Sir Ken Robinson & Lou Aronica: Az alkotó elem - Fedezd fel, mire születtél, és minden megváltozik - HVG Könyvek, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Minden bizonnyal helytálló azt mondanunk, hogy a tényezők között, amelyek kiemelték az emberiséget az állatvilágból, meghatározó jelentőségű volt az alkotóképesség megszületése és kibontakozása is. Némi, a lényeget nem torzító egyszerűsítéssel ez azzal született, hogy az emberek tudatosan keresni kezdtek megoldásokat, amelyek megkönnyítették az életüket, eredményesebbé és hatékonyabbá tevékenységeik végzését, s az így kialakított megoldásokat, alkotásaikat egyrészt feltehetően tudatosan átadták a velük élőknek, másrészt ez utóbbiak bizonyára szintúgy tudatosan igyekeztek azokat ellesni, átvenni, mai fogalommal hasznosítani. Dióhéjba sűrítve a lényeget, alkotni a kezdetek kezdetétől fogva annyi, mint tudatosan és - többé-kevésbé - módszeresen túllépni a technika mindenkori állásán, meglátni és megragadni mások előtt rejtve maradó lehetőségeket és megoldásokat, felismerni és kiaknázni azokhoz vezető összefüggéseket. Mindezek pedig a tudatos tanítással és/vagy /el/tanulással váltak az emberi faj egyedülálló adottságává.

James Lovelock írja a Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c. könyvében (l. e blogban ezen a címen), hogy az egyetlen valóban megújuló forrásunk a Napból folyamatosan hozzánk áramló energia. Minden másból egy adott készlettel gazdálkodunk, azt fogyasztjuk, még ha így úgy igyekszünk is regenerálni, amit lehet és tudunk. Valójában ez a fizikai erőforrásokra igaz. Az emberiség ténylegesen rendelkezik egy - de csak egyetlen egy - külső korlátoktól mentesen bővíthető erőforrással, az pedig az alkotóképesség. Hasznát azonban annak is csak annyiban veszi, amilyen bölcsen képes élni vele.

„A’ tudományos emberfő mennyisége a’ nemzet igazi hatalma. Ezek Statistikája az ország legérdekesb – leginteressánsabb – része. Nem termékeny lapány, hegyek, ásványok, éghajlat ’s a’ t. teszik a’ közerőt, hanem az ész, melly azokat józanon használni tudja. Igazibb suly ’s erő az emberi agyvelőnél nincs. Ennek több vagy kevesebb léte a’ nemzetnek több vagy kevesebb szerencséje.” (gr. Széchenyi István: Hitel - A’ kiművelt emberfő..) Ma már azonban ez is kevés az ország boldogulásához. „Nem elég fellobogni, / de mindig égni kell! / És nem elég csak égni: / fagyot is bírjon el, / ki acél akar lenni, / suhogni élivel. / Nem elég álmodozni. /Egy nagy-nagy álom kell! / Nem elég megérezni, / de felismerni kell! / Nem elég sejteni, / hogy milyen kor jön el; / jövőnket - tudni kell! / Nem elég a célt látni; / járható útja kell! / Nem elég útra lelni, / az úton menni kell!” (Váci Mihály: Még nem elég)

Korunkban minden valódi gazdasággal rendelkező ország legfontosabb erőforrása már nem is az ott dolgozók „műveltsége”, hanem az alkotó képességük. (Valódi a gazdaság, ha a cégei - és velük végső soron a gazdaság egésze - nagy hányadban olyan tevékenységeket végeznek, amellyel igen számottevő hozzáadott értéket állítanak elő, s ha e cégek tevékenységében meghatározó szerepet játszik a náluk végzett innovációs munka, azaz nem pusztán alárendelt, mechanikus végrehajtói a másutt meghozott döntéseknek.) Ma tudás-alapú gazdaságról beszélünk, de a cégek és országok verseny- és jövedelemtermelő képessége már egyre inkább egy még magasabb, minőségileg többet követelő szinten, az alkotóképességeik versenyében dől el.

Meglehetősen - s még inkább ijesztően - megalapozott feltevésnek mutatkozik, hogy már a közeli jövőben az emberiség sorsa a szerint alakul, lesz-e elegendő alkotóképessége a jelenlegi élet- és gazdálkodási módjának teljes átalakításához. Megalapozott feltevésnek mutatkozik, hogy jelenleg gyorsulva haladunk egy olyan válságba vezető ütközőpályán, amelyből csak mindent átfogó paradigmaváltás menthet ki. Erre mutat, hogy egyszerű matematika is igazolhatja: legfeljebb még ideig-óráig tartható a jelenlegi gazdasági paradigma, amelynek alapja és fő törekvése az évről-évre megvalósítandó, évente egynél nagyobb láncindexet eredményező növekedés. Ez gyakorlatilag exponenciális növekedést jelent, amely gyorsuló ütemben használja el a tápláló forrásait, és ezzel bármely véges rendszerben töréshez vezet. Sőt: a végső- és a termelő fogyasztás ma olyan mértékben fogyasztja el a Föld erőforrásait, hogy minden valószínűség szerint hosszabb távon még azok puszta szinten tartása sem biztosítható, egészen bizonyosan nem a fogyasztás jelenlegi szerkezetében. És az emberiség létszáma is egyelőre exponenciálisan növekszik.... A /világ/gazdaság, ha tudata lenne, és beszélni tudna, Rilkét idézhetné az embernek: „Mihez fogsz, Uram, ha majd meghalok? / A kelyhed voltam, ha elpattanok?” Az egyetlen életképes válasz pedig a mindent átfogó paradigma váltás, amely, ha megvalósul, az emberiség addigi legnagyobb és legkreatívabb alkotása lesz - annál is inkább mert szó szerint gyökeres változásokat kell teremtenie az élet minden területén, beleértve még a háztartások napi működésének apró részleteit is. Ez pedig nyilvánvalóan felülről, valamiféle központi intelligencia vezényletével véghez sem vihető, hanem csak az emberiség jelentős hányadának kreatív közreműködésével valósítható meg.

Néha az iskolától való megszabadulás a legjobb dolog, ami csak egy nagy szellemmel történhetik. ◙ Az egyetlen lehetőségünk, hogy felkészüljünk a jövőre az, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, éspedig abban a feltételezésben, hogy amennyiben így teszünk, a lehető legrugalmasabbak és legproduktívabbak leszünk. ◙ Megfelelő alkalmak híján az ember esetleg soha nem ismeri meg saját hajlamait (ez itt a tevékenységére vonatkozik - OP), sem azt, amire predesztinálnák. ◙ Nem lehetünk kreatívak anélkül, hogy intelligensen cselekednénk. (Óh, mennyire igaz ez, és hányszor bukik bele találmányok, alkotások hasznosításba vitele, az innovációs fejlesztő munka az intelligens cselekvés hiányába vagy elégtelenségébe! - OP) Hasonlóképpen, az intelligencia legmagasabb szintű megvalósulása a kreatív gondolkodás. Az alkotó elem keresése során fontos, hogy megértsük a kreativitás valódi természetét, és hogy világosan lássuk, miként viszonyul az intelligenciához. ◙ Mindenki kreativitásra való félelmetes képességekkel születik. A titok nyitja e képességek fejlesztése. ◙ Minek a következményei a hatalmas különbségek az ember és a bolygónkon élő többi faj gondolkodása és viselkedése közt? Általában azt felelem, hogy a képzelet. Az emberi szellem fenomenális kreativitásának oka a humán intelligencia dinamikája. ◙ A különböző médiumokban megvalósuló kreativitás feltűnő és hatásos illusztrációja az intelligencia és a gondolkodásmód sokszínűségének. ◙ A logika nagyon fontos lehet a kreatív gondolkodás bizonyos szakaszaiban aszerint, hogy milyen munkát végzünk, különösen ha új elgondolásokat értékelünk, illetve azt, hogy miképp illeszkednek meglévő elméletekbe, vagy milyen kihívást jelentenek ezek számára. A kreatív gondolkodás azonban még így is túltesz a lineáris és logikus gondolkodáson, amennyiben szellemünk és testünk valamennyi területével szoros kapcsolatban van. ◙ A tevékenység, amely bekebelez bennünket, akkor is lényegileg jutalmazóvá lesz, ha eredetileg más okból kezdtünk bele. (Idézet Csikszentmihályi Mihály Flow - Az áramlat: A tökéletes élmény pszichológiája c. könyvéből) ◙ Azok a tevékenységek, amelyeket szeretünk, még akkor is energiával töltenek fel bennünket, ha fizikailag ki vagyunk merülve. Ez az alkotó elem egyik kulcsa, s az egyik fő magyarázata annak, miért létfontosságú mindenki számára, hogy megtalálja alkotó elemét. ◙ A legtöbb ember számára annak, hogy alkotó elemében van, az első számú feltétele az, hogy kapcsolatban van olyanokkal, akiknek ugyanaz a szenvedélyük, mint az övé, és szintén vágynak arra, hogy e szenvedély által a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. ◙ Ha nem vitatunk meg másokkal dolgokat, kimaradunk belőlük. Senki sem lehet valaki, ha nincsenek körülötte mások. (Mit ér az alkotás bármely eredménye, ha nem adjuk át azt másoknak? És mekkora ostobaság alkotásba belevágni anélkül, hogy tanulmányoznánk, mások már mire jutottak e téren! - OP) ◙ Könnyebb túltenni magunkat az emberek velünk kapcsolatos ítéletén, mint a saját magunkén - a félelmet, amelyet magunkban felépítünk. ◙ A kiálló szöget visszakalapálják. (Jókai ezt sarkosabban mondja a Szabadság a hó alatt c. regényében: Ki egy fejjel kimagaslik, kést neki! - OP) ◙ Gyermekeink közül soknak bizonyosan olyan munkája lesz, amelyet még ki sem találtunk. Eképpen vajon nem kötelességünk-e arra biztatni őket, hogy a lehető legtöbb lehetőséget derítsék fel, s közben igyekezzenek felismerni valódi képességeiket és igazi szenvedélyeiket? (A szenvedély a könyvben mindvégig a tevékenységre, eredmények elérésére, alkotásra vonatkozik - OP) - Idézetek a könyvből.

Robinson a bevezetőjében azt írja: „Ez a könyv himnusz az emberi tehetség és szenvedély lélegzetelállító sokféleségéhez, kivételes fejlődési és növekedési potenciálunkhoz.” A himnusz ugyan, az Akadémiai Kiadó szótár.net rendszerét idézve, lelkes, emelkedett hangulatú, ünnepi költemény, ő azonban nagyon is gyakorlatias szemléletű szakember, aki két lábbal áll a valóság talaján - ugyanakkor a fejét, a mondandóját a legmagasabb jobbító eszmék közé is emeli. Jellemző példája ennek bevezetőjének következő része: „Legszebb reményünk a jövőre, hogy az emberi lét új korszakához a humán rátermettség új paradigmáját dolgozzuk ki. Olyan környezeteket kell létrehoznunk iskoláinkban, munkahelyeinken, közhivatalainkban, amelyekben minden egyes ember inspirálva érzi magát, hogy kreatív módon fejlődjék. Gondoskodnunk kell arról, hogy mindenkinek legyen esélye tenni, amit tennie kellene (és ebben nyilvánvalóan belső késztetésről, nem pedig külső kényszerről beszél! - OP), s arról, hogy felfedezze magában az alkotó elemet - mégpedig a saját egyedi módján.”

Az alkotóképesség a legértékesebb eszközünk, még ha sokakban ezt így nem is tudatosul - az emberiség egészének minden kétséget kizáróan az, az egyes emberek nagy részének úgyszintén. Ugyanakkor rendkívül kényes adottságunk: külső, valamint bennünk lakozó ill. belőlünk származó feltételek garmadája befolyásolja, hogy kibontakozik-e, ha igen, milyen módon, mivé fejlődik, milyen irányultságokat vesz fel, s hogyan válhat hasznára másoknak és magunknak. Robinson itt három kategóriába, az ő szavával koncentrikus akadályozó körbe sorolja az alkotó elem megtalálását akadályozó tényezőket: személyes, szociális és kulturális jellegűek. A személyest alkotják például a lelki és testi problémák, fogyatékosságok, valamint a félelem; a szociálist a szűkebb-tágabb környezetből származó visszafogó és/vagy eltérítő hatások, a kulturálisnak pedig karakteres elemei a norma- és az értékrendszerek. Döbbenetes példát hoz arra, hogy az emberekbe beleívódott normarendszer még az érzékelési képességüket is képes erőteljesen befolyásolni.

