Dr Osman Péter ismertetése
„Nem kérjük, Uram, hogy kincseket adj nekünk, csak azt mondd meg, hol találjuk őket!”
Létfontosságú, hogy igen jelentős számban vannak, és hatalmas tőkeösszeget képviselnek azok, akik a tőkepiacokon, közelebbről a tőzsdéken, a vállalatok és gazdasági társaságok által forrásszerzés céljával kibocsátott értékpapírok megvásárlásában keresik így a kincseket. Ők természetesen a haszonszerzés érdekében teszik ezt, a kibocsátók viszont így jutnak forráshoz a gazdasági tevékenységük fejlesztéséhez, ellátásához. Ha ez a lehetőség nem lenne, sokkal alacsonyabb teljesítőképességgel működnének a gazdaságok is. Különösen fontosak ezek a kincskeresők – és velük maguk a tőzsdék – a jó növekedési képességű vállalkozások finanszírozásában. A már jól teljesítők, amelyek a további, jelentős megerősödés potenciálját mutatják, az ahhoz szükséges tőke bevonására gyakran folyamodnak ahhoz, hogy tőzsdére vigyék a részvényeket vagy egyéb értékpapírjaikat. A fejlődésük korábbi szakaszaiban lévők a magántőke bevonásától várhatnak finanszírozást, ennek hátterében viszont gyakran szintúgy ott van a tőzsde. A magántőke – maga is gyakran kincskereső – az ilyen befektetéseit nagy többségükben azért teszi, hogy az így finanszírozott vállalkozás megerősödéséből jelentős nyereséghez jusson. Ezt a nyereséget a cégben birtokolt tulajdoni részesedésének eladásával aratja le, ennek viszont a többnyire legígéretesebbnek tartott módja, hogy a szóban forgó céget bevezetik a tőzsdére. Végső soron tehát joggal mondható, hogy ha nem lennének tőkepiaci kincskeresők, jelentősen szűkebbek lennének azok a lehetőségek is, amelyek révén a vállalatok és más gazdasági társaságok forráshoz juthatnak a fejlesztéseikhez, az innovációs tevékenységeikhez, továbbá ahhoz, hogy maguk finanszírozzanak másutt folyó innovációs fejlesztő munkát, illetve megvásárolják és hasznosításba vigyék ilyen innovációs munkák eredményeit.
Azoknak a tudósoknak a többsége, akikről ez a könyv szól, nem a gazdagsághoz vezető, rejtőző utat kutatta a tőkepiac rendkívül bonyolult és illékony világában, hanem egy másik rejtőző kincset, a munkásságukból kibontakozó tudományág Szent Grálját: e piac működésének, és az a mögött álló törvényszerűségeknek a feltárását és megértését (ami nincs ellentétben azzal, hogy voltak közöttük, akik üzletileg is sikeresek akartak lenni e tudás segítségével). Megállapításaiknak a gyakorlatra konvertálható, vagy ilyennek hitt/remélt részei ugyanakkor 'termelő erővé' váltak a tőkepiaci kincskeresők kezén - bár az igencsak összetett, hogy mit is sikerült ezzel termelniök.
A nagyívű, részletekkel és szakmai magyarázatokkal igen alaposan alátámasztott áttekintés letehetetlenül izgalmassá teszi e könyvet. Ezen cseppet sem változtat, hogy helyenként egyáltalán nem könnyű olvasmány - legalább is azoknak nem, akik pontosan érteni akarják azt is, ami a szavak mögött áll, beleértve még a leírt jelenségeket alakító hatásmechanizmusokat is.
