon példáknak, ahol az emberek saját kezükbe veszik az újjáépítést: a résztvevők úgy látják, hogy nem egyszerűen épületeket hoznak helyre, de saját magukat is gyógyítják.”

Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete - A kezdetektől a huszadik század végéig

Akadémiai Kiadó, 2011 - 5. javított, bővített kiadás

Dr Osman Péter ismertetése

A szerencséseknek, akik ismerik, akárcsak híréből is, Simonyi professzor legendás munkásságát, óriási szakmai tudását és szinte végtelen lelkiismeretességét, jószerint már e könyvének puszta címe is elég ahhoz, hogy tudják: intellektuális értékében különösen becses, magasan kiemelkedő remekművet kapnak benne. A tájékozottabbak azt is, hogy, a benne a témáról elénk tárt kép teljességét tekintve ez a kötet egyedülálló a magyar nyelven e témáról megjelentek között. A szakmailag feltétlenül kompetens Akadémiai Kiadó ajánlójából idézve: „A magyar természettudományos könyvkiadás talán legjelentősebb műve most először jelenik meg a legendás szerző által megalkotott teljességében. A 2001-ben elhunyt Simonyi Károly legutoljára egy német kiadás számára dolgozott könyvén, s az ekkor keletkezett szakaszok, melyek a 20. század utolsó évtizedét is átfogják, csak most jutnak el a hazai olvasókhoz.”

Simonyi az óriási tudása miatt leginkább csodált, legendákkal övezett professzorunk volt a 60-as évek első felében a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. Kegyetlenül nehéz tárgyakat tanított, ám nagyon szerettük az előadásait, főként azért, ahogyan elénk tárta azok tudományát. Tőle hallottuk először – és másoktól nagyon ritkán -, hogy egy egyenlet, egy matematikai levezetés, bizonyítás szép. Az évfolyamunkon ugyan presztizskérdés volt jól tanulni, igazán jó mérnökök akartunk lenni, de addig meg sem fordult a fejünkben, hogy a szaktárgyakban szépség is lakozik.

Sok kitűnő tanárunk volt, de legfőképp ő ébresztett rá bennünket, hogy a szaktudás birtoklása nemcsak szakma, hanem kultúra is. Akkor még nem tudtuk volna így megfogalmazni, de lényegében azt tanította, hogy sokoldalúan kiművelt gondolkodás nélkül az ember a szakmájában sem lehet igazán jó. Ebben a hatalmas művében is szinte egyenlő hangsúlyt kap a cím két kulcsszava: a fizika és a tudományának kultúrája. Előszavában ő így ír róla: „A könyv igen széles olvasóréteg számára íródott. Úgy képzelem, hogy a nem szakember is követni tudja – természetesen némi szellemi erőfeszítés árán – a lényeges gondolatmeneteket, ugyanakkor a szakfizikus számára is van a könyvnek mondanivalója.” (Olykor bizony a témában kevésbé felkészültnek jóval több is kell mondandója követéséhez, mint „némi” szellemi erőfeszítés, viszont az ő tudásából részesülni minden erőfeszítést megér! - OP)

Csurgay Árpád, későbbi akadémikus, aki Simonyi mellett fiatal oktatónk volt és ifjú zseni hírében állt, „Simonyi Károly életműve megőrzendő, az európai ifjúság jeles öröksége” címmel egyebek közt így beszél róla: „

Hervé Kempf: Új világ küszöbén - Le Monde Diplomatique Magyar Kiadás, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

Látjuk a hírekben: kisiklott az expresszvonat, mert kétszázzal robogott ott, ahol nyolcvannál többel nem lett volna szabad. 79 halott, sok-sok sebesült. Akinek még szeme van hozzá (hiszen mind többekre áll, hogy „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a hallásra, de nem hallanak” Ez. 12.2), félreérthetetlenül látja a hírekben: ez a mi szép új világunk is gyorsuló tempóban robog egy pályán, amely mentén mind több jel int arra, hogy az fenntarthatatlan helyzetbe, nem kis valószínűséggel katasztrófába visz. Ha ez beteljesül, lesznek-e még, akik megszámlálják a halottakat, és ellátják a sebesülteket? Kempf ezért joggal kölcsönözhette volna alcímül Ady sorait: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar”, nehogy Shakespeare szavai teljesedjenek be: .”mert a koronában, / A királyok halandó homlokán / Halál tart udvart s udvari bohóc ül.” (II Richard, Somlyó György ford).