Az alkotóképesség természetéből következik, hogy kritikus jelentőségű lehet mindebben a módszeres és szakszerű tehetséggondozás, másrészt viszont az is, ha a lappangó, vagy többé-kevésbé már meg is nyilvánult tehetséggel megáldott ember környezete így-úgy gátolja a kibontakozását - akár csak olyan légkör fenntartásával is, amelyben az nem is gondol ilyen felemelkedésre, vagy megijed annak esetleges következményeitől. Szó szerint sorsdöntő lehet ebben a mentorok szerepe, amelyet Robinson felbecsülhetetlen értékűnek mond, és így beszél róla: „Valamennyien sokféle akadállyal szembesülünk az utazás során, amelynek célja, hogy megtaláljuk azt, amire érzésünk szerint születtünk, s amit tennünk kell. Az utazás pedig sokkal fáradságosabb, ha nem rendelkezünk nagy tudású vezetővel, aki segít bennünket szenvedélyeink felismerésében, aki élesztgeti érdeklődésünket, egyengeti útjainkat, és arra ösztönöz bennünket, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki adottságainkból. (Furcsa, hogy itt nem említi, mekkora érték és segítség, ha a mentor tapasztalataiból, tudásából pótolhatjuk ki a magunké hiányosságait. - OP) A mentorkodás természetesen kétirányú utca. Amennyire fontos, hogy életünkben legyen egy mentor, ugyanannyira fontos, hogy betöltsük e funkciót mások életében. Még az is lehetséges, hogy más emberek mentoraiként találunk rá a saját alkotó elemünkre.” És valóban, tudjuk azt is, hogy fejlett országokban gazdaságfejlesztési eszközként közösségi támogatással működtetnek mentori segítséget nyújtó rendszereket. Azt pedig itt igazán nem kell részleteznünk, mennyit segíthet például egy jó mentor egy kevésbé tapasztalt alkotónak, feltalálónak, amíg annak alkotása eljut a hasznosításig.

„Fedezd fel, mire születtél, és minden megváltozik” - ez az alcím ugyan így reklámízű túlzás, ám az kétségkívül igaz, hogy ha az ember felfedezi magában a tehetséget és vele - nem nélküle!! - a küldetést, amely az életét kiteljesítheti, akkor sok minden, talán valóban minden megváltozhat a számára. Hogyan következhet ez be, miként érhetjük el, hogyan éljünk vele - ez központi témája és kiemelkedően értékes útmutatása a könyvnek.

Szinte végtelen a területek sora, amelyen az alkotóképesség megmutathatja magát, s magának ennek az adottságnak a sajátos természete, karaktere, megnyilvánulásának módja és terepe is szerfelett sokféle lehet. Ezért róla beszélni, látványosan, sőt megragadóan érdekeseket mondani igencsak könnyű - ellenben nagyon is komoly felkészültséget igényel, hogy valaki igazán értékes megállapításokat tudjon közölni róla, s még inkább, hogy hasznos útmutatást adjon annak kezeléséhez, kibontakoztatásához. A HVG Kiadó ajánlója elmondja, hogy „Sir Ken Robinson a kreativitás, az innováció és a humán erőforrások nemzetközileg elismert szakértője.” A Wikipedián található részletes bemutatása pedig meggyőz arról, hogy ő valóban autentikus szakértője e tárgynak. Abból idézve:
Az 1950-ben született szerző a művészeti oktatás terén szakíró, előadó és nemzetközi tanácsadója kormányoknak, non-profit szervezeteknek, oktatási és művészeti testületeknek. A Wikipedia hosszan sorolja az oktatásban végzett tevékenységét, egyetemi és egyéb szakmai pozícióit, beleértve a szakterületre irányuló kormányzati munkát is. 1998-ban egy kreativitással, oktatással és gazdasággal foglalkozó kormánybizottságot vezetett, és az erről készített jelentését így méltatta a Times: „Ez a jelentés a 21. században az üzleti élet előtt álló legfontosabb kérdések közül emel ki néhányat. Arra kellene indítania minden cégvezetőt és HR igazgatót, hogy cselekvést követelve verjék az asztalt.” Az észak-írországi Békefolyamat részeként Sir Ken Robinson segített megalkotni az ezt szolgáló kreativitás- és gazdaságfejlesztési stratégiát. 1998-ban ő elnökölte a Kreativitási és Kulturális Oktatási Nemzeti Tanácsadó Bizottságot. 2003-ban e tevékenységeiért lovagi címmel jutalmazták. 2005-ben a Time Magazin, a Fortune magazin és a CNN közös kezdeményezésében a legfontosabb véleményformálók egyikeként emelték ki. 2010-ben a Művészetek, Kézműves Tevékenységek és Kereskedelem Előmozdításának Királyi Társasága (l. http://www.thersa.org/#&slider1=4 - bölcs nép, amely ilyen társaságokat hoz létre, s megérdemli, hogy virágozzék! - OP) animációt készíttetett Robinson egyik beszédéről, amely az oktatási paradigma megváltoztatásával foglalkozott, s ezt a YouTube-on már az első héten közel félmillióan nézték meg.

Az alkotó elem mibenlétét Robinson így írja le a nyitó fejezetben (az elem jelentése itt mindvégig az, amit a Magyar Értelmező Kéziszótár ekként összegez: „Valaki számára természetének, hajlamainak megfelelő környezet, helyzet, állapot.”, s amire az „elemében van” kifejezésünk is utal - OP.): „Az alkotó elem a természetes adottság és szenvedély találkozási pontja.” Mondanivalójának megértéséhez fel kell figyelni erre a kulcsfontosságú, és ilyen témakörben nem gyakran megidézett fogalomra: szenvedély. Könyvében az alkotó elem természetét kutatva sok területről sok kiemelkedő alkotót mutat be, és - amint mondja - ezek közös vonása, hogy olyasmit tesznek, amit szeretnek, s közben teljesen átadják magukat e tevékenységnek. Szavait idézve „Másként érzékelik az idő múlását, úgy érzik, intenzívebben élnek (és aki megtapasztalta, tudja, hogy ez így is van! - OP), összeszedettebbek, erősebbek, mint máskor. Amikor valaki alkotó elemében van, úgy érzi, felfedezi valódi önmagát, megtudja, kicsoda is valójában, és hogy igazából mit kell kezdenie az életével. Ez az oka, hogy az e könyvben szereplő személyek közül sokan epifániaként írják le azt, amikor ráleltek alkotó elemükre.” (Az epifánia köznapi jelentése rendkívüli, /sors/döntő hatású, jótékony fordulat, amely gyökeresen megváltoztatja az ember életét, irányt és célt ad neki, és olyan lendületbe hozza őt, mint addig semmi más. - OP). Erről a különleges, lelkiállapotról idézi Csíkszentmihályi Mihály definícióját a fentebb már idézett művéből: „amikor tudatunk harmonikusan rendezett, és magának a tevékenységnek a kedvéért szeretnénk folytatni, amit éppen csinálunk.”

Robinson így vezeti fel a mondandóját: „Ebben a könyvben részletesen megvizsgáljuk az alkotó elem fő jellemzőit. Elemezni fogjuk azoknak az embereknek a tulajdonságait, akik megtalálták alkotó elemüket, szemügyre vesszük azokat a körülményeket és feltételeket, amelyek közelebb visznek ehhez, és azonosítjuk az elrettentő tényezőket, amelyek megnehezítik az alkotó elem felfedezését. Megismerkedünk olyanokkal, akik megtalálták útjukat, olyanokkal, akik mások számára kövezik ki az utat, szervezetekkel, amelyek úttörő szerepet játszanak, és intézményekkel, amelyek utat tévesztettek. Történetek sokasága olvasható benne arról, milyen utakat tettek meg nagyon különböző emberek kreativitásuk kibontakoztatása során. Jó néhányukkal kifejezetten ennek a könyvnek a kedvéért készítettünk interjút. Elmondták, hogyan ismerték fel egyedülálló képességeiket, hogyan értek el nagy sikereket. Az utak, amelyeket bejártak, gyakran korántsem voltak szokványosak, hanem éles kanyarok, irányváltások, meglepő események formálták azokat. Az interjú alanyok beszéltek a felismerés pillanatáról, tehetségük kibontakozásáról, a családjuktól, barátaiktól, tanáraiktól kapott bátorításról - vagy ennek ellenkezőjéről -, s mindarról, aminek segítségével mégiscsak átverekedték magukat az akadályok során. Történeteik korántsem tündérmesék. Mindannyian bonyolult, kihívásokkal teli életet élnek. Mindegyikük megélte a maga katasztrófáit és diadalait. Egyikük élete sem ’tökéletes’, azonban valamennyien időről-időre átélnek pillanatokat, amelyekben ízelítőt kapnak a tökéletességből. Ez a könyv azonban igazából nem róluk szól. Azért írtam, hogy átfogóbb képet fessek az emberi tehetségről és kreativitásról, valamint annak a mindnyájunk számára kínálkozó előnyeiről, ha megfelelő kapcsolatot alakítunk ki a saját egyéni képességeinkkel és szenvedélyeinkkel. Hitem szerint lényeges, hogy mindannyian megtaláljuk saját alkotó elemünket, nem egyszerűen azért, mert így elégedettebb emberek leszünk, hanem mert ahogyan a világunk fejlődik, a közösségeink és intézményeink puszta jövője múlik majd ezen. Ezzel a könyvvel az a célom, hogy világossá tegyek olyan fogalmakat, amelyekre intuitív módon talán már többen ráéreztek, továbbá szeretnék mindenkit arra ösztönözni, hogy fedezze fel alkotó elemét önmaga számára, és ugyanebben másokat is segítsen. Remélem, hogy munkámmal hozzájárulhatok ahhoz, hogy új módon tekintsünk a saját lehetőségeinkre - és a környezetünkben élőkéire.”
Előadásmódja túlnyomó részben tiszta világos, többnyire nagyon törekszik a közvetlenségre - néha kissé túlságosan is, nemegyszer bulvársajtóba illő szófordulatokat használ. Olykor viszont beleakadunk hibás mondatba, és pongyola nyelvhasználatba is (némelyik egyértelműen fordítási hiba). Gondolatmenete nemegyszer meglehetősen barokkos, szabadon csapongó. Egy Bertrand Russell idézetből indulva pillanatok alatt az égitestek méretskálájánál járunk.

A kötet nagy erőssége a hatalmas ismeret- és példa gazdagsága, s ez igazán megérdemelt volna egy jó név- és tárgymutatót. Épp e gazdagság miatt az nagyon hasznos lenne a szerzőnek a már elmondottakra történő hivatkozásai követésében is.

Néha ugyan úgy érezzük, kissé megszalad a lelkesedése az alkotó elem adta távlatokat illetően, viszont a megállapításainak túlnyomó része nagyon is jó útmutató, olykor borotvaéles elemzéssel. Így például tény, hogy korunk egyik imádott, ködös bálványa az ember intelligenciája. Ő erről így beszél: „Az intelligencia lényege mindig is vita tárgya volt, különösen a terület hivatásos szakembereinek körében, akik egész életüket az erről való töprengéssel töltik.” Jó, mondhatnók, ezt eddig is tudtuk. Robinson azonban döntő jelentőségű megállapítást tesz: ne azt vizsgáljuk, hogy ki mennyire intelligens (amit legfeljebb aszerint mérhetünk, hogyan felel meg egy nagyjában-egészében önkényes mérőrendszernek - OP), hanem hogy hogyan intelligens. Amint mondja, és e könyvében példák sorával szemlélteti, az intelligencia kifejezésre juttatásának számos (valószínűleg inkább megszámlálhatatlanul sok - OP) különböző módja van, és nem létezik skála, amely valaha is mérhetné ezt. S végül is az egész könyvének egyik fő tanulsága, hogy az ember szellemi teljesítőképessége (hiszen valójában ebben mutatkozik meg az intelligencia - OP) nem valami abszolút, önmagában létező entitás, hanem nagyon is kötődik ahhoz, hogy milyen környezetben, feltételrendszerben, milyen feladat-típusban kell teljesítenie. Ahogy itt olvashatjuk, az egyiké akkor emelkedik a csúcsra, ha filmet készíthet (Ridley Scott), a másiké, ha új fodrászati stílusvilágot, -technológiát és divatot teremthet (Vidal Sassoon), a harmadiké, ha vállalkozások cégbirodalommá integrálódó sorát építheti fel (Richard Branson), a negyediké, ha a tényleges vagy virtuális pódiumon a közönséget akarja magával ragadni (Mick Fleetwood), s leginkább mindenkié akkor, ha így vagy úgy rábukkan a maga elemére (pl. a közgazdasági Nobel-díjas Paul Samuelson, vagy a világhírű íróvá lett Paulo Coelho). .S már az említettekből is érződik, hogy rendkívül széles körből hozza az alkotó elem megtalálásának apró, személyes ’esettanulmányait’ - ennek további, kiragadott példáiként említjük, hogy a könyvben Terence Tao matematika-zsenit Meg Ryan követi, őt Don Lipski, az USA egyik legelismertebb szobrásza, őt Helen Pilcher, aki természettudós-kutatóként indult, majd tudomány-kommunikációt tanult és gyakorolt, s egy egészen különleges műfajt teremtve lett kiemelkedően sikeressé: szórakoztató műsorokban beszél nívósan a természettudományokról.

