John Hughes-Wilson ezredes: A katasztrófa küszöbén - Az atomenergia tragikus törté-nete Marie Curie-től Fukusimáig

Corvina Kiadó, 2023

Dr Osman Péter ismertetése

Erről szól: „Számtalan ’nukleáris’ témájú kiadvány létezik már, de többségük szerzője csak egy-egy problémára összpontosított. Már egy futólagos áttekintés is elég volt ahhoz, hogy rádöbbenjek: sokkal több ilyen incidens történt, mint ahány bekerült a köztudatba. Minél mélyebbre merültem a témában, annál egyértelműbben kirajzolódott előttem a hanyagságból és olykor vérlázító szakmai inkompetencia miatt bekövetkezett nukleáris balesetek hosszú éveken át elhallgatott története. Olyan hátborzongató felismerésekre jutottam közben, amelyek valósággal sokkoltak.” (Forrásmegadás nélküli idézetek a könyvből, kiemelések tőlem.)

„Ez a könyv a téma iránti szakmai érdeklődésem kvintesszenciája, amihez mélyreható kutatás társult arról, hogy mi történt valójában az emberiség veszélyes nukleáris ’játékszerei’-vel, fegyverekkel és békés céllal épített atome rőművekkel egyaránt. Ezek mindegyike igen nagy veszély hordoz magában; ráadásul mi, emberek számos súlyos hibát és mulasztást követtünk már el eddig is. Ez a kötet tényfeltáró mű, de egyúttal figyelmeztetésként is szolgál.” – a szerző Előszavából. („Figyelmeztetésül” – ki/k/nek? – OP)

Hughes-Wilson így folytatja: „Hiába érezzük megterhelőnek már azt is, hogy gondolkodjunk erről, nem tehetünk úgy, mintha sohasem következhetne be egy súlyos atombaleset. A nukleáris katasztrófák a valóság részei, ezért fontos tisztában lennünk a következményeikkel, ha reálisan fel akarjuk mérni az atomfegyverek valós veszélyeit, legyen szó akár fanatikus terroristák vagy egy ’lator állam’ által végrehajtott merényletről, avagy közönséges balesetről – amire túlságosan is gyakran volt példa az utóbbi időben. Bár egyelőre sikerült elkerülnünk az atomháború kitörését, számos olyan incidensről van tudomásunk, amely komoly aggodalomra ad okot. Ilyen példákat fogok bemutatni ebben a kötetben is.” A könyv 2021-ben jelent meg, addig kétszer került a világ az atomháború szélére: a kubai rakétaválságban és, ahogy a szerző közvetlen tapasztalatként elmondja, az 1983-as Able Archer hadgyakorlat idején. Ukrajna a könyvben még ’csak’ Csernobil okán szerepel.

„Szembe kell néznünk egyrészt a nukleáris hadviselés veszélyeivel – amelyek egyre reálisabbak az idő előrehaladtával –, másrészt a polgári célú atomerőművek kockázataival is: az ilyen létesítményekben túlságosan gyakran alakultak ki vészhelyzetek az első, még jóval az atombomba kifejlesztése előtt történt nukleáris baleset óta.” („Túlságosan” – mihez képest? – OP)

Nukleáris veszélyek: A szerző világossá teszi: „súlyos, reális veszély”, hogy terroristák használnak a gerilla-hadviselésükhöz nukleáris romboló eszközöket, ám „Egy pusztító nukleáris baleset bekövetkezésének valószínűsége azonban még ennél is lényegesen nagyobb. A halálos eszközöket ugyanis emberek ellenőrzik és kezelik, márpedig hibázni mindannyian hajlamosak vagyunk. Egy az 1986-os csernobili katasztrófához hasonló előfordulásának sokkal nagyobb az esélye, mint egy atomháború kitörésének, vagy akár egy nukleáris terrorcselekménynek.”

Igen, az atomenergia alattomosan is tud ölni – így indul ez az áttekintés Marie Curie-vel. Amikor pedig fegyverré tették: „1945. július 16-án az amerikai hadsereg a Manhattan-terv keretében felrobbantott egy kísérleti fegyvert. A kísérletet megfigyelő tudósok közül kevesen tudták, milyen hatalmas erejű lesz a robbanás, sőt voltak, akik abban is kételkedtek, hogy bekövetkezik-e a detonáció. Amikor bekövetkezett a hatóerejét 18,6 kilotonnásnak mérték. A bomba megmutatta az atom elképesztő erejét. A lökéshullám moraja még 160 kilométerrel odébb is hallható volt, a gombafelhő pedig 12 kilométer magasságig emelkedett.