„Igenis úrrá lehetünk ezen a válságon, és ehhez nem kell más, csak tisztánlátás és elszántság.” – írja a közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman minden figyelmet megérdemlő Elég legyen a válságból! MOST! c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2012 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle          2012/1. sz.). Bizony megfordul az ember fejében, hogy nem véletlenül nem politológiából kapott Nobel-díjat (olyan nincs is! –OP), hiszen van-e annyi tisztánlátás és elszántság, ami bölcs, összehangolt, és ezért a partikuláris érdekeket félredobó, kellőképpen drasztikus cselekvésre készteti e sokszorosan szétdarabolt világ vezetőit, urait? „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.” – írta Kempf e művével nagyon sokban összecsengő, hasonlóképp bölcs figyelmeztetéssel szolgáló, A nemnövekedés diszkrét bája c. könyvében Serge Latouche (Savaria University Press, 2011.) bár szintúgy politikust is kellett volna mondania. Hiszen, amint ő idézi, John Stuart Mill már az 1868-ban megjelent Principles of Political Economy c. könyvében ekként figyelmeztetett: „Mivel az emberek korlátlan gyarapodása a Föld javainak nagy részét veszélybe sodorhatja (...), az utánunk következő nemzedékekre tekintettel őszintén azt kívánom, hogy elégedjünk meg azzal, amink van, mielőtt még a körülmények kényszerítenek bennünket önmegtartóztatásra. És akkor a borús Thomas Robert Malthust (Tanulmány a népesedés törvényéről [An Essay on the Principle of Population] - 1798) még nem is említettük.

Igencsak merész intéssel szól az őrzőkhöz James Lovelock a Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2010 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2011/2. sz.): „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat.” Nem kis program, akárcsak Bjorn Lomborg COOL IT - Hidegvér! c. könyvének mondandója (Typotex, 2008 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2008/3. sz.), amely azzal a szerfelett merész – netán naiv -, lehetetlenségbe hajló javaslattal él, hogy az emberiség a maga alapvető érdekében szorítkozzék józan önmérsékletre és bölcs stratégiák alkalmazására a globális környezetgazdálkodásban.

Most pedig itt van Kempf figyelmeztetése. Amint utalunk is rá, nem elsőként, de megragadóan nyílt, manapság kiemelkedően merész szókimondással, mindenki számára tökéletesen érthetően, nehezen letagadhatóan, ezzel a könyvvel ott lángol az írás a falon! Nem vádirat – keményebb és igazabb annál: olyan, a nyugati civilizáció túléléséhez, ill. annak veszélyeztetéséhez kapcsolódó, végzetes következményekkel járó, vagy félig-meddig még csak fenyegető tényeket sorakoztat fel, amelyeket semmilyen védelem sem képes megcáfolni vagy irrelevánssá tenni.

A mondandójának súlyához és megalapozottságához képest meglepően karcsú, kicsiny könyv első öt fejezete igen alapos látlelettel szolgál arról, hogy hogyan jutottunk idáig, mit tettünk a világunkkal, s benne magunkkal. Ezek azok a tények, amelyekről az abban érdekeltek óriási apparátussal igyekeznek inkább másfelé fordítani a figyelmünket, nem is csekély sikerrel. Meg- és felrázó olvasmány, igencsak kevés illúziót hagy meg arra vonatkozóan, mi is a mai szupercivilizációnk ára. Érdemes igen alaposan elolvasni, s nagyon elgondolkodni rajta. Mi itt a szerzőnek a jövőt és a megmenekülés esélyét kínáló következtetéseiből, felvetéseiből adunk valamelyes betekintést.