Korunk egyik mind gyakrabban idézett követelménye az élethosszig tartó tanulás. Ez sokaknak bíztatás, ám valószínűleg jóval többeknek fenyegetés. Robinson meggyőzően szól arról is, mennyi lehetősége van az embernek az élete előrehaladottabb szakaszaiban is az alkotó eleme megtalálására. Kiemeli: sokan élnek abban a tévhitben, hogy az élet lineáris, azaz a pályán előre kell haladni. Valójában az élet nem lineáris, hanem pályamódosítások, bátor váltások vezethetnek el ahhoz, hogy az ember megtalálja alkotó elemét, akár jóval túl a fiatalságán is. Számos példát hoz erre is.

Hosszan kellene még idéznünk e könyv 11 fejezetbe sorolt és egy utószóval lekerekített megállapításait és útmutatásait, ám már csak egyet hozunk ide. „Senki sem külön sziget...” (John Donne), az alkotó munkában sem. Robinson így kezdi a Találj rá a törzsedre c. fejezetét: „A legtöbb ember számára annak, hogy alkotó elemében van, az elsőszámú feltétele az, hogy kapcsolatban van olyanokkal, akiknek ugyanaz a szenvedélyük (emlékezzünk, milyen jelentéssel használja e szót OP), mint az övé, és szintén vágynak arra, hogy e szenvedély által a lehető legtöbbet hozzák ki magukból.” Később viszont, a sokatmondó Mit szólnak majd hozzá? című fejezetben beszél a közösségnek egészen másfajta hatásairól is. A hangyakolóniák működése a hatékonyság és eredményesség csodája, és ebben - az általa idézett kifejezéssel - a rajintelligencia érvényesül (sajátos ellentettje ennek az emberi társadalomban a híres-hírhedt csordaszellem. - OP). Számos más állatfajt is említ, amelynél a koordinált csoportviselkedésnek meghatározó szerepe van, elsősorban a védelemben, biztonságban, a párzásban, túlélésben, hogy élelemhez jussanak és maguk ne váljanak élelemmé. Amint mondja, „Nagyon hasonló a helyzet az emberi lényeknél, mi is ugyanezen lényeges és ősi célok érdekében tömörülünk csoportba (aki ezt nem hiszi, gondoljon például a klikkesedésre akár munkahelyen, akár egzisztenciális téteket hordozó szakmai vagy társadalmi terepeken - OP). A dolog előnye számunkra, hogy a csoportok tagjai félelmetes hatékonysággal képesek támogatni egymást. Hátulütője, hogy kedveznek az uniformizált gondolkodásnak és cselekvésnek. Az alkotó elem lényege önmagunk felfedezése, amire nem vagyunk képesek, ha alkalmazkodási kényszerek csapdájában vergődünk.”

Luuk Van Middelaar: Valahogy Európába - Örökös átkelés - Typotex, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„Világunk természete nem csak arra int minket, hogy újraértelmezzük a "politika" és a "gazdaság" fogalmát, de arra is, hogy újrarajzoljuk - vagy akár fel is számoljuk - e két fogalom szemantikai határait.” ◙ „Az Unió "talányos szervezet", melyet a jelek szerint "csak a tanultabb jogászok és szakértők képesek áttekinteni".” ◙ „Egy politikai berendezkedés létrehozásának nehézségeire már csak az előző lebontása után eszmélünk rá; ekkor világlik ki, milyen olajozottan működött addig, és hogy milyen keveset tudtunk létrejöttének misztériumáról.” ◙ „Ha egy magánszemély azért fordul tagállama bíróságához, hogy a Szerződésben (az európai közösség szerződése - OP) foglalt jogát érvényesíttesse, akkor ezt nem csak a saját érdekében, hanem egyszersmind a Közösség segédellenőreként teszi.” ◙ „A valóságos vagy csak papíron létező Európa kérdése lakóinak fejében és szívében dől el." ◙ „Nem elégedhetünk meg sorsközösségünk valódiságával. Annak is kell látszania.” ◙ „Az európai politikai színpad értelemszerűen közönségre vár, mégpedig .. az európaiak közönségére. De létezik-e ez a közönség?” ◙ „Mindent összevetve: a Harmincötök Uniója valószínű lehetőség, de a Negyveneké kizárható.” - Idézetek a könyvből.

Európába nem lehet belépni, amint értelmezhetetlen az is, hogy befogadást kérjünk. Európát, az európaiságunkat magunkban kell megtalálnunk. Az Unió már egészen más kérdés.
Kiemelkedően fontos ez a könyv. Akik még nem tudtátok, ebből megtanulhatjátok, hogyan született, fejlődött és terebélyesedett a szó minden értelmében korunk Nagy Európai Közössége, s hogyan működik a nép képviselete a nagy, testvéri európai szervezetben. Világosan kirajzolódik belőle a történelem eddigi legnagyobb kísérlete - hiszen ilyen nagy hatókörrel és a résztvevők feletti hatalommal, ennyi államot és embert bevonva, ilyen rövid idő alatt még sohasem építettek ilyen szervezetet az önkéntes részvételre, és az azzal járó önkéntes alávetésre támaszkodva. Ez a legnagyobb híd a jövőbe, amelyet civilizáció valaha is épített, s amelynek a túlsó vége még ködbe vész (mostanában pedig az események és problémák a teherbírását tesztelik igen gorombán). A könyv eredeti holland címe még kifejezőbb: Átmenet Európába - Egy kezdet története. Ha pedig akár magának a tárgyának a jellegét és a sorsformáló jelentőségét tekintjük, akár az elbeszélés tartalmát, ide kívánkozik, hogy ez voltaképpen korunk egyik nagy teremtés-eposza, tárgyilagos, szikár, szakszerűen elemző, minden sallangtól és agitációtól mentes előadásban. 510 oldal, amelyen minden szó megfontoltan ül a helyén, és minden eszmefuttatás súlyos mondanivalót hordoz. Mindez ha nem is könnyű, viszont rendkívül vonzó, érdekes olvasmánnyá teszi.

A szerzőről a Typotex ismertetője elmondja: harmincnyolc évesen az Európai Tanács egyszemélyes ötletbányája; példaképe Machiavelli (a hatalomgyakorlás máig is egyik legnagyobb stratégája - OP); az EU első állandó elnökének, Herman Van Rompuynak hátteret biztosító kabinet tagja. Ő maga ekként szól a bevezetőjében: „Könyvem, mely egy kezdet elbeszélésére vállalkozik, elsősorban azoknak az embereknek az útját követi nyomon, akik részt vettek a politikai értelemben vett Európa megalkotásában és működtetésében. Különböző európai minőségekben színre lépő politikusok és diplomaták, biztosok, képviselők, hivatalnokok és jogászok nyomába szegődik. A történelmi nyomokat nyilatkozatok, viták, visszaemlékezések, valamint az újságírók és történészek által feljegyzett kijelentések őrzik. Ezek áttekintése, illetve a színfalak mögül tett megfigyeléseim mellett komoly szerepet szánok azoknak a beszélgetéseknek is, melyeket az európai politika tapasztalt játékosaival folytathattam. (...) Könyvemnek, amely a politikai értelemben vett Európa megszületését beszéli el (ez az „Európa” valójában a 20. század második felében létrejött Európai Gazdasági Közösséget, majd Uniót jelenti - OP), nincsen politikai üzenete. Nem szól Európa "mellett", és nem szól "ellene" sem. Ezek felől az érvek felől ugyanis nem juthatunk közelebb azokhoz az eseményekhez, melyek a mai napig hatóan alakítottak Európán. Azok az EU-hívők, akik szívesen hallanák, hogy a "hatékonyság" vagy a "legitimitás" érdekében "meg kellene erősíteni" az Európai Bizottságot és az Európai Parlamentet - Hollandiában évtizedeken keresztül ez volt az egyetlen hivatalosan hangoztatott álláspont, Belgiumban a mai napig ez -bizonyára kevés kedvükre valót találnak majd e könyvben. Hasonlóan keveset ígérhetek azoknak az EU-szkeptikusoknak, akik a nemzeti illetékességek területén rendre egy "szuperállam" beavatkozásának nyomait keresik.”

A könyv nélkülözhetetlen tudást kínál mindenkinek, aki érteni akarja, mi miért és hogyan történik vele - és állítólag érte - ebben a sajátos mai világban, s merre halad vele Európa a viharos globális térben és saját problémái tengerén. Azonban csak az ostobaságot adják ingyen, a tudásnak mindig ára van. Ennél a könyvnél az ár, hogy nagyon odafigyelve, gondolkodva kell olvasni, hiszen rengeteg információt és elemzést ad - áttekintve ennek a hatalmas vállalkozásnak a fejlődéstörténetét, a sarkalatos elemeit és mozzanatait -, logikus, tömör, feszes előadásmódban, a mondandóját nem ritkán állam- és/vagy politikabölcseleti hivatkozásokkal is alátámasztva. Nem kényezteti olvasóját gügyögéssel, hanem felnőttként kezeli, aki tud gondolkodni, következtetni, s aki nem tűri, hogy üresjáratokkal lopják az idejét. Szellemileg igényes felnőttek könyve felsőfokú mondanivalóval és előadásban. Panaszunk csak egy - apró - lehet: az elkerülhetetlen, gyakran megjelenő EU-terminológia és "eurospeak" kifejezések miatt, azok visszakereséséhez, jó lett volna egy tárgymutató.

Van Middelaar írja: „Könyvem egy be nem fejezett folyamatot tárgyal. Az európai közösségnek a tagállamokkal, a külvilággal és az európai lakossággal való viszonya máig nem szilárdult merev formává.” Rögtön hozzátehetjük: ettől különösen fontos és izgalmas megismernünk, milyen pályán haladva, fejlődve, ingadozva, küzdve jutott idáig a közösség, amelynek már mi is tagjai vagyunk, hogy ezzel is jobban érthessük az előttünk álló lehetőségeket, buktatókat, tennivalókat. Hiszen - egyetlen, ám kardinális jelentőségű példaként - az Unió mélyreható ismerete nélkül nem érthetjük, mi történik napjainkban az euróval, milyen viharok, netán rengések rázzák az euróövezet államait, s főként álom vagy valóság a stabil közös fizetőeszköz életképessége.
Bevezetőjében így folytatja: „Az európai politika körüli szóáradaton belül három alapvető diskurzus különíthető el. A továbbiakban e három diskurzust az államok. a polgárok, illetve a hivatalok Európájának diskurzusának nevezem. (...) Az államok Európájának diskurzusa szerint az európai politikát elsősorban az egyes nemzetek kormányai közötti együttműködés szolgálja. Az államok megőrzik ugyan a szuverenitásukat, de azokban az ügyekben, amelyek közös érdeket szolgálnak, közös döntéseket kell hozni, ha szükséges. Az európai egységet csak az államok tekintélye és mozgástere garantálhatja. (Eléggé nyilvánvaló, hogy most éppen a gazdasági mozgásterek problémái keletkeztetik az euróövezetet dúló viharokat. OP) (...) A polgárok Európája más nyelvet beszél. Az európai föderáció érdekében az egyes nemzetek törvényhozási, végrehajtási és ítélkezési hatáskörének bizonyos elemeit szívesen ruházná át az európai parlamentre, kormányra, illetve bíróságra. Amerikai példa alapján a központi intézmények közvetlenül, a nemzeti államokat megkerülve irányítanák az európai polgárok életét. Az intézmények legitimitása európai elektorátuson nyugodna.”