„A befektetési alapkezelés az egyetlen olyan szakma az Egyesült Államokban, ahol egy cégnek több a versenytársa, mint az ügyfele.” ◙ „A Wall Streeten működő leggazdagabb emberek némelyike olyan profi, akinek bankszámláját a tanácsadó díjak szakadatlan beáramlása gazdagítja.” ◙ „A múlt, jelen, sőt még a diszkontált jövőbeni események is tükröződnek a piaci árakban, ám ezek gyakran semmilyen nyilvánvaló kapcsolatban nem állnak az árak változásaival.” (Louis Bachelier) ◙ „A (piaci) változásokkal kapcsolatos nézetek olyannyira eltérnek egymástól, hogy ugyanabban a pillanatban a vevők az ár emelkedésében, az eladók pedig az ár esésében hisznek.” (Louis Bachelier) [Fűzzük ide, hogy ha a piac összességének a kapitalizációja nem változik, akkor a kereskedés szükségképpen zéró összegű játszma - OP] ◙ „A spekuláns számára a matematikailag várható érték nulla.” (Louis Bachelier) ◙ „Nyilván a piac által legvalószínűbbnek tekintett ár a valós pillanatnyi ár. Ha a piac másként gondolná, akkor nem ezt az árat jegyezné.” (Louis Bachelier) ◙ „A diverzifikáció a leghatékonyabb módszer azoknak a kimeneteleknek a kezelésére, amelyeket előre nem ismerhetünk.” (James Tobin) ◙ „A részvénytőzsde láthatóan nem emlékszik vissza egy hétnél hosszabb időre." (Maurice Kendall) ◙ „Az ember nem feltétlenül lesz gazdag, ha felhasznál minden rendelkezésre álló információt, de biztosan szegény lesz, ha ezt nem teszi.”(Jack Treynor) ◙ Nincsenek biztos tippek, nincs biztos profit.”(Paul Samuelson a befektetési spekulációról) ◙ "Az emberek a Wall Streeten nem tanulnak semmit, és mindent elfelejtenek.” (Benjamin Graham) ◙ "Hatékony piacról akkor beszélhetünk, ha a rendelkezésre álló információ alapján működő kereskedési rendszerek nem képesek többletprofit elérésére a piac hozama felett."”(Eugene Fama) ◙ "Az új gazdaságban számos régi közgazdasági szabály érvényét vesztette." (Time magazin, 1958) [És tegyük hozzá, hogy az azóta belépett pénzügytechnikai, számítástechnikai, infokommunikációs, szabályozási stb. innovációk és azok mélyreható gazdasági és társadalmi hatásai következtében az az "új gazdaság" már őskőkorszaknak számít a maihoz képest! A szerző szavai 20 évvel korábbról, hogy „ pénzügyi innováció összetettsége és előrehaladásának sebessége olyan szakaszba jutott, amikor nehéz megérteni, hogy mi történik egyik pillanatról a másikra." Azóta pedig az új pénzügyi eszközök tervezését átvették a felsőfokú matematikát és számítástechnikát alkalmazó ’quantok’, s ennek nyomán az a húsz évvel ezelőtti világ ma már boldog békeidőknek tűnik. OP] ◙ „A befektetők, legyenek bármennyire naivak, amikor a piacra lépnek, néha tanulnak a tapasztalataikból." (Franco Modigliani és Merton Miller) ◙ "Ha valaki nem ismeri a bétát, annak annyi" - Idézetek a könyvből.
A Corvina ajánlója finom visszafogottsággal úgy fogalmaz, hogy "A huszadik század óriási gazdasági gyarapodásának egyik kulcstényezője a tőkepiac." Kissé reálisabban szólva, egyre inkább fő meghatározó jellemzője a világunknak, hogy a pénzgazdaság fölébe kerekedett a reálgazdaságnak. S vajon ez a harc lesz a végső? A mindennapjainkban is érezzük: háborúban áll a világ - a gazdasági realitással, sőt, bizonyos mértékben a fizikaival, még a természet szabta korlátokkal is. S rajtuk nem győzhetünk. Ezért könnyen meglehet, hogy valóban ez a harc lesz a végső, s utána valami egészen más globális gazdasági létformának kell következnie - akár úgy, hogy észhez térünk, és még magunk tesszük meg a szükséges változtatásokat, akár pedig azért, mert ránk omlik a ma meglévő. S bár igaz, hogy mindezeknek az oroszlánrésze messze a fejünk fölött megy végbe, de ránk potyogtat, mi kapjuk, nyeljük a mérgező hulladékát - amint nemrég is megtörtént, hogy az USA kormányzatnak egy belpolitikai célú, meglehetősen rendhagyó jelzáloghitel-piaci akciója némely pénzpiaci szereplők gátlástalan haszonszerzési törekvéseivel ötvöződve a világot fenyegető válságot gerjesztett. Modern korunk alapvető jellemzője, hogy - Bernstein szavával - a legtöbb gazdasági válságot így vagy úgy a pénzügyi rendszerben történt visszaélések okozzák [tegyük hozzá: szintúgy okozók lehetnek a mindinkább bonyolulttá, s ezzel áttekinthetetlenné, főként pedig kezelhetetlenné váló pénzügyi rendszer működési zavarai. OP]. Hát akkor legalább értsük, hogy mi megy végbe, hogyan és miért. Ebben sokat segíthet ez a könyv, hiszen valóban kulcstényező a tőkepiac! Eredetije 1992-ben jelent meg, krónikája tehát csak addig követheti az elméletek - és maga a tőkepiac - fejlődését. Bernstein egy újabb kötetben (Tőkepiaci ideák fejlődőben, John Wiley and Sons, 2007) már megírta a folytatását. Nagyon reméljük, hogy a Corvina azt is ki tudja adni.