Íme a globális harctér néhány meghatározó vonása: „Mára az ökológiai tér erősen leszűkült, így kisajátítása egyre kényesebb problémát jelent. Ebben ma is, mint mindig, az országok közötti erőviszonyok a meghatározóak.” ϴ „Az Egyesült Államok, Európa és Japán nagy nyersanyag és energiaimportőrök, és rezzenéstelen arccal nézik, hogy a harmadik világ országaiban olyan ökológiai feltételekkel folyik a kitermelés, amelyeket otthon már nem engedélyeznének. Persze, hiszen így marad alacsonyan az ár. A mérgező anyagok exportja egy másik módszer az ökológiai tér elfoglalására, például amikor kitelepítik a használt elektronikus eszközök szétbontását és az ezzel járó szennyezést, vagyis egyszerűen átküldik Afrikába vagy Kínába a szemetet.” ϴ „A fejlett országok továbbra is erősen terhelik az ökológiai rendszert, és ehhez ma már hozzáadódik az újonnan iparosodott óriásországok, Kína és Inda szennyezése is. Réz, fa, olaj, szén, szója, hús – többek között e termékek iránt állandó és kielégíthetetlen a kereslet a felzárkózó országokban. Az igény magával rántja a beszállítókat – Latin-Amerika, Afrika, Mongólia, Délkelet-Ázsia –, ökológiailag pusztító következményekkel.” ϴ „Az ökológiai tér másik fajta kisajátítása zajlik a 2000-es évek vége óta a termőföldek elfoglalásával, vagyis a szegény országok művelésre alkalmas óriás méretű mezőgazdasági földjeinek felvásárlásával, ahova nagyipari mezőgazdasági termelést telepítenek. A felvásárolt földek negyedén bioüzemanyagot termelnek. (Bioüzemanyag termelésre állítani hatalmas termőföldeket, miközben a világban sok-sok millióan éheznek – ez önmagában megér egy kiátkozást! – OP) Ugyanakkor a földek feléről el kellett űzni az addig ott dolgozó kistermelőket.” ϴ „A társadalmi berendezkedés ma a legtöbb országban úgy van kialakítva, hogy a közös termelés eredményének legnagyobb részét a társadalom vezetőinek egy kis csoportja kapja meg. És az összes ország oligarchái határokon átnyúló osztályt képeznek. Közös érdekük, hogy ne változzanak meg azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a gyors meggazdagodásukat.” (Kiemelés tőlem – OP) ϴ „Az igaz, hogy az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot nem az oligarchák találták ki. Úgy tűnik, hogy az emberi gondolkodás természetes velejárója – pedig az ember társadalmi lény, aki mindig "másokkal" él együtt. A bizalmatlanság egyébként sem nem kirekesztő, sem nem domináns, viszont amikor a politikai hátsó szándékkal felkorbácsolják, az mindig teljesen tudatos döntés következménye. És annyiszor és olyan sok országban alkalmazzák, hogy igazán nem mondhatjuk alkalmi megoldásnak." (Gondolkodjunk el egy kissé, mert itt sokkal többről van szó az emberi magatartást illetően, mint amit az idézet felszíne mond. Olyan mechanizmusról, amelyet könnyű, és ezért még sokkal inkább lelkiismeretlen piszkos célok szolgálatába állítani. Tény, hogy a társadalmi kapcsolatok, mechanizmusok fejlődése sokkal gyorsabb – főként az utóbbi évszázadokban –, mint ahogy az agyunkban azok a „szoftverek”, amelyek az evolúció során kialakultak és a gondolkodásunkat, döntéseinket, cselekvéseinket vezérlik, ahhoz alkalmazkodni tudnak. Tény, hogy az evolúciós alapokon az agyunk ma is azt a főszabályt követi -–hacsak tudatosan felül nem bíráljuk -, hogy a túléléshez sokkal biztonságosabb az esetleges veszélyt túl-, mintsem alulbecsülni, hiszen az utóbbival mindent elveszthetünk. Ez működik az idegenekkel szembeni magatartásban is, hacsak tudatosan felül nem bíráljuk. Az ember törzsi szerveződésű ragadozóként emelkedett ki, ezért a törzs tagjaiban szükségszerűen bízik -–ez is evolúciós program, hiszen enélkül nem működhetne a törzs. A "kisebb kockázat" előzőekben említett elve (ösztöne) viszont arra indítja, hogy az idegenekben veszélyforrást lásson. A társadalmak fejlődésével azután meg kellett tanulnia, hogy ezt épp úgy uralnia kell, mint a zsákmányszerzés ösztönét – ám gondoljunk bele, mi is a természetes reakciónk, ha egy veszélyes környéken ottani "bennszülött" közelít. És ha itt Szent István híres intelmeit hozzuk fel a befogadó magatartásról, úgy látni kell, hogy ő maga is – szükségképpen! - igencsak kevés toleranciát gyakorolt azokkal szemben, akik az ő/állam/rendje ellen támadtak. – OP)

És a végkövetkeztetéshez: ϴ „.A kiélezett egyenlőtlenség miatt elfogadhatatlanná vált a nyugati anyagi jólét további növekedése. Az ökológiai válságból a kiút pedig a legjobb esetben is csak a katasztrófa elkerülését vetítheti elénk.” ϴ „Mivel a világ különböző régiói között az egyenlőtlenség ma elviselhetetlen, és biztosan nem tartható fenn örökké, választani kell. El kell döntenünk, hogy a gazdag országok előre kiszámítható módon és önként hajlandóak-e csökkenteni a fogyasztásukat, vagy ezt kényszer alatt és sok szenvedés árán teszik meg.” ϴ „Semmit sem tehetünk addig, amíg az országok nem lazítják meg a nyakuk köré tekert kötelet, és ki nem szabadítják magukat a nemzetközi pénztőke szorításából.”

„Önként csökkenteni a fogyasztást.” Jelképszerűen ide illik civilizációnk egyik igen jellemző kórtünete, amely ugyan nem a legrosszabbak közül való, ám önmagában is számottevő káros következményekkel jár: a klímaberendezések meglehetősen felelőtlen használatának erős terjedése. Aligha kétséges, hogy ezzel sokak túl nagy árat fizetnek az emberiség terhére azért kényelemért, hogy ne kelljen elviselniük olyan időjárási viszonyokat, amelyek számukra többé-kevésbé talán kellemetlenek, de – a betegeket kivéve – nem veszélyesek. Ezek a gyorsan terjedő berendezések hatalmas és gyorsan növekvő energiamennyiséget fogyasztanak el, s a számukra szükséges energia megtermelése révén többszörösen is hozzájárulnak a környezetromboláshoz. Hozzájárulnak annak szennyező hatásai által, továbbá azzal, hogy az energiatermeléshez felhasznált energiahordozók kitermelése is többnyire jelentős környezetrombolással jár. A klímaberendezések használatának káros következményeit jelentősen növeli még egy paradox hatás is. Ezek a berendezések hűtéskor hőszivattyúként működnek, ami azt jelenti, hogy a hűtött térből a hőt a külső térbe viszik át, s ezzel azt még melegebbé teszik. E külső melegítő hatásukat tovább növeli, hogy a berendezések maguk is energiát fogyasztanak, amiből hulladékhő keletkezik, s ez is a külső teret fűti. Természetesen ha mindezek miatt még inkább nő a külső tér általános hőmérséklete, a klímaberendezések csak még nagyobb energiafogyasztás árán képesek tartani a hűtött terek alacsonyabb hőfokát. Vajon mikor mond le mindezek miatt az ember azok használatáról, s mikor jutnak el a gyártók a nemes önkorlátozásnak arra a fokára, hogy az emberiség üdvéért felhagyjanak ezeknek az igen jól és tömegesen eladható eszközöknek a gyártásával? Talán némi átvitt jelentéssel is ide illik a népies mondás: majd ha piros hó esik!