Itt azért álljunk meg egy - polgári - szóra. Mindenekelőtt: mindabból, amit annak működéséről innen megtudunk, még inkább megérthető, hogy mekkora tétet jelent és milyen buktatókat rejthet egy óhatatlanul is többé-kevésbé inhomogén Unióban a közös, európai elektorátus. Európa: „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Szabadság: "a szabadság felismert szükségszerűség". Az Unió mai viselkedését is meghatározó jelentőségű tény azonban, hogy a közösséget eredetileg Európa gazdaságilag fejlett, és - akkor még - meglehetősen szilárd polgári renddel bíró országai sajátmaguknak hozták létre és rendezték be. Ebből következik, hogy "Európa", azaz az Unió féltő szeretettel megkíméli gyermekeit a szükségszerűség felismerésének fáradalmaitól, bizonytalanságaitól és kockázataitól. Szeretetteljes szigorral diktálja, hogyan élhetnek szabadságukkal, miként és meddig terjeszkedhetnek abban, ide értve sok gazdasági kérdést is - bár ebben némi diszharmóniát okozhat, hogy másként élhet, gondoskodhat magáról, a jövőről és lehet szabad a gazdag, mint a szegény -, s milyen tág keretek között kötelesek elfogadni mások szabadságának az ő normáiktól és hagyományaiktól eltérő megnyilvánulásait. Egyenlőség: vajon csak az elégedetlenek beszélnek kétsebességű Európáról, csak az ármánykodók (és a kárvallottak) állítják, eléggé el nem ítélhetően, hogy "vannak, akik egyenlőbbek"? Testvériség: na annyira bolondok azért nem vagyunk, hogy e sokjelentésű, igen színes múltú fogalmat is kommentáljuk.
Polgárnak lenni azonban nem csak jogokkal, hanem felelősséggel és kötelezettségekkel is jár - uniós szavazópolgárnak még inkább, ha életképes és ellentétektől nem szabdalt Uniót akarunk. Az uniós tagsághoz olyan felnőtt gondolkodás kell/ene/, amellyel a jelek szerint még talán sehol sem rendelkezik mindenki kielégítő mértékben. Gyakran tapasztalható például - és miért is lenne ez csak magyar jelenség -, hogy az uniós támogatásokra sokan úgy tekintenek, mint valamiféle isteni adományra, amely megmenti őket az öngondoskodás szerfelett kényelmetlen kötelességétől. Látván e támogatások felhasználását, nemegyszer okkal merül fel a kétely, hogy sem az illetékesek, sem az általuk képviselt közösség nem igazán számolnak azzal, hogy ez bizony nagyrészt hitel, nem pedig ajándék, és jól meghatározott időben eljő rosszkedvünk tele, amikor e hitelt vissza kell fizetni, addigra pedig meg kell teremteni ennek fedezetét. Azt fel sem mernénk tételezni, hogy ilyen visszterhes támogatást egyesek azzal a szándékkal vesznek fel, hogy végül valaki majd csak visszafizeti helyettük. Ha viszont mégis van ilyen, az minden másnál jobban rombolja az öngondoskodás szükséges fegyelmét.

Vissza az idézethez: „A hivatalok Európájának diskurzusa konkrét állami feladatokat ruházna át az európai intézményrendszerre. A célokról és a követendő irányelvekről ezt megelőzően államok határoznának, de a kijelölt keretek között önállóan működne a központi bürokrácia. (...) Az európai egység az individuális érdekek és szokások lassú egymáshoz közelítéséből születhet meg - ennek a folyamatnak pedig leginkább egy racionális bürokrácia adhat irányt.”
Bismarck még azt írta „Európáról mindig azok a politikusok beszélnek, akik ugyan más hatalmaktól követelőznek, de a saját nevükben nem mernének kiállni.” Van Middelaar ehhez a mai helyzetről már azt fűzi hozzá, hogy „Számos politikai szereplő Európa "nevében" hoz döntéseket. Senki nem neveti ki őket, és - újabb csoda - a vonatkozó határozatokat, szabályokat minden további nélkül végrehajtják, betartják.” Miért s hogyan? Erről szól a könyve, rengeteg gondolatot, tanulságot, megfontolási alapot kínálva a sorskérdést jelentő extrapoláláshoz is arra vonatkozóan, hogy "hogyan tovább?". Nem könnyed nyári olvasmány, szellemileg fáradékonyaknak nem igazán való, viszont minden időben nagyon hasznos és aktuális.

Martin Gold: Fiduciary Finance - Investment Funds and the Crisis in Financial Markets - Edward Elgar, 2010

(Pénzügyi vagyonkezelők által nyújtott pénz- és tőkepiaci finanszírozás
Befektetési célú alapok és a válság a pénz- és tőkepiacokon)

Dr Osman Péter ismertetése

Fiduciary finance: még a messze legnagyobb adatbázisban, az interneten végzett kutakodás is arra enged következtetni, hogy ezt a kifejezést e könyvhöz alkották meg. A könyvet olvasva viszont azonnal világossá válik, hogy a pénz- és tőkepiacokon folyó tevékenységek - különösen a pénzügyi közvetítés - igen jelentős hányadát, és azok szereplőit jelenti. Moliére Úrhatnám polgárjában a főhős kellemes meglepetéssel veszi tudomásul, hogy ő bizony prózában beszél - Gold művéből így értesülhetünk arról, hogy amiről ő fiduciary finance-ként szól, az nagyrészt közeli ismerősünk. Amúgy e kötetre nagyon is érvényes az ilyen szakkönyvek olvasásának aranyszabálya: a szakszavakat és -kifejezéseket mindig a mögöttük álló tartalom alapján igyekezzünk megérteni és magunknak lefordítani - másként ezt igencsak nehezen érthetnénk meg. Így lesz az alcímben szereplő investment funds-ból is befektetési célú alapok, aminek csak egyik részhalmazát adják a mi fogalmaink szerint befektetési alapok.

A kitűnő Dativus óriásszótár szócikkéből idézve a fiduciary jelentése: bizalmi kéz (Jogtudomány) / bizalmi személy (Jogtudomány) / letéteményes (Közgazdaságtan) / megbízott (Jogtudomány). Az Akadémiai Kiadó Szótár.net Angol-magyar pénzügyi szótára szerint: bizalmi kéz; bizalmi személy; célvagyon kezelője; fiduciáris ügylet kötelezettje; letéteményes; megbízott személy; ügygondnok; vagyonkezelő. Az Encyclopaedia Britannica 2011 Ultimate Edition hatalmas Merriam Webster’s szótárrendszere szerint ez bizalmi viszonynak, a belé fektetett bizalomnak alapján eljáró személyt jelent. A pénzügyi fogalmak magyarázatát kínáló egyik nagy portál, a http://www.investorwords.com definíciója szerint a jelentése: egy egyén, vállalat, társaság, testület, amely más fél számára eszközöket kezel, gyakran azzal a jogi felhatalmazással és kötelezettséggel, hogy pénzügyi kérdésekben döntéseket hozzon e másik fél nevében.

Maga a kiadó ajánlója így adja meg e fogalomnak a könyv tárgyát és mondandóját meghatározó jelentését: az intézményes befektetésnek ez a sokoldalú elemzése a ’fiduciary finance’ intézményeit a pénzügyi rendszer harmadik pilléreként definiálja, a bankok és a biztosítók mellett. Ezek az intézmények tehát a mi jogszabályaink szerinti tagozódásban a befektetési vállalkozások halmazába tartoznak, de túl is nyúlnak azon, hiszen Gold egyebek közt a fedezeti alapokat is közéjük sorolja.

A bevezető fejezet elmondja, hogy a fiduciary finance körébe tartozó befektetési iparág által kezelt eszközök volumenét nehéz meghatározni, mert - ellentétben a hagyományos pénzügyi intézményekkel - erről egyetlen ellenőrző vagy felügyeleti intézmény sem gyűjt annak minden szegmensét átfogó globális adatokat. Gold itt sok részadatot felsorakoztat, magát e volument pedig a kiadó idézett ajánlója kb. 60 trillió US dollárra teszi, nyilvánvalóan a számnév angol jelentése szerint. Kiemeli, hogy az ilyen kezelésben lévő eszközök összértéke ’elhomályosítja’ a világ gazdasági összkibocsátását, és a likviditás fontos forrása a világ pénzügyi rendszere számára.
Gold e fejezetében a következőket írja: Legbenső lényegük szerint ezek az intézmények úgy vannak vezérelve, hogy specifikus befektetési ajánlatot adjanak a fogyasztóknak (ami itt a piaci szolgáltatásaik fogyasztóit jelenti - OP), és közvetítsenek a reálgazdaság megtakarítói és a tőkepiacok között (eddig éltünk a pénz- és a tőkepiacok közötti megkülönböztetéssel, s ezt figyelembe véve e közvetítés az előbbiekre is kiterjed. A továbbiakban az egyszerűbb szóhasználatért a tőkepiacok kifejezést használjuk. OP) Már korábban felismerték, hogy a fiduciary finance gazdasági jelentősége messze túlterjed a befektetésen és a portfolió menedzsmenten, és behatol a reálgazdaságba. Tágabb értelemben szakosodott kereskedelmi tevékenységként definiálható, amely a következőket öleli fel: ◙ Portfolió adminisztrációs szolgáltatások nyújtása (mint eszközök letéti kezelése, számlavezetés, cash flow - likviditás menedzsment), és befektetések kiválasztása ◙ Közvetített tőkepiaci kitettség összevegyített befektetési portfoliók útján, ami általában nem teremt közvetlen haszonélvezeti jogosultságot a portfolióban lévő eszközökre. ◙ Pénzügyi szolgáltatások nyújtása azzal a kereskedelmi/üzleti indíttatással, hogy méretgazdaságossági előnyöket és nagyobb profitot hozzon a bizalmi kéznek. ◙ Egy befektetési specialista (pl. alapkezelő) befektetési stratégiájának működtetése ’befektetési megbízásként’ számon tartott szerződéses keret útján. ◙ Az eszközök kezelésének és a jogi tulajdonlásuknak a szétválasztása, ami ’bizalmi-kéz’ kapcsolatot létesít, és az ügyfelek (a végső haszonélvezők) javára fennálló kötelezettséget ró a fiduciary szolgáltatást megtestesítő termékek menedzserére. ◙ A megtakarító szektorokból származó források ilyen termékekké történő aggregálása a fiduciary iparág harmadlagos piaci/gazdasági alrendszere útján (e rendszert a könyv részletesen bemutatja - OP) ◙ Specializált tudás és jártasság a vagyonkezelésben és általában a pénzügyekben.

A könyv viszonylag vékony, mindössze 191 oldal, a tartalma viszont nagyon is sűrű, szakmailag pedig kiemelkedően érdekes és tanulságos. (Azt nem állítanánk, hogy minden mondata a világos és gördülékeny stílus gyöngyszeme.) Benne összefonva és egymást erősítve jelennek meg az elméleti-pénzügytani alapok és a gyakorlati tapasztalatok és megfontolások. A tőkepiaci közvetítés e nagy részének ezzel a sajátosan integrált bemutatásával egyaránt nagyon hasznos ismeretforrás e terület kutatóinak, elméleti szakembereinek, szintúgy a befektetési és szélesebb körben a pénzügyi szolgáltatási üzletágakban dolgozó üzletembereknek, továbbá a gazdaságpolitikai és a piaci szabályozási döntéshozóknak.

Gold hangsúlyozza, hogy a fiduciary finance gazdasági súlya és a globális pénzügyi rendszerben betöltött szerepe egészen a közelmúltig meglehetősen kívül esett a tudományos kutatók valamint a pénzügyi rendszer irányítóinak és szabályozóinak vizsgálódásain. Az iménti pénzügyi válság nyomában viszont felismerték, hogy a fiduciary intézmények, mint például a nyugdíjalapok és az egyéb kollektív befektetési eszközök részét alkotják az „árnyék bankrendszernek”, és rendszerszerűen összekapcsolódnak a hagyományos pénzügyi intézményekkel és a reálgazdasággal. Gazdasági létjogosultságát, abból következő szerepét és jelentőségét nyilvánvalóan az adja, hogy a fiduciary termékek alkalmazása számottevő gazdasági előnyöket kínál a pénztulajdonosoknak és a pénzükkel dolgozó befektetőknek a közvetlenül eszközölt befektetésekhez képest, amelyek elsősorban azok tőkéinek összevonásával elérhető kedvező méretgazdaságossági hatásokból származnak. Ezekből Gold a következőket emeli ki: ◙ Elkötelezett hivatásos menedzsment és erre szakosodott szakmai hozzáértés alkalmazása ◙ Hatékony információ gyűjtés és feldolgozás ◙ Hozzáférés a globális tőkepiacokban rejlő kedvező alkalmakhoz és lehetőségekhez ◙ Magasabbrendű portfolió diverzifikáció ◙ Alacsonyabb kereskedési költségek ◙ Egyszerűsített portfolió adminisztráció és jelentésszolgálat.