Bernstein - a Corvina szavával "az Egyesült Államok legismertebb pénzügyi történésze" - ebben a könyvében szerfelett izgalmas, rengeteg ismerettel és tanulsággal szolgáló, főként pedig abszolút hiteles krónikát ad a tőkepiac Szent Gráljának kereséséről. Döntő jelentőségű ebben, hogy maga is közvetlenül ismeri e terepet, az ott végbemenő ügyletek és az egész működés mikéntjét - mindezt az üzleti gyakorlat frontvonalában tanulta ki. Amint arra sok helyütt utal is, „negyven aktív éven” keresztül befektetési bankárként dolgozott. Műve egyben káprázatos panteonja a közgazdaságtan e vonulatának. Rendkívüli vonása, erénye, hogy a benne felsorakoztatott amerikai tudósokat - köztük hét közgazdasági Nobel-díjast - személyesen is ismerte, ill. e kötethez interjút készített velük, közvetlen betekintést adva ezzel a témát illető nézeteikbe, kutatási eredményeikbe. Ekként ír erről (1992-ben!): „A történet főszereplőinek mindegyike, hármat kivéve, életben van és csupán négy közülük hatvan évnél idősebb. Mindegyikükkel alkalmanként több órát töltöttem, kérdezgetve őket, honnan jöttek az ötleteik, hogyan alakították és alkalmazták azokat, és hogyan érezték magukat e kiszámíthatatlan "utazás" során.”
Egy komoly panaszunk lehet e kitűnõ könyvet illetően: nagy kár, hogy a névmutató mellett nincs tárgymutatója is. Az ismeretek és a kapcsolódó fogalmak olyan gazdagon sorakoznak benne, hogy a szakterület kiemelkedően jó tankönyve mellett - mert kétségkívül az! - annak hasonlóképp hasznos kézikönyve, valóságos kisenciklopédiája is lehetne egy ilyen mutató segítségével. Ez a hiány persze nem a Corvina hibája, hanem az eredeti kiadásé.
Egy további meghatározó tény elöljáróban a magyar kiadásról: manapság az ember piheg a meghatottságtól, ha egy jó fordítással találkozik. Ezt az egyik legnevesebb magyar bankszakember, Felcsuti Péter fordította, így nyugodtan rábízhatjuk magunkat e nagyon fejlett és specializált szakterület megismerésében.