Nézzünk még egy kissé bele e kegyetlen, kitűnő diagnózisba:

„Mint azt Naomi Klein könyvében, A sokkstratégiában kifejti (magyarul Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus felemelkedése címmel jelent meg, Akadémiai Kiadó, 2013 – OP), amikor egy társadalmat valamilyen erős hatás ér, akkor ettől a közösség összetartó ereje meggyengül. A mai kapitalizmus nem akarja megoldani az eredeti problémát, épp ellenkezőleg, kihasználja a lakosság elkeseredését, és gyorsan belekezd ideológiai programjának megfelelő különböző intézkedésekbe, amelyek a gazdaság teljes liberalizálásához vezetnek. Ezt szépen illusztrálja a Valutaalap egyik vallomása a pénzügyi válság kellős közepén: "A piac nyomása alatt sikeresen megvalósíthatók azok az intézkedések, amelyeket egyébként más eszközökkel nem sikerült keresztülvinni. Amikor tarthatatlanok a feltételek, akkor az ország hatóságai megragadhatják az alkalmat, hogy az egyébként nehezen elfogadható reformokat megvalósítsák" (IMF: Lifting Euro Area Growth: Priorities for Structural Reforms and Governance, 2010. nov. 22).” És: „A 2010-es évek fordulóján Görögország lett a leglátványosabb kísérleti terepe a sokkterápiának, amelyet több-kevesebb erővel Portugáliában, Spanyolországban, Olaszországban és Nagy-Britanniában is alkalmaztak. Egyszerű érveléssel éltek: túl magas az államadósság – az adósságot pedig törleszteni kell, nincs mese.” Ám, amint arra Krugman az idézett könyvében az uralkodó irányzattal szembeni eretnekséggel nagyon is világosan rámutat, az államadósság alacsony szintre kényszerítésével valójában attól a lehetőségtől fosztják meg az országokat, hogy a kormányzat beavatkozhasson a problémák enyhítése, a fejlesztések elősegítése, a gazdaság és a társadalom erősítése érdekében. Az államadósság leszorítása eszköztelenné teszi a kormányokat, ez pedig gyengíti az országokat. Krugman hangsúlyozza: „Az államnak most többet és nem kevesebbet kell költenie, egészen addig, amíg a magánszektor meg nem erősödik annyira, hogy képes legyen fellendíteni a gazdaságot - ehelyett azonban a munkahelyeket pusztító, megszorító politika vált uralkodóvá. Ezzel a könyvvel igyekszem megtörni ennek a destruktív közvélekedésnek a hatalmát, és érvelni egy bővítésre koncentráló, munkahelyteremtő gazdaságpolitika mellett, amelyet régóta követelnünk kellett volna.”

„Az OECD országok államadóssága tényleg erőteljesen nőtt a legutóbbi válság idején, hiszen meg kellett menteni a bankokat…” Látva, amit látunk, felhorgad a kérdés: valóban kellett? Ennyiért? Cui prodest?? Netán ugyanúgy célirányos hittétel áldozatai vagyunk, mint az államadósság tekintetében? (Az utóbbit illetően, félreértések elkerülése végett: valutaunió országaiban tökéletesen helyénvaló az ilyen összehangolás.)

