Corvina Kiadó, 2024
Dr Osman Péter ismertetése
„A szellem világában nincsenek
nagy országok és kis országok. Ott nincsenek országhatárok. Minden ország
akkora, amennyit hozzájárul az emberi fejlődéshez és haladáshoz. –
Szent-Györgyi Albert”
– a kötet mottója. S akárcsak az előző, s úgyszintén az
ígért-remélt folytatások, ez is segít meglátni, mennyi nagysággal gazdag ez az
ország, még ha olykor bűnösen pazarlóan bánt is velük – s nem is magának az
ország egészének, lényegének felróható okokból.
Az Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2024 1.
számában szóltunk Csiffáry azonos című könyvéről (Corvina, 2023), immáron
mondhatjuk, hogy remélt hosszabb sorozatának első darabjáról. Már akkor is
kijárt neki minden üdvözlés és elismerés, annak nagyon erős hangsúlyozásával,
mennyire kellenek az ilyen művek, mennyi ösztönzést adnak a jelennek, hogy
becsülje az ország múltját, nagyjait, és kövesse a legjobbjait az alkotásban!
Eretnek előhang: Fura, és – bocsáttassék meg a szóért! –
ostobán ellentmondásos világban élünk. Az exponenciálisan gyorsulva haladó
technológiai fejlődésben – ide értve mindenfajta technológiákat – már magunk
mögött hagytuk azt is, amit tudás-alapú gazdaságnak neveztek, s nagyon
határozottan alkotás-alapú világunk lett: a legfontosabb erőforrásunk immár a képesség
az innovációra, és a fennmaradás a globális innovációs versenyben. Jóllehet ebben
a piacgazdasági paradigmában messze nem minden új fejlesztési eredmény igazán hasznos,
nagyon is sokat csak a piaci verseny és a profit-maximalizálás hív életre, mégis
kőkemény tény, hogy az emberiség létfeltételeinek biztosításához és javításához
elengedhetetlen a minden területre kiható, folyamatos innovációs fejlesztés – a
létünkhöz szükséges javak termelésében épp úgy, mint a társadalmak működéséhez
kellőkében, az egészségügyben épp úgy, mint a jövő szakembereinek képzésében. Ám
itt szembe kerülünk egy sajátos – és bízvást mondható káros és sajnálatos –
paradoxonnal: miközben aki csak teheti, minél teljesebben élvezni igyekszik az
alkotások gyümölcseit, a társadalmi értékrendekben nagyon nem jelenik meg az
alkotóknak kijáró megbecsülés. Az ’istenadta nép’, vagy legalább is annak
rémisztően nagy hányada lelkesen ünnepli a szakszerű marketinggel – agymosást
mégsem mondhatunk – piedesztálra emelt sztárokat és celebeket, akik vajmi
keveset adnak hozzá a jóléthez és a fejlődéshez, s abszolút közönyösen nem is
vesz tudomást azokról az alkotókról, akik a mai és a holnapi jólétért,
fejlődésért, sőt, magáért a puszta fennmaradásért dolgoznak. A folyamatos
reflektorfénynek és megbecsülésnek, amelyet a celebvilág kap, a kutatók,
fejlesztők, feltalálók, innovátorok, tudósok apró töredékét sem kapják. Nem
kutatva az értékrend miértjét, csak nézve annak puszta tényét: mekkora
hírverést és erkölcsi, sokszor szintúgy anyagi elismerést kapnak például a
valódi sportnak már csak fenntartással nevezhető nagy versenyek előkelő helyen
végzett helyezettjei, s mekkorát a nagy nemzetközi tudásversenyekéi? Egy-egy
nagymintás, a közismertségre vonatkozó megkérdezésben milyen eredmény jönne ki
a celebekre, sztárokra, s milyen a jelentős előrelépéseket teremtő alkotókra és
a jövő alkotóit képző kiemelkedő oktatókra? Sok feltárható lehetne persze a
mögöttes okokból, de ami igazán fontos: mit érlel egy ország sorsa, ahol nem a
kutatók, fejlesztők, feltalálók, innovátorok, tudósok a kiemelkedő
szerepmodellek a feljövő nemzedék számára? Művelt emberek gondolkodásához hozzá
tartozik legalább valamelyes ismerete annak is, kik voltak, akik a történelem
során a legtöbbet tették országukért. Félő megkérdezni, vajon ezek sorában a
legtöbbek mennyit tudnak legalább a legkiemelkedőbb alkotók puszta létéről, s
netán az eredményeikről – egyebek közt e kötetek szereplőiről.