Külön kiemelést érdemel a kötet Bevezetése. Olyan alapismereteket ad hogy tanítani kellene - felolvasni a tévében, szép lassan, hogy mindenki megértse. A továbbiakról viszont el kell mondanunk azt is, hogy a leírtak nem mindig könnyítik meg a dolgok lényegének és működési mechanizmusainak teljes megértését. Ez igazából nem a szerző hibája, hanem sokkal inkább annak a számlájára írandó, hogy még a tudománynak sem sikerült mindezeket egyértelműen feltárnia és világossá tennie, annál is kevésbé, mert igen bonyolult, sok tényezős és rendkívül sok szereplős viszonyokról, mechanizmusokról van szó. Nem mellesleg, a tudomány itt igencsak mozgó célpontra lő, hiszen - amint utaltunk rá - ezen a területen rendkívül gyors és termékeny a fejlődés, az új innovációk pedig sokszor gyökeresen átformálják a dolgok természetét és menetét, az ügyletek eszköztárát. És feltétlenül szem előtt kell tartanunk a véleményt, amelyet a Felcsuti és a fordítást ellenőrző Szántó András Előszava Robert Shiller-nek, a Yale Egyetem közgazdaságtan professzorának egy 2011-es írásából idéz: „Természetesen a közgazdaságtan sok szempontból tudomány [Idézzük ehhez ide Paul Samuelson szavait a William D. Nordhaus-zal írt, világhírű Közgazdaságtan c. könyvük {Akadémiai Kiadó, 2005 }előszavából: „A közgazdaságtan legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” OP], tudósaink munkája és számítógépes modelljeik valóban fontosak. (...) Néha azonban ki kell kapcsolnunk az automata pilótát, gondolkodnunk kell, és ha a válság beüt, saját józan eszünket kell használnunk.” [Ide kívánkozik azonban a megjegyzés: micsoda megdöbbenésre, csalódásra, felfordulásra vezethet, ha egyszer tényleg elkezdjünk a józan eszünket használni a világunkat csóváló gazdaság kiismerésében! OP]
„Ez a könyv ünnepli az újítókat és követőiket, akik megmutatták nekünk, hogyan kell ezt a dolgot (azaz a tőkepiacok működésének megértését és vele a befektetési döntések elméleti megalapozását - OP) csinálni, és azokat az úttörőket is, akik létrehozták a tudomány és a Wall Street valószínűtlen házasságát.” írja a szerző. Visszatekintve, a tapasztalataink alapján e "házasságot" sokkal inkább szükségszerűnek, mintsem valószínűtlennek mondanánk: a lényeget nem torzító egyszerűsítéssel elmondható, hogy a "Wall Street"-nek új, hatékony eszközök és technológiák, és azokat megalapozó új ismeretek kellettek, hogy még több pénzt kereshessen általuk. Igen jellemzőek erre is Bernstein szavai a saját üzleti gyakorlatáról: „Kezdetben, az 1950-60-as évek során az egyetemekről érkező új elméleteket - mint ahogy a legtöbb gyakorló szakember - idegennek és kevéssé vonzónak találtam. (…) Végül az 1974-es piaci összeomlás meggyőzött arról, hogy léteznie kell jobb módszernek a befektetési portfóliók menedzselésére.” Tény az is, hogy az e házasságból születettek - az új pénzügyi eszközök és technikák - nagyban növelték e piacok hatékonyságát, a képességeiket arra, hogy egyre jobban megfeleljenek a szereplőik igényeinek, másrészt viszont szintúgy a pénzügyi rendszer működésének kockázatait. És nagy tanulsága e krónikának az is, hogy - különösen a kezdeti időkről szólva - e szakterületen is kristálytisztán megmutatkozik a hatalomgyakorlás egyik legnagyobb technikusának, Niccolo Machiavellinek igazsága: „Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője…”. - e történet összefüggéseiben az utóbbiak között látva a tudóstársadalom azon részének többségét is, akik a "régi szabályok” szerint művelték és tanították a tudomány vonatkozó részeit.
Idézzünk ide e fejlődéstörténetből néhány fontos mozzanatot.
Az Előszó idézi, hogy a részvényeket, a kormányzati és magánszektor kötvényeket, valamint a bankbetéteket (a tőkepiaci játéktérbe potenciálisan beletartoznak a bankbetétek is annyiban, hogy a tőkepiac, megfelelő feltételek fennállása esetén, onnan pénzt tud magához vonzani. OP) magukban foglaló pénzügyi aktívák együttes, globális összege 1990 - 2007 között 48 trillió dollárról 194 trillió dollárra növekedett, eközben a globális GDP 170 %-kal nőtt. A pénzügyi aktívákon belül különösen gyors volt a részvények összértékének növekedése: az az időszak során hatszorosára emelkedett, s aránya a globális GDP-hez az 1990. évi kb. 47 %-ról 2007-ben kb. 109 %-ra nőtt. Jellemző tény az ilyen eszközök piaci értékének illékonyságára, hogy a 2008-as válság e globális részvényértéket a felére vetette vissza, 2009-et követően viszont a részvények már visszanyerték elvesztett értékük egy részét.
Maga Bernstein a következő adatokat idézi az előbbieket megelőző időszakról: a világ részvényekből, kötvényekből és készpénzből álló összesített tőkepiaca (a készpénz kategória itt magában foglal bizonyos likvid eszközöket is - OP) az 1969. évi 2.000 milliárd dollárról 1990 végére 22.000 milliárd dollárra duzzadt, a részvénypiac egymaga 300 milliárd dollárról 5.500 milliárdra emelkedett. 1990-ben a globális piacnak több mint a fele az Egyesült Államokon kívül forgott, míg 1969-ben ez csak a harmada volt.