Oppenheimer később így idézte fel a történteket: »Tudtuk, hogy a világ soha többé nem lesz már ugyanolyan. Néhányan nevettek, mások sírtak. A többség azonban hallgatásba burkolózott. A hinduizmus szent könyve, a Bhagavad-gítá sorai jutottak eszembe: Visnu… felveszi többkarú, isteni alakját, majd azt mondja: Én lettem a halál, a világok pusztítója. Azt hiszem, ilyen vagy olyan formában, de mindannyian erre gondoltunk akkor.«”

A Corvina és szintúgy a Google Boks Ajánlójából: „E könyv történeti megközelítésű figyelmeztetés a jelen számára. Felhívás, hogy kapjuk fel a fejünk, figyeljünk oda, és tudatosítsuk magunkban: a nukleáris katasztrófa nagyon is valós veszély. Aktuális és fontos könyv, hiszen a bolygónk jövője mindannyiunk ügye.” Olvasmánynak ez így kevés lenne – a könyv viszont minden nézőpontból nagyon is érdekes, életközeli és tanulságos. Különlegességekkel is szolgál, mint pl. szovjet víztározó építés atombombával, s mindezt olykor a szerző csípős leírásai, szavai is színesítik.

Egy megjegyzés ide kívánkozik. A szerző áttekintése az érem egyik oldala. A másik, hogy energia nélkül nem tudunk meglenni, s amióta a fogyasztói társadalomból átvittek a pazarlóiba, az energiából is még mindegyre több kell. Kérdés, az atomenergia felhasználásának kizárása esetén mi olyannal tudjuk fedezni az energiaszükségletünket, ami kevésbé kockázatos, kellően környezetbarát, és biztosítani lehet vele a kielégítő mértékű, megbízhatóságú, és mindig rendelkezésre álló energiaellátást?

 

 

Kirsty Sedgman: Az észszerűtlenség joga - Szegjük meg a szabályokat, és a dolgok rendbe jönnek

Corvina Kiadó, 2023

Dr Osman Péter ismertetése

Ha csak ezen múlna....! Érdekes dolog az észszerűség! A felvilágosodás egyik vezéreszméje volt (legyünk őszinték: a világi hatalomért az egyházzal és szövetségeseivel vívott harcban). Közgazdaságtanban korábban Nobel-emlékdíjat ért az elmélet, miszerint az ember észszerű lényként viselkedik a gazdaságban, majd újabb Nobel-emlékdíjat, hogy nagyon is tud ott ésszerűtlenül lenni. Ám vajon a már hiperzsúfolt és –felspannolt együttélésben milyen magatartás észszerű, mit kell eltűrni és mit lehet elvárni másoktól? Sedgman szavaival, „A könyv mindenekelőtt arról szól, mit jelent olyan «észszerű ember»-nek tartani magunkat, aki megmondhatja másoknak, hogyan viselkedjenek.”

Könyve eredeti kiadója, a FABER & FABER ajánlójából: „Könyvében Segdman megmutatja, miként alakíthatunk ki új kapcsolati szabályokat olyan világban, ahol az emberek közt nincs egyetértés abban, mi a helyes magatartás, viszont mindenki meggyőződése, hogy a józan észnek engedelmeskednek. A viselkedéstől az etikettig, a polgári engedelmességig és ellenkezőjéig, könyve vizsgálja a különös viselkedéseket, hozzáállásokat, előítéleteket és részrehajlásokat, amelyek a modern társadalmi szerződést alkotják (nem jogi, hanem szociológiai fogalomként. Rousseau és más klasszikusok sokkal szebben mondták, de lecsupaszítva mondhatni hallgatólagos, kényszerű beletörődésünk az együttélésbe, némi tűrésbe, együttműködésbe és alkalmazkodásba – OP), és merészen új útjelzőket állít, hogy segítsenek navigálni bonyolult társadalmi világunkban. Arra hív, hogy kritikusan mérlegeljük, kik joga dönteni a vonalak meghúzásáról, s hogy mérlegeljük, mikor észszerű másoktól elvárni, hogy a mi értékeinkhez alkalmazkodjanak, vagy épp a mi felfogásunkhoz arról, mi a helyes, és mikor lehet nagyon is észszerűtlen ezt tennünk.