„Jelenleg a környezetvédelemben is gátlástalanul alkalmazzák a sokkterápiát, és ez egyáltalán nem egy mellékes jelenség. Országaink vezetői jól tudják, hogy elértük a növekedés határát, hogy az ökológiai válság egyre súlyosbodik, hogy baj van az energiaellátással, az energiaforrások és az éghajlatváltozás szempontjából is. De meggyőzik magukat, hogy hamarosan felbukkan majd – mint eddig is mindig az ipari forradalom óta – az az új technológia, maga a technológiai csoda, amely megint beindítja a növekedést. És akkor nem kell kilépni a neoliberalizmus, vagyis a kapitalizmus ideológiai keretei közül. Már részben elkezdődött egy technológiai paradigmaváltás, és ez mintha ebbe az irányba vezetne. Eszerint a biomassza fogja majd helyettesíteni a fosszilis energiaforrásokat, a gazdaságot átállítják megújuló forrásokra, a növényeket, az algákat és mindenféle élőlényt bevonnak az erőforrások körébe. Ez lesz a jövő, ez helyettesíti majd a több millió év alatt kialakult fosszilis erőforrásokat. Maga az elképzelés nem rossz, de sok múlik a megvalósítás módján.” Itt nem csak az ördög, de a profit is a részletekben rejlik, s mi rosszabb, azokon múlik, fenntartható lesz a az emberiség jövője. Mindez rendkívül éles kérdéseket vet fel a kiútként javasolt új megoldások, technológiák megítélésében. A legfőbb kritérium csak a globális társadalom és gazdaság egészére számított költséghatékonyság lehetne – helyette ma jól láthatóan az érdekérvényesítő-erő működik. Tény, hogy az olyan fejlesztésekhez, amelyektől igazán áttörő erejű megoldásokat remélünk, rengeteg pénz kell, és az ilyen fejlesztések kiküszöbölhetetlen kockázatai és a megvalósításukhoz fűződő közérdek miatt azok végrehajtói joggal igénylik, hogy ennek igen jelentős részéhez közpénzt kapjanak. Ugyanakkor ostobaság tagadni: ma sincs elegendő tudományunk ahhoz, hogy jól megalapozottan mérhessük fel, az ennyire előre be nem látható fejlesztési pályák közül melyek kínálják a globális közösség számára az optimálishoz legjobban közelítő megoldásokat, és így döntsünk a hatalmas közpénzek odaítéléséről. Itt lép be a gazdaság és a politika bonyolult viszonya.

Lomborg írja idézett könyvében: rá kellene jönnünk, valójában sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Sokkal súlyosabb probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat fordítunk a drasztikus éghajlatpolitikára. Könyve elején kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett hisztéria irányítja a figyelmünket, és az erőforrások felhasználását a globális felmelegedés - jócskán felnagyított - veszélyeire, és az ellene való cselekvés múlhatatlan szükségességére. A továbbiakban majd igen alapos elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s rendre meg is cáfolja a túlzásaikat. Fűzzük hozzá: a karavánunk ettől még változatlanul ugyanarra halad.

A rohamos technológiai fejlődésünk egyik árnyoldala – leplezni igyekezett, súlyos problémája – , hogy az emberek mind nagyobb hányadát kiszorítja a munka világából, a kenyérkeresetből és a munkával járó szociális életformából. Ugyanakkor, Kempf írja: „A biogazdasági ágazat fejlődését támogatók az új gazdasági rendszert is a szabadpiac elvei szerint kívánják fejleszteni, vagyis a szabályozásoktól nem korlátozott nagyvállalati modell mintájára. Ez azt jelenti, hogy az ipari tömegtermelés módszereit alkalmaznák az élőlényekkel is. Óriás területeken "termelnének" növényeket és állatokat, nagyon kevés élőmunkával, de sok műtrágya, víz, és különféle permetezőszerek felhasználásával. Ez a rendszer erősen pusztítja a biológiai sokszínűséget, a kisparasztságot teljesen kiiktatja a termelők sorából, belőlük vagy mezőgazdasági munkás, vagy még gyakrabban a nagyvárosok nyomortelepeinek lakója lett.” S ha ez önmagában nem kínálna eléggé félelmetes jövőképet, így folytatja: „Ugyanakkor még tovább akarják csökkenteni a "szabályozási költségeket", mint azt az OECD megfogalmazta. (La Bioéconomie à l’horizon 2030: quel programme d’action? – 2009) Ez a logika vezérli a Fehér Ház biogazdasági stratégiáját is, amikor "stratégiai elvárásként" kezeli "a különféle korlátozások lebontásához szükséges szabályozási reformot".” Nos, a szép új világ.! A vállalati működés lényegéből törvényszerűen következik, hogy a cég érdeke, a tevékenységének hozama számára a törvények betartásának keretei között fontosabb az élelmiszerbiztonságnál, és általában a felhasználók biztonságánál. Más kérdés, hogy - akárcsak a globális felmelegedés problematikáját tekintve – itt is ismeretlen vizeken hajózunk, ahol senki sem ismeri a valódi tényeket, az azokra vonatkozó teljes igazságot, és mindenki, akinek hatalmában áll, a maga érdekeit igyekszik érvényre juttatni. Kiemelkedő példa erre a GMO-problémakör. Azt, hogy a génmódosított élőlények hasznosításában mik a valós veszélyek, teljes alapossággal talán még senki sem tudja. Azt annál inkább tudják, akiknek ebben érdekei vannak, hogy egyrészt mekkora üzlet lehetősége van bennük, másrészt az e veszélyekre való hivatkozással hogyan lehet védeni ellenük a meglévő piaci pozíciókat. És: „Az így elképzelt és már meg is kezdett áttérés a biogazdasági rendszerre tulajdonképpen semmit sem változtat azon, hogy továbbra is eszeveszett hajsza folyik az energiáért és nyersanyagokért, amiért, mint az már láttuk, drága ökológiai árat kell fizetnünk.”