E termékek meghatározó jelentőségű jellemzőjének tekinti mind a befektetők, mind pedig a fiduciary iparág szereplői számára, hogy az utóbbiak kezelik, menedzselik e termékeket, de nem viselnek felelősséget azok piaci/gazdasági teljesítményéért. E felelősségük csak arra terjed ki, hogy betartsák e tevékenységüknek azokat a kereteit, szabályait - például a stratégiákat -, amelyeket a befektetőikkel szemben vállaltak. Ezt a reájuk vonatkozó szabályozásnak is figyelembe kell vennie. (Nem téveszthetjük szem elől ugyanakkor, hogy a fiduciary finance halmaz bizonyos elemeinek megvannak a maguk testre szabott - sui generis - szabályozásai, amelyek egyértelműen rendelkezhetnek az ilyen felelősségekről. Ilyen például nálunk a 2001. évi CXX. törvény a tőkepiacról. OP)

A könyv három nagy részre tagolódik. Az első címe, tárgya: Intézményes befektetés és a fiduciary finance ipari szervezete. Első fejezete összegzi a fiduciary iparág jellemzőit, részletesen tárgyalja annak szerkezetét és nagyságát, s egy alfejezetet szentel a 2008-as válságnak. Második fejezete a befektetési üzletet tekinti át, s tárgyalja egyebek közt a fiduciary finance üzleti modelljét, termékei értékesítésének jellemzőit, valamint a befektetési stratégia típusait. A harmadik a befektetési tevékenység intézményi kereteit vizsgálja. Témaköreiből: ◙ Megkülönböztethető-e a befektetés a spekulációtól és a szerencsejátéktól ◙ A fiduciary befektetés szabványai ◙ Aktív vagy passzív menedzsment.
A második rész az intézményes befektetés elvi alapjait tekinti át két fejezetben.
A harmadik rész ma különösen kritikus jelentőségű témakörhöz kötődik: A fiduciary finance és a pénzügyi piacok stabilitása. Első fejezete az iparág fontos - itt kapuőrnek nevezett - szereplőinek, a befektetési tanácsadóknak a tevékenységét elemzi. A második a fiduciary finance iparág egy jelentőségében erőteljesen emelkedő szegmensét mutatja be, az államilag ellenőrzött befektető intézményeket (sovereign wealth funds), amelyek a globális pénzügyi piacok iménti válságában gyors növekedést mutattak mind volumenben, mind az ügyleteik profiljában. Harmadik fejezete a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó befektetési stratégiákat és a fiduciary befektetők aktív szerepvállalását tárja elénk. A negyedik azt vizsgálja, milyen szerepe lehet a befektetési célú alapokra vonatkozó tényleges és még csak felvetett szabályozásoknak a jövő pénzügyi válságait illetően.

Kolos Réka (szerk.): Móricz Zsigmonddal Budapesten - Riportalbum a 20. század első évtizedeiből - Holnap Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Nézőpont - vagy kissé mélyrehatóbban fogalmazva világnézet - kérdése, hogy a közeli vagy a távoli múlthoz soroljuk a korszakot, amelyről Móricz Zsigmond itt sorakozó írásai képet adnak. Az viszont kétségtelen, hogy ez a karcsú, elegáns riportalbum az ismeretek és a korszak karakterét megidéző gondolatok valódi kincsestára, s azokból ma is sokat meríthetünk. Az értékes irodalmi művek kiadásával figyelmet és elismerést érdemlő Holnap Kiadó így szól róla ajánlójában: „Kolos Réka az építész szemével válogatott nagyapja Riportok című köteteiből és eddig nem közölt írásokból. Móricz újságcikkein keresztül bejárhatjuk a 20. századi Budapest utcáit, és a fényképek segítségével belepillanthatunk a századelő fejlődő, modernizálódó Budapestjének mindennapi életébe. Az író hiteles történetei, tudósításai során nem egyszer aktuális problémákra ismerhet az olvasó.”
Az album két egyenrangú főszereplője Budapest, és az író, aki itt a klasszikus publicisztika legjobb hagyományai szerint, az értékes irodalmi művek színvonalán beszél róla. Említsük meg: Az Encyclopaedia Britannica legújabb Ultimate Reference Suit DVD kiadása a Móriczról szóló szócikkében egyebek közt ezt írja „nagyszámú regényében és novellájában különböző társadalmi osztályokba tartozó, finoman jellemzett férfiak és nők kerülnek összeütközésekbe egymással, és tüzes energiáik gyilkos szenvedéllyé változnak. A nyelv mestere volt, stílusa a hagyományos szókincs és a nyelvjárások elemeiből építkezett.” A Budapestről szóló szócikkből pedig: „Valaha a Duna Királynőjének nevezték. Magyarország területének az I. világháborút követő összezsugorítása sem gátolta meg abban, hogy Berlin után Közép-Európa második legnagyobb városa legyen.”
„Meg fogom rajzolni a mai Budapest képét. Mozaik lesz ez az írás és a következő cikkeim.” idézi Móricz szavait, amelyekkel a parlament 1923. december 3-i üléséről írt riportját vezette be. E riport az első ebben az időrendbe sorolt kötetben, és további 32 követi (az utolsó dátuma 1941. március 12.).
Szinte bárhol olvasunk bele, olyan mondatok ragadják meg a szemünket, amelyek ma is íródhattak volna. Egy példa az Apponyit hallgattam c. írásból: „a történelem csak annyiban tényező az életben, amennyire fegyvernek használhatják egymás ellen a harcos felek.” Egy másik a Tavasz az Angyalföldön c. riport Mi kellene? fejezetéből: „Nem segély, kérem, nem segély... Nem az kell az embernek. Az kell, hogy a tőke adjon munkát...” És a Több gyakorlatiasságot! c. írásból: „Nálunk óriási a publicisztika. Nálunk mindenki publicista. Mondjuk, közíró. A köz dolgaival foglalkozik négyszáz év óta fehér asztalnál, zöld asztalnál, malom alatt és az országházban mindenki. Nekünk azonban idehaza, a szorosan vett alföldi világban, van egy roppant hibánk: semennyi beszéd sem szül semmi eredményt sem. Csodálatosan meddő a vitánk. Nemcsak az alkalmi bölcselkedőké, hanem a hivatásos vitatkozóké is ... Szó, szó, szó” És ugyaninnen: „Tudvalevőleg a gázgyárak csaknem kivétel nélkül igen előnytelen szerződésekkel állnak fenn minden városunkban, de mindenütt van a szerződésnek olyan pontja, amelynek alapján meg lehet váltani és házi kezelésbe venni az ilyen városkiélő üzemeket” (óh, régi szép idők! - OP). Ma is érvényes, hibátlan gazdaságpolitikai koncepció a Világkikötő Csepelen c. riportból „ennek az országnak termelnie kell. Termelni roppant tömeget, s nemes terményeket (Móricz itt agrártermelésről beszél - OP), mert minél kisebb egy kert, annál drágábbat kell belőle kihozni, hogy hasznos legyen.”
Mennyi kultúra kell egy országnak? Beszélgetés gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel - minden bizonnyal ez az írás szolgál a legtöbb mának szóló tanulsággal, s mutat jó utat valódi jobbító szándéknak. Szinte minden szavát betéve kellene tudnunk és követnünk. Íme, néhány részlete: „Ma a tömegművelés többé nem luxus, hanem egy elsőrendű közszükséglet. (Hol van az a nyár... - OP) Az írás-olvasás-számolás ma már nem elég. Nyolcmillió magyarból egymillió felnőtt analfabéta van: ezzel a néppel nem bírjuk az európai versenyképességet. Nekünk egy általános szakműveltségre való készséget kell megteremtenünk. (Ma, a tudásalapú gazdaság korában még sokkal inkább - OP) Mire van szükségünk? Arra, hogy az irodalom, tudomány, a kormányzat, a bíróságok, a társadalom legkülönbözőbb faktorai elsőrangúak legyenek; az európai mértéket feltétlenül megüssék. Ha azt egy szociális fejlesztés útján akarom elérni, az nagyon sok pénzbe kerül: de a pedagógia útján keresztülvihető. [..] A kultúrpolitika egy hosszú lejáratú váltó; célja, hogy a jövőnek legyenek szakemberei. [..] Minden ötezer lakosú városnak meg kell kapnia a maga polgári iskoláját, mert ez szelektálja ki tovább a tehetséganyagot.”

Norman Doidge: A változó agy - Elképesztő történetek az agykutatás élvonalából - Park Könyvkiadó, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„A természet rendkívül sokat tett azért, hogy segítsen nekünk érzékelni és befogadni a környező világot. Olyan agyat adott, amely úgy képes fennmaradni a változó világban, hogy önmagát változtatja meg.”

„Az agy jó kondícióban tartásához új dolgokat kell tanulnunk, ahelyett, hogy egyszerűen csak a rég elsajátított fogásokat ismételgetnénk.”

„Mire a hetvenes éveinkbe érünk, könnyen lehet, hogy már vagy ötven éve nem vettük igénybe módszeresen az agy plaszticitást szabályozó rendszereit. Ez az oka annak, amiért az idegen nyelv időskori tanulása olyan jó hatással van az általános emlékezet megőrzésére és javítására.”

„A kultúra az eddig gyanítottnál jóval nagyobb mértékben határozza meg azt, hogy mit tudunk és mit nem tudunk észlelni.” (Idézetek a könyvből)

Rossz korban kerül a kezünkbe ez a könyv: már elnyűtték szinte minden bizalmunkat a nagy új felismerésekről, eredményekről szóló híradások hitelében. Megtanulhattuk ugyan, mennyire igazak Hamlet szavai, mondván hogy „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”, hogy a megismerés, a felfedezések távlatai határtalanok és minden jelentős előrelépéssel bővülnek, ám szintúgy Hamlettől mindinkább azt is, hogy „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!”. Utóbbi a jelen esetben azt jelenti, hogy a gagyi, a bóvli, a szenzációhajhászás féktelenül burjánzik, szaporodik a látókörünkben, hogy kicsinyben és nagyban végletesen gátlástalan verseny folyik a figyelmünkért, és úgy zúdulnak ránk minden lehetséges csatornán és minden lehetséges álruhában is a tömeg- és a marketing kommunikáció hírei és üzenetei, hogy ember legyen a talpán, aki e fehérzajból ki tudja bányászni magának a ténylegesen igaz tartalmakat. A szédelgő feldicsérésben már szinte minden téren olyan infláció van, amely hamarosan túlszárnyalja a pénztörténet legnagyobb ilyen torzulását is, s mindinkább érzéketlenné tesz a valódi nagy hírekkel szemben is - mint amilyeneket itt Doidge tár elénk.

E könyv eredeti címe: „Az agy, amely megváltoztatja önmagát - Személyes győzelmek történetei az agytudomány határvidékeiről” (mellesleg ez sokkal jobban is ragadja meg mindazt, amiről szól). Ilyesfajta csodák elérésének lehetőségét kínáló hirdetéseket akár olcsó lapok hasábjain is találunk, váltakozva azzal, hogy elárulják a gyors és holtbiztos meggazdagodás titkát, kínálják a mágneses kütyüt, amelytől magunk is örökmozgóvá alakulhatunk, vagy egyéb biztos kulcsot más hasonló javakhoz. Ámde feltétlenül bizalmat ébresztő módon kerül a kezünkbe ez a könyv: olyan kiadótól, amely garancia arra, hogy ami benne áll, az megalapozott, hiteles közlés, s a valódi tudomány világából származik. Szerzője nem valamiféle celeb - „neve, ha van, csak áruvédjegy” -, nem média-kreálta csodadoktor, hanem komoly egyetemi kutató. Ez pedig itt döntő jelentőségű, hiszen olyan tényeket mond el az agyunkban rejlő lehetőségekről és képességekről, és azok kiaknázásáról, amelyekre annak alapján, amit tudunk vagy tudni vélünk arról, a szinte habozás nélküli reakciónk, hogy „nem hiszem, mert képtelenség!”