Kirsty Sedgman kulturális kutatások szakértője, az emberi magatartásra és »audience experience«-re szakosodott. (Utóbbi egy új szakterület, a fellelhető információk szerint, dióhéjban, annak tudománya és művészete, hogy a hallgatóságot élményekbe, megtapasztalásokba merítsük, maximalizálva az ennek során nyert információikat, azok elsajátítását és megőrzését. Ehhez különféle technikákat és az idegtudomány eredményeit használják fel. – OP) Jelenleg a University of Bristol oktatója.

Kirsty mondta: Az utóbbi néhány évben láttuk a kapcsolatok szétesésének és a bizalmatlanságnak a növekedését, és elfeledtük, hogyan értsük meg egymást. Ennek azonban nem kell így lennie, és most van esély másként cselekednünk.

A szerkesztő mondta: ez egyike azoknak az eltűnőben lévő ritka könyveknek, amelyek az első oldaltól beássák magukat a tudatalattinkba, és teljesen új fényben mutatják meg az addig nyilvánvalónak tűnőt. Kirsty pompásan szívmelengető és szellemes írása harsonaszóval hív, hogy lerázzuk az elnyomó társadalmi szerződésünk (magyarán a reánk lerakódott kötöttségek – OP) béklyóit, és átértékeljük, mit is jelent észszerűtlennek lenni. (Pl. észszerű-e elfogadni a nekünk rosszat, csak mert elvárás, vagy elutasítani, főként ha azzal nem ártunk másoknak. Kirsty nyitó példája a sok vihart kavart nyilvános babaszoptatás megítélése. – OP) Számomra rendkívül izgalmas volt ilyen megvilágító erejű és különösen megnyerő könyvön dolgozni.”

University of Bristol: „Dr Kirsty Sedgman díjnyertes kulturális kutatásokat tudhat magáénak. Szakterülete a közönség, a tapasztalat, a magatartás és a kommunikáció. Az kutatja, miként találnak az emberek értéket a kultúrában való részvételben? Miként tapasztalják meg a dolgokat, amelyeket látnak és reagálnak rájuk? Miként tehetők az ilyen örömök és csalódások jelentőségteljessé az életükben? És mindez mit mondhat nekünk a művészet szerepéről a társadalomban, másrészt a kapcsolatról a kulturális intézmények, a hatalom, az identitás és a hely között? Kirsty népszerű előadó rádióban és televízióban. Kutatásairól sok médium beszámolt, egyebek közt a BBC, a Guardian, a Telegraph, a Washington Post, és címlapján a New York Times.”

Az 1929 óta működő Penguin Bookshop ajánlójából: „Az észszerűség egységesített elmélete (vicces utalás a fizika Szent Gráljára, a relativitás, a gravitáció és a kvantummechanika egységesített elméletére – OP) – és miként legyünk ésszerűtlenek jó okokért.

Mai világunkat normák struktúráiból és rációkból építették, de múlhatatlanul szükséges megkérdőjeleznünk, kik tették ezt és miért. Megosztottabbak vagyunk választóvonalak mentén, mint valaha, és ideje megkérdezni, kiknek van ez leginkább a hasznára. Mi van, ha a hajlamunk, hogy szabályokhoz és rációhoz mérjük az emberi magatartást, sokkal több problémát rejt, mint ahogy tűnik? Sedgman megmutatja, hogy a hatalmi dinamikák és a társadalmi elfogultságok annak széleskörű elfogadására vezettek, hogy mit szabad és mit nem, ám ezek kirekesztő valóságokat hoztak létre, és a társadalmi sokszínűség fakulását, ami veszélyes a valódi társadalmi haladásra. Ehhez a jó modor eszméit vizsgálja végig a történelemben, napjainkig. Könyve annak létfontosságú és szellemes védelmét építi fel, miért és miként segíthet jobbá tenni a világot, ha olykor észszerűtlenek vagyunk. Mi van, ha ez a legjobb módja létrehozni egy régóta esedékes változást?