Az innovációra törekvést igen gyakran a válság kényszeríti ki: a cég válsága, vagy éppen az iparágé, elvégre ki bolond elhagyni a bevált járt utat, s vállalni az ismeretlen kockázatait, ha nem űzi vagy vonzza elég erősen valami az új felé. Bernstein szavai: „Ha nem kerül sor az 1974-es válságra, kevés gyakorló pénzügyi szakember figyelt volna fel azokra az elméletekre, amelyek akkor már húsz éve formálódtak az egyetemi elefántcsonttornyokban. Ám amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a piacnál jobb teljesítmény elérését célzó improvizált stratégiák csak arra jók, hogy veszélyeztessék az ügyfelek érdekeit (ami viszont csúnyán veszélyeztetné az őket kiszolgáló tőkepiaci szolgáltatók létalapját, s még inkább azok profitját! OP), a gyakorló szakemberek felismerték: változtatniuk kell. Vonakodva kezdtek érdeklődést tanúsítani az iránt, hogyan lehetne a tudósok elméleti elgondolásait olyan módszerekké alakítani, amelyekkel kezelhető a kockázat, és megállíthatók az ügyfelek által elszenvedett veszteségek. Ez motiválta a forradalmat, amely az új Wall Street kialakulásához vezetett.”
És lőn új világ! Bernstein kimondja: a Wall Street alakítja a reálgazdaságot. Cégeit, eszközeit, alkotórészeit „valami olyasmivé alakítja át, ami könnyen pénzre váltható”. „Ezek az egységek olyan aktívákká alakulnak, amelyekkel névtelen vevőkkel vagy eladókkal lehet kereskedni. A Wall Street a szilárd aktívákból likvideket csinál.” [Említsük itt illusztrációként az egyik új és különösen nagyhatású pénzügyi technika, az értékpapírosítás két alappéldáját: értékpapírokat lehet piacra vinni úgy, hogy azok fedezete egy kocsmaláncnak, vagy éppen egy sportegyesületnek a jövőbeni nyeresége. OP] S ebben az új paradigmában „ezek az árak egymással is kölcsönhatásban mozognak, így az egyik helyen keletkező probléma gyakran átterjed más piacokra. [és még nem is volt a kezük ügyében internet, s a maiakhoz képest az akkori globális infokommunikációs technológiák is ’gyerekcipőben tapogatóztak’ OP]. Ám meghatározó erejű volt - amint ma is, és minden bizonnyal amíg csak a tőkepiac létezik -, hogy „A legfontosabb azonban, hogy a részvények és kötvények árai tükrözik az embereknek a jövőre vonatkozó reményeit és félelmeit, ami azt jelenti, hogy könnyen elkalandozhatnak a jelen realitásaitól.” És a kulcsmondat: „Nincs mód arra, hogy a piacot megtisztítsuk ezektől a tulajdonságaitól.”
Forradalom a Wall Streeten. „Ahogy a pénzügyi piacok megsokszorozódtak, és az intézmények és a professzionális vagyonkezelők váltak főszereplővé [ez utóbbiak szerepének gyors növekedése maga is egy másfajta forradalom következménye, hiszen ők kezelik a nagy biztosítók, egészség- és nyugdíjpénztárak vagyonát, s például a világ egyik legnagyobb tőkepiaci befektetője a CALPERS, Kalifornia állam közalkalmazottainak nyugdíjpénztára. OP], az innováció elkerülhetetlenné vált. Ám az innovációt elméletnek kellett megelőznie.” Itt jöttek a képbe a tudósok, akik többsége egyetemi tanár volt, s akikről e könyv szól. És „A forradalom másik fontos szereplője maga a számítógép volt. Az itt leírandó elméletek egyikét sem lehetett volna a gyakorlatban alkalmazni vagy akárcsak tesztelni abból a szempontból, hogy lehetséges-e bárminemű gyakorlati alkalmazása, ha e forradalmi eszköz nem állt volna rendelkezésre. A számítógép rendkívüli képességei megnyitották az utat olyan elméleti távlatok felé, amelyek egyébként rejtve maradtak volna.” És vegyük észre: mindez még csak a befektetésekkel járó kockázatkezelés új lehetőségeiről és eszközeiről szól, ami akkoriban inkább csak a portfóliókezelést jelentette. A számítógép alkalmazása azonban egy további, szinte felmérhetetlenül nagy jelentőségű területet is megnyitott: a matematikai konstrukciókon alapuló származékos eszközökét (derivatívákét). Ez az, ahol a kereskedés és a spekuláció lényegében korlátlanul el tud szakadni az anyagi alapoktól, ami viszont nehezen kontrollálható kockázatokat is rászabadíthat a piacokra.