A könyv központi témáját, legfőbb üzenetét így összegzi a Park Kiadó ajánlója: „Az agy képlékeny, élő szerv, amely képes megváltoztatni önnön szerkezetét és működését. Az idegrendszer kutatásának e minden bizonnyal legfontosabb felfedezése, az úgynevezett neuroplaszticitás alapjaiban cáfolja meg azt az évszázadok óta vallott elképzelést, miszerint a felnőtt agy képtelen a változásra. Ez a felismerés reményt kínál azoknak, akik szellemi korlátokkal vagy gyógyíthatatlannak vélt agykárosodással küszködnek, ugyanakkor az egészséges agyra vonatkozó ismereteinket is gyarapítja.” Tartalmát pedig ekként jellemzi: „Dr. Norman Doidge lenyűgözően érdekes esettanulmányokkal mutatja be, milyen döbbenetes mértékű fejlődést értek el olyanok (itt agykárosodottakról, az agyuk sérülésével, fejlődési hiányosságaival vagy egyéb fiziológiai ill. működési problémáival küzdőkkel van szó - OP), akiknek állapotát más szakemberek már reménytelennek nyilvánították. Megismerünk egy fél aggyal született nőt, akinek másik agyféltekéje úgy alakult át, hogy teljes agyként működjön; vakokat, akik látni tanulnak; olyan személyeket, akiknek megfiatalították idősödő agyát, vagy eltüntették kínzó fantomvégtag-fájdalmait. Az agy változásra való képességének felismerésével jobban megérthetjük az olyan titokzatos jelenségeket is, mint a szerelem, a szexuális vonzalom vagy az ízlés. E könyvet olvasva egyszer s mindenkorra megváltozik az ember természetéről és lehetőségeiről alkotott képünk.” S bár e beszámolók és következtetések helytálló voltát csak a szakterületen széleskörű, biztos és naprakész tudással rendelkezők tudják megalapozottan megítélni, e könyvet elolvasva megbizonyosodunk arról, hogy mindazt, amit Doidge állít, a benne felsorakoztatott tényekkel is alá tudja támasztani.

Ha akárcsak a fele igaz annak, amit agyunk fejlődő- és változóképességéről elmond, az is szinte minden józan képzeletet felülmúló új lehetőségeket mutat fel képességeink növelésében - és semmi szilárd alapunk sincs kétkedni abban, hogy az egész igaz. Eddig is tudtuk, hogy agyunk (még mindig) a világ legcsodálatosabb kompakt hardvere, és tudtuk azt is, hogy igen nagy önszervező képességgel támogatott regenerációs képességgel rendelkezik, aminek viszont - úgy tanítják - merev határai is vannak. A hozzáértők a szakirodalomból jól tudják, hogy agyunk képes a szerkezeti egységeinek sérüléséből, kieséséből eredő komoly működési zavarait is kiküszöbölni kompenzációs megoldásokkal, azaz úgy, hogy a kiesett egységek funkcióinak ellátását más egységek veszik át. Ez maga is az a neuroplaszticitás, amelynek működése és az abban rejlő lehetőségek a könyv központi témáját, üzenetének lényegét alkotják.

Doidge azt mutatja meg példák esettanulmány alaposságú bemutatásával, kísérletek, valamint a sérült, eleve hiányos, vagy már hanyatló agy működésének látványos, nemegyszer szó szerint sorsdöntő feljavulására ill. feljavítására vonatkozó tények, eredmények felsorakoztatásával, hogy milyen hatalmas lehetőségek rejlenek az agynak a neuroplaszticitás adta képességeiben és azok szakszerű és módszeres kiaknázásában. A szakszerű és módszeres kiaknázás itt azt jelenti, hogy kifejezetten erre a célra kellett kifejleszteni olyan módszereket, amelyek a neuroplaszticitást a kívánt javulás elérésének szolgálatába állították. És megtudhatjuk azt is, hogy ezeknek a módszereknek az alkalmazása - akárcsak az agyunk és az általa vezérelt szervezetünk bármely képességének, funkciójának a fejlesztése vagy helyre állítása - kifejezetten a neuroplaszticitás alapos ismeretére támaszkodva kialakított módszereket, gyakorlatokat, és rengeteg szívós gyakorlást kíván. Aki erre szakosodik, vagy ehhez folyamodik, annak bizony el kell fogadnia, hogy ugyan „gutta cavat lapidem”, azaz a vízcseppek kivájják a követ, ám ahogy a latin közmondás is szól, nem erővel, hanem a gyakori esésével, ezt az „esést” pedig nagyon erős szaktudással kell irányítani.

Doidge mindebben a szakterület gyakorló szakembereit idézi, ezzel is növelve mondandója hitelességét. Így idézi Michael Merzenichet is, akit - amint írja - a legtöbbet méltatják a neuroplasztika művelői. Merzenich nevéhez számos neuroplasztikai újítás és a gyakorlatban is használható találmány fűződik. Szakterülete az emberek észlelési és gondolkodási képességeinek a javítása, amit úgy ér el, hogy módszeres gyakorlatoztatással átépíti az agy bizonyos feldolgozóterületeit (ez a neuroplaszticitásra támaszkodó feljavítás és rehabilitáció kulcsművelete - OP), hogy azok több munkát végezzenek. Munkája eredményét azzal méri, hogy kimutatja, hogyan változnak meg ezek a feldolgozóterületek, amelyeket agytérképeknek nevez. A neuroplaszticitás gyakorlati jelentőségét illetően - amint olvashatjuk - a szakterület komoly tudósként számon tartott kutatói közül ő tette közzé a legmerészebb állításokat. Szerinte az elme tréningjének hatékonysága a gyógyszerekével vetekedhet olyan súlyos betegségek kezelésében is, mint a skizofrénia; a plaszticitás a bölcsőtől a sírig kísér bennünket; és még az időseknél is észlelhető a kognitív működések - a tanulás, a gondolkodás, az észlelés és az emlékezés - jelentős mértékű javulása. Doidge mindezekhez kiemeli: ezek a látványosságukkal akár kétkedésre is indító állítások olyan embertől származnak, aki sokáig gyógyíthatatlannak vélt rendellenességek eredményes gyógyításában is segített a neuroplaszticitás kiaknázásával.

A tanult emberek feltehetően igen jelentős hányadának gyengéje, hogy minden tudásuk mellett is éppen a hatékony tanulás technológiájának nincsenek, vagy csak részlegesen vannak a birtokában. Még ha esetleg vannak is mnemotechnikai fogásaik, trükkjeik, azokon túlmenően csak lapátolják a fejükbe a megtanulandó adatokat és információkat, a számukra fekete dobozként működő agyukra bízva, hogy azokat megfelelően a rendelkezésükre tartsa. Ezért akár forradalminak is tekinthetjük Merzenich következő állításának ígéretét: „ha a tanulás az agy plaszticitását szabályozó törvényeknek megfelelően történik, az agy szellemi "gépezete" továbbfejleszthető, hogy pontosabban, gyorsabban és tartósabb eredménnyel tanuljunk és észleljünk.” Szerinte a megfelelően végzett tanulással magának az agynak a szerkezetét is megváltoztathatjuk, és növelhetjük a tanulási kapacitását. „A cortex (agykéreg - OP) - idézi tőle Doidge - valójában szelektív módon úgy finomítja önnön feldolgozóképességét, hogy minél jobban igazodjék az elvégzendő feladathoz. Nem csupán tanul tehát, hanem "tanulni is tanul", méghozzá szüntelenül.”

Doidge állatkísérletekkel nyert számszerű eredményeket is idéz: A szellemi gyakorlatoztatás, illetve a változatos, stimuláló környezetben való élet az állatoknál öt százalékkal növeli az agykéreg egészének tömegét, a stimuláció által közvetlenül érintett agykérgi területekét pedig akár kilenc százalékkal is. A gyakorlatoztatott vagy stimulált idegsejteknek huszonöt százalékkal több dendritelágazásuk fejlődik (a dendritekre épül az idegsejtek kapcsolatrendszere, hálózata, azaz az agy hálózatos működése - OP), s a méretük éppúgy megnő, mint a más idegsejtekkel kialakított kapcsolataik száma, valamint a vérrel való ellátottságuk. S miközben bennünket azzal riogatnak, hogy egy bizonyos kor után már csak hanyatlanak agyunk képességei, Doidge a kutatók eredményeit idézve az itt mondottakat azzal folytatja, hogy e változások későbbi életszakaszokban is végbemehetnek, s az eddig megvizsgált összes állatfajnál hasonló hatást figyeltek meg a stimuláció (ebbe értve a tanulást is - OP) és az agy anatómiájának fejlődése között. A már említett Merzenichnek a majmokkal végzett kutatásai azt is kimutatták, hogy az egyes idegsejtek szelektívebbé válnak a gyakorlással, azaz finomabb, hatékonyabb feldolgozásra válnak képessé. A gyakorlással növekszik az agynak az adott funkció ellátását végző területe - Merzenich kifejezésével az agytérképe -, s azon belül az idegsejtek finomabb felbontást valósítanak meg. A gyakorlás során egyre hatékonyabbá váló idegsejtekben a feldolgozás sebessége is növekszik - ez magunkra vetítve azt jelenti, hogy a gondolkodásunk sebessége is plasztikus (amit egyébként a gyakorlati tapasztalataink is igazolnak, legalább is azoknál, akik sokat és jól használják az elméjüket. Szellemileg tunya ember igen ritkán „slágfertig”, azaz talpraesett; gyors és találó visszavágásokra képes, szavakész - OP). A kísérletek azt is kimutatták, hogy miközben egy állatot valamilyen tevékenységre tanítanak be, idegsejtjei nem csupán gyorsabban működnek, hanem a gyorsaságnak köszönhetően a jelzéseik is tisztábbak. A gyorsabb idegsejtek nagyobb valószínűséggel voltak képesek összehangolt kisülésre, több és erősebb kapcsolat épült ki közük, és olyan csoportokba szerveződtek, amelyek tisztább és erőteljesebb jeleket közvetítettek. Ez rendkívül fontos, mert az erősebb jelzés nagyobb hatást vált ki az agyban.

Ősi, elvetemült ellenségünk a felejtés, legalább is a tanult tudás, a begyakorolt képességek és készségek vonatkozásában. Ősi tapasztalat, hogy „ismétlés a tudás anyja” (repetitio est mater studiorum). E könyvből megtudhatjuk, hogy agyunkban folyamatos területrabló háború dúl az agyi térképek és az azokra támaszkodó funkciók, képességek között. Doidge szavát idézve „Az agy feldolgozókapacitásának elosztása során az agyi térképek vetélkednek az értékes erőforrásokért, és a "használd vagy elveszted" elv érvényesül. A plaszticitás kompetitív jellege valamennyiünkre hatással van. Agyunkban az idegek szüntelenül háborút vívnak egymással. Ha abbahagyjuk szellemi képességeink gyakorlását, akkor nem egyszerűen elfelejtjük őket: az addig azon képességért felelős agyi térképterületek olyan más képességek feldolgozására fordítódnak, amelyeket továbbra is gyakorlunk. (...) A felnőttek esetében még egyes korlátok is a kompetitív plaszticitással magyarázhatók. Gondoljunk bele, a legtöbb felnőtt számára milyen nehéz megtanulni egy idegen nyelvet! A jelenleg legelterjedtebb nézet szerint a nehézségnek az az oka, hogy véget ért a nyelvtanulás kritikus időszaka, s emiatt az agyunk már túl merev ahhoz, hogy nagyobb szabású változtatásokat végezzen önnön szerkezetén. A kompetitív plaszticitás felfedezése azonban azt sugallja, hogy nemcsak erről van szó. Ahogy telnek az évek, minél többet használjuk az anyanyelvünket, az annál jobban eluralkodik a nyelvi képességek térképterületén (mind kevesebb agyi kapacitást hagyva más nyelv tanulásának - OP).”

Amivel beavatkozhatunk egy rendszerbe, azzal árthatunk is! Olvashatjuk: Merzenich, miután hosszú évekig foglalkozott az agyi térképek növelésével - és az eddig idézettekből is világos, hogy azok növelése a feljavítás, rehabilitálás, terápia eszközéül szolgálhat -, ma úgy véli, hogy vannak esete, amikor inkább zsugorítani kell őket. Ez roppant hasznos lehetne azok számára, akiket egy trauma után visszatérő emlékképek, ki-kiújuló mániás gondolatok, fóbiák vagy rendellenes szellemi asszociációk gyötörnek. Hozzá is fogott egy „elmeradír” kifejlesztéséhez, amellyel törölni lehetne az agyi térképek problémás részeit. Belegondolni is rossz - írja viszont Doidge, és teljes joggal -, hogy milyen célokra lenne ez használható, ha rossz kezekbe kerül.