Van egy döntő fontosságú, szó szerint társadalomformáló
gyakorlat, amely különösen nagy jelentőséget ad az olyan összeállításoknak,
mint ez is: emlékezetpolitika. A saját közvetlen tapasztalatainkon és a
számunkra fontosak elmondásain túl voltaképp a legtöbben annyit tudunk a
múltról, s annak hatásáról a jelenünkre, amennyit a krónikások elmondtak, s
abból megismertünk. Minden kétely nélkül állítható, hogy ennek ismeretébe a
kiemelkedő alkotók ismeretének is bele kellene tartoznia, s ösztönzést adnia a
mindenkori fiatal nemzedékeknek, hogy ilyenekké akarjanak válni. Csiffáry e
könyvei és az azokat megjelentető Corvina ezt segíti – minden megbecsülést megérdemelnek
érte!
„JOGGAL VAGYUNK BÜSZKÉK NAGYSZERŰ TUDÓSAINKRA” – ezzel indul a Corvina
ajánlója, s ez tökéletesen igaz is. Normális világban az emberek
örömmel büszkék a közösségre, amelyben élnek, ha az erre okot ad nekik, s így a
nemzetükre, ha ismerik annak nagyjait. S kikre lehetnének büszkébbek, mint a
nagy tudósaikra, alkotóikra, akikre az általuk létrehozott haladás fénye vetül,
a politikusokat és hadvezéreket övező árnyékok nélkül? Ha ismerik őket...
„Gyűjteményes kötetünk második része 52 zseniális találmányt mutat
be. Az egész világon ismerik Kempelen
Farkas, Puskás Tivadar, Gábor Dénes, Neumann János vagy Rubik Ernő nevét. De
tudja-e az olvasó, hogy ki volt és mivel gazdagított bennünket Korda Dezső,
Nemes Tihamér, Kozma László vagy Kliegl József? Pedig nélkülük, a világvevő
rádió, a televízió, a digitális számítógép és a [modern] nyomdagép feltalálói
nélkül jelenünk egészen másképp alakult volna.” – a Corvina ajánlójából. (Kiemelések tőlem).
Akiktől más lett a világ: Csiffáry
e könyvei – az ígért további folytatással együtt – hiánypótlók. Igaz,
jelentek már meg művek magyar műszaki alkotókról, de a nagyközönség számára ma
sincs olyan áttekintés, amely legalább valamelyes képet adna arról, milyen
gazdag is az ország történelme ilyen szakemberekben. Életünk bővelkedik eszközökben, amelyek léte vagy igazán használhatóvá
tétele magyar, vagy itt működött fejlesztőknek köszönhető, ahogy iparunk
felemelkedésében is sokuk nagy szerepet játszott. Ám újra és újra érdemes
felvetni a kérdést: hányuk neve él a köztudatban, akárcsak annyira, hogy
’tényleg, volt ilyen, mit is csinált?’? Az iskolában tanítják történelmünk
jeleseit, több-kevesebbet még az irodaloméból és a művészetekéből is, de mennyit
a technikatörténetből és annak kiemelkedő alkotóiból? Pedig kellene, mert
ismeretük sokat adhat a nemzeti önismerethez és önbecsüléshez. Tegyük rögvest
hozzá, ez a jelenre is igaz: napjaink
kiemelkedő műszaki alkotói közül hányuk nevét ismeri a köztudat? Szilárd
Leó híres „marslakói”, az Amerikában a kutatás-fejlesztés élvonalában dolgozó,
kimagasló magyar tudósok, csak a jéghegy csúcsa, ám hányan vannak itt és ma,
akik legalább őket fel tudják sorolni? S ha végignézzük e műszaki panteont,
amelyet Csiffáry már megjelent két könyve alkot, s amelynek minden alakja bőven
kiérdemli, hogy ismerjük őt, ám hányukról tudtunk, és hányuk ér meglepetésként?
Kiemelt méltatást érdemel
a kötet gazdag, dokumentáció értékű képanyaga, fényképekkel, magyarázó
képekkel és ábrákkal, korabeli kereskedelmi plakátokkal.