És még a harctérről: „Éles törésvonal húzódik az összes ország oligarchái – akár azt is mondhatjuk, hogy világ-oligarchia – és az alávetett népek között. Ez az érdekellentét legalább olyan fontos, mint az Észak és a Dél országait elválasztó törésvonal. (…) A különféle feszültségek felgyülemlése végül lehet, hogy erőszakos megoldáshoz vezet. Az erőszak részben abból fakad, hogy a változások rendkívül gyorsan követik egymást az utóbbi évtizedekben: nőttek az egyenlőtlenségek, ez kiélezte a kirívó, hivalkodó versengést; teret nyert az önző individualizmus és atomizálódott a társadalom; élesen elválik a szegény- vagy nyomornegyedekben, illetve a jól védett villanegyedekben élő emberek sorsa. Így azután terjed a bizalmatlanság, a félelem, ami a civil erőszak melegágya.” Itt bizony globálisan egy mindent eldöntő jelentőségű versenyfutás megy végbe: vajon a növekvő problémák és elnyomorodás okozta feszültségek robbannak, vagy azt megelőzően már sikerül az istenadta népet a nagyüzemi agymosással olyan intellektuális állapotba, olyan értékrend keretei közé hozni, hogy már minden ilyet eltűr.

Kempf egy veszélyesen félrevezető megállapítást is tesz: „a legszegényebbek leépülése közvetlen következménye az elit szegényellenes politikájának”. Ez túl olcsó magyarázat, és rossz következtetésre vezet. Valójában a legszegényebbek leépülésének, és a mind szélesebb alsóbb rétegek leszakadásának sokkal mélyebb okai vannak – különösen a hatalmat jelentő javak kisajátítása. Igen fontos a közvetlen hozadéka a társadalmi instabilitás gyorsuló növekedése is – cui prodest?

Egy újabb kritikus elem: „A "közbiztonsági" piac, vagyis maga az elnyomás húzóágazattá vált, és szép nyereséget termel – piaci részesedése összességében évi 7,5 százalékkal nő.” Itt nagyon is lényegbe vágó kérdés, hogy mire is megy ki mindez? A kialakult viszonyok között a közbiztonsági piac legalább annyira a védekezést szolgálja a társadalmi instabilitás gyorsuló növekedése miatt, mint az elnyomást. Jó kérdés ebben, hogy vajon mennyiben - és miért?? - számít elnyomásnak másokat megakadályozni abban, hogy a társadalom és annak tagjai biztonsága, a létük alapjául szolgáló normái ellen cselekedjenek? Hol a közös optimuma a társadalom jogos érdekeinek és az egyéni szabadságnak, amely a legjobb feltételeket biztosíthatja a fenntartható, és emberséges életformát biztosító fennmaradáshoz? És mivel érhető ez el?

És „De a közbiztonság miatti aggodalom sem képes eltéríteni a lakosság haragját, amit a korrupt elit és a folyamatosan romló gazdasági helyzet okoz. Ezért tesz meg az elit mindent annak érdekében, hogy ezt a haragot az idegenek, a külföldiek ellen fordítsa. Szítják az idegengyűlöletet és a nemzetek közötti ellentéteket is. Azt akarják elhitetni, hogy a bajok forrása külföldön van, a rivális külföldi hatalmak okozzák őket, esetleg a legszegényebbek, a bevándorlók, akik elveszik a hazai dolgozók munkahelyét.” Ebben ismét rengeteget számít, hogy a mai idők messze legerősebb hatalmi eszközével, a csúcstechnológiás agymosással mivé sikerül formálni „a lakosság” intellektuális állapotát. Tény, hogy a gazdasági helyzet folyamatos romlását csak részben okozza az elit korrupciója – minden bizonnyal sokkal nagyobb részben az általa működtetett nyugati termelési mód gyorsan mélyülő válsága, amelynek nyomán mind többen lesznek, akiknek „nem jut kapanyél, (…) ki setét gondok közt henyél”, ahol a globalizáció által keltett globális versenyben mind gyilkosabb a marakodás a szűkülő munkaalkalmakért. S az „elitnek” nagyon nem érdeke, hogy ezt az érintettek így felismerjék – a végén még rossznéven vennék….