Bármennyire is csillagászati számú elemből - neuronokból, szinapszisokból - épül is fel az agy, a kapacitása mindenképpen véges. Doidge részletesen és igen logikus okfejtéssel magyarázza el, hogy a neuroplaszticitást kiaknázó működés alapvető része a felejtés is, ami lényegében felszabadítja az agyi „hardvert” az új feladatok ellátása számára. Amint írja, a felejtés és annak alapjaként az idegsejtek közötti kapcsolatok meggyengülése ugyanolyan plasztikus folyamat, és ugyanolyan fontos is, mint a tanulás és a kapcsolatok megerősítése. Nélküle az idegsejthálózataink előbb-utóbb túltelítődnének, s nem jutna kapacitás új dolgok megtanulására. Ennek érdekes és valójában roppant fontos területeként mutatja be a neuroplaszticitás szerepét az emberi kapcsolatokban, így a szerelemben és a gyász utáni újrakezdésben is. Neuroplasztikai értelemben - írja -, ha az elhagyott szerelmes vagy az özvegy érzelmi teher nélkül akar új kapcsolatot kezdeni, előbb neurális kapcsolatok milliárdjait kell megváltoztatnia az agyában (amit a köznyelv úgy nevez, hogy meg kell tanulnia felejteni - OP). Valójában ebben is szembe kerülünk azzal, hogy milyen hihetetlenül összetett és bonyolult rendszer az ember, s hogy a „működésének” magyarázata csak a fiziológiai és a pszichés működések - a „hardver” és a „szoftver” - együtteséből közelíthető, azok kölcsönhatásait is vizsgálva. Elsőként Walter Freeman, a Berkeley Egyetem idegtudomány professzora ismerte fel, hogy fiziológiai kapcsolat van a szerelem és a nagymértékű felejtés között. Úgy találta, hogy amikor a szerelemben elkötelezzük magunkat, az agyban oxitocin nevű neuromodulátor szabadul fel, amely lehetővé teszi a meglévő idegi kapcsolatok tömeges megszűnését és ezzel a kiterjedt változásokat. Feltárta azt is, hogy a neuromodulátoroknak hasonlóan nagy szerepe van egy másik, szinte szó szerint elsöprő erejű, a neuroplaszticitáshoz sorolható agyi változásban, amely akkor következik be, midőn az ember szülővé válik. S ha talán nem is éppen hízelgő az összevetés (melyik félre is??), érdekes ide idéznünk: a préri földipocok nevű monogám állattal folytatott kutatások kimutatták, hogy az agyukban normális körülmények között párzáskor felszabaduló neuromodulátor, az oxitocin hatására alakul ki a párok tagjai között az életre szóló kapcsolat. Az ember ugyan bonyolultabb lélek, viszont egy nemrég készült tanulmány arról számol be, hogy nála az oxitocin bizalmat is ébreszt. A tanult viselkedésformák törlésére való képessége miatt pedig a tudósok az oxitocint elnevezték amnéziahormonnak. Freeman úgy véli, hogy a hatására megszűnnek az idegsejtek meglévő kötődéseket kódoló kapcsolatai, és így már nincs akadálya az új kötődések kialakulásának. E szerint az oxitocin a szülővé válásban vagy éppen a szerelemben azzal hat, hogy felszabadítja az agyi rendszert az új viselkedésminták megtanulásához.

„Tanult nem-használat”: kísérleti majmokat megfosztották a karjuk érzékelésétől, s ennek következtében az állat, nem érezvén azt, megtanulta nem használni. A kar lényegében lebénult, jóllehet a mozgatórendszere továbbra is tökéletesen működőképes maradt. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kar mozgatótérképe, amely a gyakori mozdulatainak programját is tartalmazza, gyengülni kezd és elsorvad - összhangban a „használd vagy elveszíted” elvvel. Edward Taub kísérletsorozattal vizsgálta, hogyan nyerik vissza az állatok az így lebénított karjuk működését annak köszönhetően, hogy megakadályozza őket a „jó” karjuk használatában. Az állat így nem hagyatkozhatott arra, hogy használaton kívül hagyja az érzékeléstől megfosztott karját, s ennek következtében nem is tanulta meg, hogy az nem működik. A kísérletei során Taub az ilyen nem-használatot több évvel a kialakulása után is vissza tudta fordítani, és a javulás a majom egész hátralévő életében fennmaradt. (Köznapi nyelvre lefordítva, Taub sikeresen használta fel a rehabilitációra azt a felismerést, hogy ilyenkor a lebénított végtag használata, és azzal végső soron annak használhatósága „fejben dől el” - OP) Így fejlesztette ki a kényszerindukciós (CI) mozgásterápiáját, amelynek segítségével agyi- és egyéb neurológiai károsodások miatt lebénult embereket gyógyít. Doidge beszél egy paciensükről, akit hétéves korában ért szélütés, és Taub klinikáján 45 évvel később is el tudtak érni nála igen jelentős és folytatódó javulást. Taub és munkatársai kimutatták, hogy stroke-ot követően az érintett kar agyi térképe nagyjából a felére zsugorodik, tehát a beteg az eredetihez képest csak mintegy feleannyi idegsejtet használhat ahhoz. Szerinte ezért érezhetik a betegek, hogy az érintett kar használata nagyobb erőfeszítést igényel. Miután a CI-terápia hatására az agy mozgatótérképe az eredeti méretére áll vissza, a kar használata is könnyebbé válik. A University of Alabama honlapján olvasható, hogy a CI terápiát már stroke-paciensek ezreinél alkalmazták az USA-ban, Németországban és Skandináviában, és programba vette azt a stroke rehabilitációra a USA National Institute of Health által alapított sokcentrumú nemzeti kísérleti projekt is.

Doidge foglalkozik azzal is, hogy a neuroplaszticitás nem mindenben a barátunk és segítőnk. Bemutatja, hogyan válhat akadályává annak, hogy megszabaduljunk rögzült rossz szokásoktól, beidegződésektől. Még azt a szerfelett nyugtalanító következtetést is levonhatjuk, hogy alattomos segítőjévé válhat azoknak, akik a média eszközeivel ránk vadásznak, befolyásolni akarva döntéseinket, gondolkodásunkat, akár a világnézetünket is. Idézi Marshall McLuhant, aki - szavai szerint - az 1950-es években megalapította a médiatanulmányokat, húsz évvel előre megjósolta az internetet, és az elsők között érzett rá, hogy a médiumok a közvetített tartalomtól függetlenül megváltoztatják az agyunkat. Azzal érvelt, hogy minden egyes médium a maga módján alakítja át az elménket és az agyunkat, és ezeknek a változásoknak a következményei sokkal jelentősebbek, mint a tartalom vagy üzenet hatása. Jelenti ez még azt is, hogy megváltoztathatják az érzékelési képességeinket. Mindegyikük változást idéz elő az egyedi érzékeink egyensúlyában (fejlesztve azokat, amelyeket a leginkább használunk a kérdéses médium vételében, ami - a korábbiakban vázoltak szerint azt is maga után vonja, hogy ezek az érzékek az agyi térképeken terjeszkedhetnek a többi érzékelés rovására - OP).

A könyv szinte minden tényközlése, megállapítása ellenállhatatlanul ide kívánkozik, beleértve az agyi plaszticitásnak köszönhető káprázatos javulásokat, s szintúgy káprázatos - igaz, nem kevéssé félelmetes - távlatokat. A tudósok megállapították, hogy a csimpánz agyának plaszticitása azért sokkal kisebb, mert egy gén sokkal hamarabb leállítja az idegsejtek szaporodását. Elgondolkodhatunk hát azon, mi lesz, ha a géntechnológiáinkkal eljutunk oda, hogy módosítani tudjuk e gén működését??? És bíztatásul, szintúgy figyelmeztetésként még egy részlet innen: „Az elektronikus médiumok azért képesek olyan hatékonyan megváltoztatni az idegrendszert, mert hasonlóan működnek, alapvetően kompatibilisek vele, és ezért könnyen összekapcsolhatók. Idegrendszerünk a plasztikusságának köszönhetően kihasználhatja ezt a kompatibilitást, és összeolvadhat az elektronikus médiummal, egyetlen, nagyobb rendszert alkotva vele. Sőt, az ilyen rendszereknek eleve olyan a természete, hogy összeolvadjanak, függetlenül attól, hogy biológiai jellegűek vagy ember által alkotottak-e.” Az előbb idézett McLuhan így beszél erről: „Az ember immár kezdi a koponyáján kívül hordani az agyát és a bőrén kívül az idegeit.”

Miközben tehát ámulunk és lelkesülünk az e könyvben megmutatkozó vagy felsejlő távlatokon, óhatatlanul ide tolakszik a kérdés is: „Quo vadis, Domine?”

Márai Sándor: Harminc ezüstpénz - Helikon Kiadó, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„A hatalommal soha nem lehet vitatkozni, mert amikor vitába száll, már nem hatalom.” ◙ „Minden ember, aki nyilvános szerepet vállal, megváltást ígér és áldozatot követel.” ◙ „Amikor a vallás meghirdeti, hogy Isten saját képére alkotta meg az embert, kételkedni kezd a teremtmény és megalkotja saját képére az Istent. Közös vállalkozás ez, az idők eleje óta...” (Idézetek a könyvből)

Márait olvasni mindig nagy élmény. Ezt a könyvét is. Ő a rövid írásaiban és a regényeiben egyaránt az alapvető emberi és társadalmi értékeket kereső, azokat mérlegelő, azokon töprengő gondolkodó, akinek a gondolatait és szavait sohasem az irányítja, hogy bárki, bármi másnak meg akarna felelni, mint saját magának és az eszményeinek. Ugyanakkor úgy érezzük, hogy az írásait átható csüggedt, gyakran lemondó bölcsessége mögött ott munkál valami különös idealizmus: a hit, hogy mindaz a rossz, amit lát, tapasztal, nem eleve elrendelt és megváltoztathatatlan, hogy van értelme szót emelni a jobbért. S nála az, hogy szót emel, hogy szembe megy, sohasem a feltűnni akarás - ma oly gyakori és olcsó - eszköze, hanem a meggyőződés hajtotta javító szándéké, és azé az önbecsülésé, hogy nem alkuszik meg némán azzal, amit elfogadni nem tud vagy akar. Ettől különösen értékesek és figyelemre méltóak az írásai. Ettől rendkívül korszerűtlenek, ugyanakkor szerfelett aktuálisak is. Korszerűtlenek, hiszen önálló gondolkodásra igyekszenek késztetni, és a hagyományos humán értékek megbecsülésére olyan korban, amelyben az uralkodó tendencia, hogy az embereket állandó, nagyüzemi agymosással leszoktassák az önálló gondolkodásról és a hagyományos értékrendről, megtanítsák őket, milyen kényelmes a szellemi igénytelenség. Szerfelett aktuálisak is, hiszen kiváló segítői mindenkinek, aki nem kíván konzumidiótává válni, sem a bárhová és bármire jól irányítható tömeg puszta elemévé, az önálló akarat nélküli gyurma részévé, nem elégszik meg a készen kapott és végletes szellemi tunyaságig leegyszerűsített gondolatokkal, értékekkel, hanem meg akarja őrizni, és lehetőleg erősíteni is önálló gondolkodását és intellektusát.

Márai tehát többnyire nem könnyű olvasmány, viszont mindig gazdagodunk az olvasásával. Ez a kötete is ilyen. A fülszöveg regénynek mondja, ám nagy részében teljesen más, mint amilyennek a regényt megszoktuk, leginkább esszének mondható. Gondolkodik, töpreng benne, és válaszokat keres a keresztény civilizáció két központi szereplőjéhez, akikhez köznapi ész nem ér fel: Jézushoz és az őt feladó Júdáshoz, akiknek földi sorsa oly különösen fonódik össze.