És ezen a piacon kezdetétől fogva, és - a dolog természetéből következően - az idők végezetéig mindenki mozgó célpontra lő. Az elmélettörténet egyik legnagyobb alakja, Benjamin Graham - maga is gyakorló részvény kereskedő volt - kijelentése, hogy „Nem értem, hogy lehet azt állítani, hogy a Wall Streeten kialakuló árak az igazi árak, már abban az intelligens definícióban, ahogy az igazi árakról beszélünk.” [Tetézi e bajt, hogy máig is hiányzik az „igazi árak” viharálló definíciója vagy tartalmi meghatározása, akárcsak az árucikk objektív értékéé. OP] Igen jellemző az is, hogy a tőkepiaci elméletekben máig is küzd egymással a két nagy, alapvető filozófiájában egymással szemben álló vonulat. Egyik a funkcionális elemzés, amelynek atyja Benjamin Graham, és amely az értékpapír mögött álló cég belső gazdasági értékét igyekszik feltárni és összevetni az értékpapír pillanatnyi piaci értékével, másikuk az ún. technikai elemzés, amely voltaképpen az adott papír piaci árfolyamának előéletét, történelmi volatilitását veszi alapul az árfolyam további alakulásának prognosztizálására.
S már csak jelzésszerűen néhány a főszereplők közül, Bernstein elmondásában.
A kutatás gyökerei, hogy a befektetők képesek-e sikerrel előre látni a részvényárak alakulását, egészen 1900-ig nyúlnak vissza, amikor Louis Bachelier, egy fiatal francia matematikus elkészítette disszertációját a Sorbonne-on. Annak címe, tárgya A spekuláció elmélete volt. Ez volt az első kísérlet arra, hogy valaki az elmélet - és a matematikai apparátus - segítségével megmagyarázza, miért működik úgy a részvénypiac, ahogyan teszi. Nem mellesleg, Bachelier kidolgozta az alapgondolatot a sztochasztikus folyamatok elemzésére, s ezzel egyebek közt előfutárává vált Albert Einstein Brown-mozgásra vonatkozó nagy jelentőségű kutatásainak is. Szintúgy ő tette az első elméleti kísérletet az olyan pénzügyi eszközök értékének megállapítására, mint az opciók és az ún. future-ök (jövőbeni adásvételre vonatkozó, értékpapírosított megállapodások, amelyekkel rendszerint tőzsdén kereskednek). Ő mutatta ki, hogy a tőzsdei árfolyamok piaci hullámzásának mértéke tendenciaszerűen nő, ahogy az időhorizont növekszik - ezt majd Paul Samuelson pontosítja.