Egy újabb végzetes jelentőségű kérdés: „Az oligarchia nagyon jól tudja, hogy már nem összeegyeztethető a demokrácia és a kapitalizmus, mivel a demokrácia a közjót érvényesíti, míg a kapitalizmus az egyéni érdekek kifejezését segíti érvényre.” (Az oligarchia fogalmát Arisztotelész vezette be, a mai – idősebb – generációknak pedig leginkább talán a marxizmus tanításait idézi. Arra, amit itt jelöl, a mai itteni közgondolkodásban más kifejezések is használatosak. A továbbiakban Kempf is felhoz egyet: a nemzetközi pénztőke. – OP) És „A növekedés fenntartásához ma már el kell fojtani a szabadságot.” Nos, feltéve, bár el nem fogadva, hogy az össztársadalmi jóléthez állandó növekedés kell (ami gyilkos ideológia, mert fenntarthatatlan viszonyokra vezet!), így választani kellene a társadalmi preferenciákban a szabadság és a jólét között. Vissza Petőfihez, A farkasok dalához? Ha a társadalom ráeszmél erre a választásra, vajon melyiket támogatja? Ma úgy tűnik, olyan helyzetbe hozzák, amelyben mind kevesebb a választása. Roppant jogos és mindinkább halogathatatlanul időszerű ezért Kempfnek a következőkben idézett tétele, csak épp hol vannak a meghatározó erők, amelyek érvényre juttatják. Azokat látjuk, amelyeknek ellenkezőek az érdekeik. A tétel pedig, amellyel A baloldal és az új jövőkép c. fejezet kezdődik: „A nyugati országok legfontosabb politikai kérdésévé vált annak tudatosítása, hogy le kell mondani az anyagi javak növekedéséről, ha továbbra is jól akarunk élni. Amennyiben erre nem leszünk képesek, akkor minden erőfeszítésünk arra megy majd el, hogy megvédjük magunkat a riválisok elkerülhetetlen támadásai, illetve az egyre súlyosabb környezeti károk ellen.” (Azt most ne feszegessük, mennyire lehet érvényes a politikában a Heisenberg-féle határozatlansági reláció egyfajta analógiája, jelesül, hogy minél alaposabban megfigyelünk egy formációt, annál ellentmondásosabbá válik, hogy a nagy elvek koordinátarendszerében valójában merre is tart.) Az előbbivel szemben: „A jobboldali válasz, vagyis az oligarchia álláspontja kimerül a sokkstratégiában, illetve a biogazdaság koncepcióját tervezik széles körben alkalmazni. Ennek következménye, mint azt már láttuk, az erőszak egyre magasabb és magasabb szintre emelése lesz.” - ezzel küldik le a lejtőn a nyugati világ országait, amint az már tragikus következményeket mutat Dél-Európában.

Tehát, Hans Fallada hajdani nagysikerű könyvének címét idézve, Mi lesz veled, emberke? Kempf a Más világ – a változás útjai c. fejezetét így indítja: „Elkerülhetetlen, ugyanakkor kívánatos is, hogy csökkenjen a nyugati országokban a termékek fogyasztása. (Állj! Ne feledjük, hogy a világ más, emelkedő országaiban is mind többen a fogyasztás növekedésében látják a jólét útját, a Nyugatnak sikerült őket is megfertőznie! A problémát ők is mindinkább súlyosbítják! – OP) De hogyan lehet csökkenteni a fogyasztást úgy, hogy közben ne éljünk rosszabbul, és megőrizzük a gazdag társadalmakban elért jólétet? Ezzel a kérdéssel alapvető politikai problémára kérdezünk rá: a gazdasági növekedés kimondatlanul azt ígérte, hogy a gyarapodás soha nem ér véget, és csak a bőséget kell majd igazságosabban elosztani. Ezzel szemben most már világos, hogy a társadalmat kell teljesen más alapokon megszervezni. Hivalkodás nélküli, józan rendszert kell kialakítani. Ez annyira más, mint az utóbbi fél évszázadban elterjedt fogyasztói társadalom eszméje, hogy nem valószínű, hogy ellenállás nélkül megvalósítható. A nehézségek ellenére meg kell próbálnunk végiggondolni ennek a drasztikus átalakulásnak a lehetséges útjait.” Igen, a cél valóban ígéretes, akárcsak egynémely múltbéli álomképé volt, csak épp az odavezető út…  

Kempf így folytatja „Az egyik lehetséges út a sokkterápia, amely kizárólag a technológiai változásokra épít: az uralkodó osztályok ezt választották, és ezt elemeztük az előző fejezetben. De van egy másik megoldás is: amikor a közérdeket állítjuk előtérbe, és az áruk fogyasztásának visszaszorítását ellensúlyozza a közösségi javak bősége. Ehhez persze átalakítandó a közösségi javak elosztása és a hozzáférés rendje is. A baloldal számára ez nem lesz könnyű döntés. Át vagyunk itatva, mint a nyugati országok lakóinak többsége, a több évtizede agyonreklámozott értékekkel, amelyek beszövik a közös tudatot és világképet. Át vagyunk itatva az egészen szélsőséges individualizmussal, amelyet az ellenfél nélkül maradt gátlástalan kapitalizmus az utóbbi harminc évben szélsőségessé vadított. A baloldalnak döntenie kell az oligarchák konzervativizmusa, vagyis a mai állapotok fenntartása és az ökológiai szempontú politika között.” Ám igazából ez messze nem csak az oligarchák konzervativizmusa. Ahogy a folytatásban fel is vázolja, ez az istenadta nép (nagyon tudatosan belénevelt – OP) értékrendje is, a fogyasztás felmagasztalása! Nehéz lesz róla a szükséges gyorsasággal lenevelni.

Nézzünk bele tehát a mondandó legkeményebb részébe: hogyan tovább? „Egy nem teljesen pesszimista elképzelés szerint csak a teljes összeomlás – az oligarchia egyenesen vezet minket a szakadékba – nyithat utat egy másik politika megvalósíthatóságának. (De ismerős koncepció!! - OP) Akkorra már készen kell lenniük az elképzeléseknek, hogy milyen eszközökkel építhető újra a szétesett társadalom. Ezért sem fölösleges, ha már most megpróbáljuk megfogalmazni a jövőképünket. Alapvetően nem ördöngősség az a politika, amely a jövő kulcsa. Három tengelye van: vissza kell venni az ellenőrzést a pénzügyi rendszer felett, csökkenteni az egyenlőtlenségeket és zöldebbé tenni a gazdaságot.”