A fülszöveg szavaival a mű központi kérdése: az áruló, illetve az árulás természetrajza. Ha csak ez lenne, az is rendkívül érdekes lenne Márai olvasatában. Júdás azonban nem egyszerű áruló. Az árulás végső soron kereskedelmi ügylet: ellenszolgáltatásért ki- vagy feladni valakit, valamit. Júdás ennél sokkal bonyolultabb, amint sokkal bonyolultabb a viszonya Jézus elárulásához is. A kötet egy jelentős hányadát, annak a gondolataival és a gördülékenységével talán leginkább magával ragadó részét Júdásnak egy hosszú, kanyargós, filozofáló beszélgetése teszi ki egy vámossal, aki „szeret jegyzetelni” - s akit mi Máté evangelistaként ismerünk. Ebben igen plasztikus képet kapunk Júdás gondolkodásmódjáról, a Jézushoz fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan látta ő ezt a különös embert. És Júdás maga is különös Jézus környezete számára. Márai szavaival: „A halászok és a pásztorok nem értettek a pénzhez. Csak a halászathoz értettek és a Megváltáshoz. De Júdás városból jött, ismerte a sokféle pénz közötti különbséget. Gyorsan számolt, fürgén forgott a feje. Név és személy szerint ismerte a templomi udvar állandó, cégjegyzéses, hivatásos ügynökeit, alkuszait, bankárait.” Ezt a különös embert mégis ellenállhatatlan erő vonzotta Jézushoz, és ezért beállt annak környezetébe, jóllehet ott erősen idegenkedtek tőle. Ahogy Márai írja „Az ő "tudásuk" a szív tudása volt. Az idegen (Júdás), a tizenkettedik nemcsak az értelmével, hanem az igeivel is tudott összehasonlítani és szétválasztani. De ők, tizenegyen és ahányan még voltak, nem akartak összehasonlítani sem szétválasztani. Ők csak égni akartak, lobogva.” És éppen Júdás, akinek szavaiban Márai megcsillantja az esszéiben nem gyakran megmutatkozó humorát: „A vallásom azt tanítja - mondja a vámosnak - hogy minden jó lesz, ha én, a hithű zsidó egy napon megtérek Ábrahám kebelébe. De meg kell mondjam ... remélem, köztünk marad ... A lehetőség, hogy az idők végéig együtt ülök abban a szőrös öreg kebelben azzal a sok zsidóval... Számomra ez nem vonzó. És nem érzem sürgetőnek.”

Az sem kétséges, hogy Márai e korrajzában sokban a saját társadalmi osztályáról is beszél. „A farizeusokkal mindig lehetett vitatkozni, és Jézus, amikor megszólalt, sokszor vitatkozott velük. A beérkezett birtokos osztállyal mindig lehet vitatkozni. A jóllakott, művelt és előkelő emberek finom borzongása élt az idegeikben, az a történelmi veszélytudat, amelyet ez az osztály érez mindig a legerősebben. (...) A farizeusok, mint mindig a birtokosok, az ősi, hivatalos Renddel tartottak, a Templommal, a rögzített Tekintéllyel. De kételkedtek. (...) Amikor az ács fia megszólalt, a farizeusok felfigyeltek.”

Varga Zoltán: Szinán építész dühösen dobbantott - Hatalomról, emberi kapcsolatokról -Athenaeum Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

Varga Zoltán e könyvét az teszi nagyon izgalmassá és még inkább hasznossá, hogy mindannyiunk életének és szintúgy a vállalatok működésének különösen kritikus jelentőségű mozgatóerői működésébe és kezelésébe ad kimagaslóan jó betekintést. Kimagaslóan jót, mert az a valóság talaján szerzett tapasztalatokra, és a szerző hozzáértő elemzéseire támaszkodik, és mindannyiunk számára útmutató megállapításokat kínál.
„Hatalomról, emberi kapcsolatokról” - ez lehetne a laikus számára nehezen követhető tudományos eszköztárral előadott értekezés, s akkor „Tán csodállak, ámde nem szeretlek, S képzetem hegyvölgyedet nem járja.” módján meglehetősen keveset is tudnánk kezdeni vele. Ő viszont tökéletesen világosan, mindenki számára jól követhetően szól mindezekről, a legcsekélyebb misztifikáció nélkül, kitűnően bemutatva e dolgok valódi lényegét.
A lélektannal az a baj - és valójában a hatalom működése is ebbe tartozik, hogy a tárgya rendkívül bonyolult, összetett, voltaképpen számtalan tényező hatására mozgó, változó és ezért még nehezebben megragadható célpont, és ezért nehéz róla úgy adni elemzést és magyarázatokat, hogy azt mindannyian értsük. Vargának ez ebben a könyvben ragyogóan sikerül. Mérnöki pontossággal és gyakorlatiassággal elemez, és a legjobban befogadható közvetlenséggel és egyszerűséggel adja át a fontos és hasznos megállapításait.
Világtól tökéletesen elvonult, mindenben önellátó remetéktől eltekintve, mindannyiunk köz- és magánéletében egyaránt meghatározó jelentőségűek az emberi kapcsolatok és a hatalmi viszonyok. Szintúgy minden gazdasági, szolgáltató és közéleti tevékenységben, hiszen azokban embereknek kell együttműködniük, és/vagy másokat irányítaniuk illetve mások irányítása alatt dolgozniuk. Az emberi faj egyik legfontosabb meghatározója, hogy társas lény, azaz lényegében az egész léte más emberekkel való kapcsolatokra, együttműködésekre támaszkodik, és a dolog természet törvényszerűen következik, hogy minden ilyen kapcsolatban, annak minden mozzanatában valaki irányít, vezet - nyílt vagy többé-kevésbé rejtett módon -, mások pedig ezt követik. Hatékonyan vezetni pedig csak hatalmi pozícióból lehet. Természetesen nem szükségképpen másokra ráerőszakolt hatalommal, hanem éppen a hatékonyság érdekében sokkal inkább úgy, hogy maguk a vezetettek ruházzák rá a hatalmat a vezetőre, vagy legalább is hajlandóak elfogadni őt a vezetőjükként.
Bármit is tartunk a demokrácia jelentőségéről és pozitívumairól, ahol döntéseket kell hozni, ott mindig van egy, a vezetőtőktől és a vezetettektől függetlenül alakuló, magából a helyzetből következő időkeret, amely alatt nem is csak a döntésnek, hanem a végrehajtásnak is meg kell születnie. Egy távlati fejlesztési stratégia kialakításánál például ez lehet tágabb, egy hirtelen helyzetváltozás meglovagolásánál vagy túlélésénél viszont akár kegyetlenül szűk is. Ez gyakran már önmagában is meghatározza, mennyiben lehet tere a döntéshozatalban a demokráciának - és akkor a kompetenciákról még nem is beszéltünk. (Gondoljunk bele, mire vezetne, ha egy bank demokratikus döntéshozatallal akarná kialakítani, hogy miként reagáljon egy jelentős piaci változásra!)
„Értelmes közegben az elfogadott vezető presztízsét a beismert hiba erősíti, és nem rombolja.” ◙ „Csaknem bizonyossággal állítható - ha az emberi dolgokról egyáltalán bármi is állítható teljes biztonsággal -, hogy a hatalom személyiségtorzító hatásával szemben az ember nem rendelkezik immunitással.” ◙ „Csak egyszemélyes vezetés létezik. A "demokratikus vezetés" nemcsak maszlag, de fogalmi ellentmondás is. A démosz, a nép nem képes vezetni. Még egy villamost se. Sokaság - és vezetés szempontjából nézve már kettő is sokaságnak tekinthető - semmit se képes vezetni. Nem az esze miatt. Technikailag lehetetlen a dolog.” ◙ „Hatalmi viszonyokat bármilyen módon semmibe venni, leplezni, nyíltan nem vállalni, áldemokratikus maszlagokkal rejtegetni nemcsak teljesen felesleges, de veszélyes is. A hatalmi viszonyok tudomásul vétele nem szolgalelkűség, hanem éppen a realitásérzék jele. Nem is korlátoltság vagy fafejűség - amivel vádolni szokták a rendetlenek a rendhez ragaszkodót. Ez a realitás.” ◙ „A valóban kitűnő autokrata vezetők támaszkodnak munkatársaik tudására, szakértelmére, véleményére. Egyebek mellett éppen ezért kitűnő vezetők! A jó autokrata valódi önállóságot biztosít számukra a maguk területén, segítséget kér a specialistáitól, megvallva, hogy az adott területen ők a jobbak. Hiszen ezért választotta őket maga mellé. A vezetés ebben az esetben is egyszemélyi, autokrata marad. Mert végső soron egyedül ő dönt, és övé a felelősség.” ◙ „A céltudatos, termékeny, jó hangulatú munkacsoport létrehozójának drasztikusan fel kell lépnie a farkcsóválással szemben.”
Varga Zoltán akár már ezzel a pár mondatával is fényesen bizonyítja, hogy kiválóan érti a vezetés mesterségét és művészetét, a könyve pedig igen sok további, módfelett tanulságos megállapítással támasztja ezt alá. Ő úgy mondja, hogy benne az emberi jelenségről beszél nekünk, azt pedig tudnunk kell, hogy eredményesen csak az képes vezetni - kicsiny és nagy léptékben egyaránt -, aki ebben az emberi jelenség igen mélyreható ismeretére támaszkodik. Vezetni, nem pedig egyszerűen diktátori módszerekkel rákényszeríteni valamit az emberekre. Rövid távon ugyan ez utóbbi is hozhat eredményeket, de hatékonyságot szinte soha, annak bizonyosságát viszont mindig, hogy a kényszer alól mindenki igyekszik kibújni, az ilyen vezetőnek pedig szorgosan kívánják a vesztét. Nagyon is igaza volt Harry Truman-nek mondván, hogy „A vezetés az a képesség, hogy embereket rávegyünk arra, hogy tegyék, amit nem akarnának tenni, és ezt még szívesen is tegyék.” Ehhez kínál sok hasznos és izgalmas gondolatot, ismeretet, megfontolást Varga könyve.
Az Athenaeum Kiadó így mutatja be a szerzőt: „Varga Zoltán pszichotherapeutaként dolgozott évtizedekig a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Az idők megrendítő változása miatt kicsöppent a - mint mondja - "rettenetes" egészségügy sajátos zárt rendjéből. Több évtizedes tapasztalatait az "emberi jelenségről" egy másik, ugyancsak zárt rendszerben sikerült "értékesítenie": a versenyszféra világában. Közelről látta és látja a hatalom természetét és működését, és mivel éles szemű megfigyelő, ráadásul remek mesélő, érdemes figyelni rá.” Fűzzük rögtön hozzá: Varga nemcsak jó megfigyelő, hanem a dolgok lényegét és valódi működésmódját kitűnően felismerő elemző - ez avatja a megállapításait nagyon értékessé. Az „emberi jelenséget” éppen az teszi nehezen megfejthetővé, olykor szinte megfejthetetlenné, hogy ehhez meg kell találni és megérteni a többnyire rendkívül összetett és bonyolult belső és külső mozgatóerőit és azok összjátékát. Amint a könyvéből kitűnik, ő kiválóan ért ehhez, s ettől lesz műve nemcsak érdekes, hanem kiemelkedően tanulságos is. Szóljon innen a könyv néhány belőle vett idézettel önmagáról, önmagáért:
„Ha ügyesen adagolják és vezetik fel a dolgot, az ember bármilyen jó tulajdonságot képes elismerni magáról.” ◙ „A vezetőt a környezet mintegy "megkísérti", hogy elhiggye magáról, hogy ő más, valószínűleg több és jobb, mint alárendeltjei. Amilyen mértékben egy közösség vezetője áldozatul esik ennek a kísértésnek, olyan mértékben távolodik el a valóságtól, annyira dermed meg az agya, romlik a külvilág bonyolult ingereire adott válaszainak nívója. Márpedig ennek a kísértésnek minden vezető ki van téve. Az így elváltozott személyiség a munkáját még el tudja látni, de emberileg már nehezen megközelíthető. A helyzetnek hosszabb távon a munkája is kárát látja.” ◙ „Gondoljunk bele, milyen mértékű belső biztonság, szellemi rugékonyság, realitásérzék, önismeret, önirónia, és még sok egyéb szerencsés tulajdonság együttese szükségeltetik ahhoz, hogy a vezető ne essék áldozatául a környezet kísértésének. És amennyire lehetséges, immunis maradjon a hatalom fertőző mellékhatásaira.” ◙ „Baráti társaság szolidaritására nem épülhet egy szervezet működése. A barátság is pillanatok alatt tönkremegy.” ◙ „Csak maga a vezető döntheti el, kiről gondolja, érzi úgy, hogy szívesen dolgozna vele. E választási szempont alkalmazásánál a vezetőnek abszolút mértékben szubjektívnek kell lennie. Azt mondhatnám, ha valaki nem állhatja a magas termetűeket, sokat kockáztat, ha fontos és bizalmi munkatársat a kosaras termetűek közül választ.”