A modern pénzügyek és befektetések történetének leghíresebb felismerés egy rövid írásban, jelent meg, amelynek címe Portfóliókiválasztás volt (1952). Szerzője a University of Chicago végzős hallgatója, Harry Markowitz volt. Markowitz - aki 38 évvel később közgazdasági Nobel-díjat kapott - azt a forradalmi felismerést dolgozta ki, amelyet ma közhasznú kifejezéssel úgy mondunk, hogy „nincs ingyen ebéd”, azaz a befektetők nem remélhetik magas hozam elérését, ha nem hajlandóak vállalni az azzal arányos befektetési kockázatot. [A későbbiekben majd Bernstein kitér arra is, hogy igenis van ingyen ebéd, ám nem a befektetőknek, hanem azoknak a tőkepiaci szolgáltatóknak, akik az előbbiek befektetéseit kezelik, és ezért tőlük jutalékot húznak. És még egy kritikus tényező: a „nincs ingyen ebéd” a jól felkészült tőzsdei befektetők egymás közötti ügyleteire vonatkozik. André Kostolany, a magyar származású, régivágású tőzsdeguru írja Tőzsdepszichológia c. könyvében {Perfekt, 2000}, hogy „Mások butaságából a spekuláns gyakran többet profitálhat, mint saját okosságából.” és ugyancsak az ő szavai: “Aki jól akar aludni, kölcsönkötvényt vesz, aki jókat akar enni, a részvényeket részesíti előnyben.”, “Az egész tőzsde azon múlik, hogy több részvény van-e, mint idióta, vagy több idióta van, mint részvény.” OP) A valódi kérdés mindebben, hogy hogyan lehet optimalizálni a várt haszon és a vállalt kockázat viszonyát, és azt leképezni a befektetési eszközök megválasztásában. „Az e kérdésekre Markowitz által kidolgozott válaszok a felismerhetetlenségig megváltoztatták a befektetés menedzsment gyakorlatát. Értelmet és rendszert vittek abba az esetleges eljárásba, ahogy a legtöbb befektető a portfólióját összeállította. Ezen túlmenően lerakták az alapját mindazoknak a későbbi elméleteknek, amelyek arról szóltak, hogyan működnek a pénzügyi piacok, hogyan lehet a kockázatokat számszerűsíteni, sőt, hogy a vállalatok hogyan finanszírozzák magukat.” Kutatásaival Markowitz eljutott a „hatékony portfólió”-hoz: ez olyan portfólió, amely a legmagasabb várható hozamot valószínűsíti adott kockázati szint mellett, vagy a legalacsonyabb kockázattal jár adott várható hozam mellett. Eredményei, és a további kutatók által kidolgozott finomítások és fejlesztések kulcsszerepet játszanak a modern portfólió menedzsmentben.
James Tobin - közgazdasági Nobel-díjat kapott 1981-ben - tovább lépve kidolgozta „a kockázatkerülő magatartás” és a „szuperhatékony portfólió” elméletét. Utóbbi, amely a rendelkezésre álló kockázatos eszközök valamennyi lehetséges kombinációja közül a legmagasabb várható hozamot biztosítja adott kockázati szint mellett.
William Sharpe, aki Markowitz tanítványa volt, és vele megosztva kapta a Nobel-díjat, doktori disszertációjában kidolgozta a portfólióelemzés egyszerűsített modelljét. Ez „óriási lépés volt annak érdekében, hogy Markowitz elgondolásait a portfóliókiválasztást illetően közel vigyék a mindennapi alkalmazáshoz.” Sharpe legnagyobb eredménye a kiemelkedő jelentőségű tőkepiaci árfolyamok modelljének (CAPM) kidolgozása lett. E modell „azzal a meglepő, de elkerülhetetlen következtetéssel zárul, hogy Tobin szuperhatékony portfóliója nem más, mint maga a tőzsde.”
„Hogyan lehet értelmezni a részvényárak zabolátlan viselkedését, amelyet Bachelier, Working, Kendall és mások fedeztek fel? Hogy ezt megválaszolhassuk, szükségünk van valakire, aki elméleti meglátások sokaságával képes megmagyarázni azokat az erőket, amelyek a versenypiacon az árakat alakítják; ezeknek a meglátásoknak a teljes köre a kereslet és kínálat törvénye körül mozog. Ennek a tudósnak kell, hogy érzéke legyen a Wall Street és az árutőzsdék érdes világa iránt, egyszersmind képesnek kell lennie arra, hogy a tiszta közgazdasági tankönyvi tételeket újradefiniálja és árnyalja, hozzáigazítva a pénzügyi piacok realitásához. Szerencsére megfelelő ember jelentkezett erre a feladatra: Paul Samuelson, az MIT professzora.” Samuelson, akit Bernstein korunk leghíresebb közgazdászának nevez, volt az első amerikai közgazdász, aki a kutatásaiért közgazdasági Nobel-díjat kapott (1970-ben).
Nem kell bátorság annak jóslásához, hogy a tőkepiac rejtélyes és kihívó élete és fejlődése, s vele a tőkepiaci elméletek kutatása és fejlesztése vég nélkül megy tovább. Erőteljesen hajtja és bonyolítja, hogy a pénzügyi termékek körében továbbra különösen gyors, termékeny és gyakran felforgató erejű az innováció. A történet bemutatását itt megszakítjuk - a könyvben még folytatódik. Az ott bemutatottakat követően pedig a gazdaság és a szereplők intelligens mohósága írja tovább.