Igen, a jövő kulcsa – ezt megvalósítani kb a Legyen világosság! nehézségi fokozata. A koncepció e részéről részletesebben nem szólunk. Tessék elolvasni, nagyon alaposan végiggondolni az abban előadottakat – igazán érdemes. Tény, hogy amit Kempf javasol, az úgy nagyjából halálugrás triplaszaltóval, ám ha sikerül, átviheti az emberiséget a most előtte tátongó szakadék felett. Az jól látszik, hogy kegyetlenül nehéz lehet megvalósítani, és sárkányokkal kell megküzdeni a sikerért. Ám semmilyen ismert tényező sem szól amellett, hogy ez nem sikerülhet! Aligha kétséges, hogy a jelenlegi modus vivendi mind gyorsabban erodálódik, és soká már nem maradhat fent. Ha összeomlik, a romok alá, a szakadékba kerülünk. Ha az emberiségben még van elegendő intellektuális erő és akarat ahhoz, hogy megpróbálja létrehozni a nagy, megmentő váltást, két eshetőséggel számolhat: 1) sikerrel jár, és új eséllyel, életképesebb civilizációban élhet tovább; 2) kudarcot vall, és bezuhan a szakadékba - ahová akkor is kerül, ha nem is próbálkozik megmenteni magát.

Végezetül már csupán néhány további felvetés, különösen nagy horderejű kérdésekben:

„Egyik legmeglepőbb jellegzetessége korunknak, hogy feltalálta a munkanélküliséget, vagyis azt a helyzetet, amelyben a társadalom jelentős része tartósan munka nélkül van. Ez nem csak gazdasági probléma. A munkanélküliség megjeleníti a közösen átélt méltánytalanságot, hiszen a munkanélküli mint egyén tehetetlennek érzi magát, és ezt a közösség is az önbecsülés elvesztéseként éli meg. (…) A kapitalizmus fejlődése tovább súlyosbítja a helyzetet. A termelést egyre gyakrabban robotizálják, még az információáramlást is automatizálják, hogy kiiktassák a munkát. (…) A termelőmunkában megjelenő robotizálás azt jelenti, hogy miután a kapitalizmus radikálisan csökkentette a munkát a mezőgazdaságban, most ugyanerre készül az iparban is, és emellett a lakosság nagy részét közvetlenül érintő szakmunkák kiiktatására, a szakemberek fokozatos leépítésére is. Még élesebben elválik majd a kirekesztettek világa a tulajdonosok és kiszolgálóik világától. Bizton állíthatom, hogy ez a fenyegető változás nem elkerülhetetlen, sőt, meg lehet szüntetni a munkanélküliséget. Mindenki találhat magának hasznos tevékenységet, amelyik biztosítja önálló megélhetését és emberi méltóságát.” (Kiemelés tőlem. S ez bizony legalább is az utópia határát súroló, szerfelett merész állítás! – OP)

Igen erőteljes vonásokkal mutatja be, hogyan rombolják le világszerte az agrárgazdaságban a kis- és középüzemi termelést. Amint írja, „globális szinten, az egyre teljesebb szabadkereskedelem kikényszerítése immár harminc éve teljesen tudatos és voluntarista döntés annak érdekében, hogy meggyengítsék a már egyébként is sérülékeny agrárgazdaságokat.” Ezzel szemben izgalmas programot vázol fel az agrárgazdaság új, fenntartható fejlődési pályára állítására és a munkahelyteremtésre - amihez kell a kereskedelem megreformálása is

Ezzel és az ipar túlélésével kapcsolatos koncepciójában szerepel egy további, ugyancsak nem egykönnyen érvényre juttatható, ugyanakkor sorsdöntő jelentőségű tényező, amelynél ismétcsak az a nagy kérdés, vajon hogyan juttatható érvényre: „a szabadkereskedelem ideológiája nem lesz többé egyeduralkodó, és ez meg fogja változtatni a világkereskedelem szabályait is.”

A mai világunk kőkemény - és abszolút jogos - kritikájával ellenpontozott programnak már csak egy eleméből idézünk ide, azzal a hatalmas sóhajjal, hogy "Bárcsak...!": „Az anyagi javak fogyasztásának csökkenését ellensúlyozza majd a jóléthez legszükségesebb közösségi szolgáltatások fejlődése, mint amilyen az egészség, az oktatás, az idősek ápolása. Ezek épp azok a területek, amelyeket az oligarchia le akar építeni a "kiadások csökkentése" felkiáltással, de ez társadalmilag öngyilkos politika, hiszen például az oktatás az egyik legfontosabb eleme a társadalom jólétének, és minden közösség jövőbeli ereje ebből származik.” Ha ezt elértük, szinte már könnyű lesz megtenni, amire a következő alfejezet címe szólít: „Felejtsük el a GDP-t !