A szerzőről: Íróként olyan hivatást űz, amely a
gyémántbányászathoz hasonlítható: óriási dokumentációs anyaghalmazokban keres
szellemi ékköveket. Szakmai bemutatkozása a saját oldalán: „Budapesten születtem
1958. augusztus 30-án. 1979-ben felvételit nyertem az Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom - történelem szakára.
1984-ben szereztem bölcsészdiplomát (Master of Art). Még ugyanebben az évben a
Magyar Országos Levéltár Polgári-kori Osztályára kerültem. Jelenlegi munkahelyemen,
a Budapest Főváros Levéltárában 1985-től dolgozom, mint levéltáros, 1997-től
pedig, mint főlevéltáros.” A Corvinának a róla az első kötethez fűzött
ismertetőjéből: „több évtizede kutatja és
publikálja a magyar szellemi élet jeles képviselőinek írásos emlékeit. Eddig
megjelent tizenhat kötetének történeti forrásanyaga jórészt
közgyűjteményekben lévő hagyatékokból és feltáratlan kéziratos anyagokból
került ki.”
Egy, ezen a fórumon elengedhetetlen, pontosító megjegyzés az
alcímhez és a tartalomhoz. Az „újítás” kifejezést Csiffáry köznyelvi értelemben
használja, lényegében úgy, ahogyan azt az Akadémiai Kiadó Magyar Értelmező
szótára első jelentésként megadja (a Kiadó szotar.net online
szótár-rendszeréből: „Új dolog kigondolása, létrehozása.” A pontosság kedvéért:
második jelentésként itt is megjelenik „A munka eredményességét növelő új
módszer, eljárás”, kötődve ahhoz, hogy az előző rendszerben az újítás önálló
jogintézmény volt, amellyel javaslatokat lehetett benyújtani, s az elfogadott
újításokat díjazták.) Csiffáry olykor talán stilisztikai változatosságként –
netán a szóismétlés elkerülésére – használja e kifejezést, valami (hasznos)
újdonság létrehozásaként, Pl. „Kül- és belföldi szabadalmai is bizonyítják,
hogy a kompresszor nélküli dízelmotorokra vonatkozóan Jendrassiknak számtalan
újítása és fejlesztése volt.”
E kötet tartalmáról Csiffáry Előszavából idézve: (Innentől a forrásmegadás
nélküli idézetek a könyvből vannak, idézőjelek nélkül, a csatlakozó megjegyzések
zárójelek között.)
»Minden felfedezés azért felfedezés, mert ellentétben áll az
összes tudással… ma is úgy vagyok, ha valamit mondok és elvetik, akkor az
nagyon jó, mert lehet, hogy az egy felfedezés, és ha valamit elfogadnak, akkor
azon elszomorodok, mert úgy látszik öregszem, és már semmi újat nem tudok
mondani« – nyilatkozta egykoron Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudósunk. (Csiffáry
idézi. Szellemes tétel, amelyet természetesen nem szabad szó szerint venni. Gondoljunk
pl. Max Planck gyakran botrányosan igaznak bizonyuló mondására: »„Az új tudományos
igazság nem azzal jut érvényre, hogy meggyőzi ellenzőit és megláttatja velük a
fényt, inkább mert az ellenzői végül kihalnak, s egy új generáció nő fel,
amelynek az már ismerős.« – Max Planck, 1950 – Chemistryworld - https://www.chemistryworld.com/news/science-really-does-advance-one-funeral-at-a-time-study-suggests/3010961.article
– OP)
Kis országunk
szerencsénkre mindig bővelkedett tudósokban. Kötetünk a korábban megjelent,
Akiktől más lett a világ. Magyar találmányok, felfedezések és újítások című
könyv második része. A mai élet elképzelhetetlen a villamos energia nélkül,
mellyel egy új világ nyílt ki számunkra. Többek között a távközlés, az ipar, a
közlekedés, a kereskedelem és a számítógépek a felhasználói. Elég csak egy kis
energiakimaradás a villamos rendszerben, azonnal felismerjük az életünkben
betöltött szerepét. Ugyanilyen fontos szerepet tölt be az információ, amely nemcsak
a termelésben, hanem a szolgáltatásokban is nélkülözhetetlenné vált.
Kötetünkben több olyan feltaláló szerepel, aki a számítástechnikában, az
elektronikus táv- és hírközlésben, valamint a mikroelektronikában alkotott
maradandót: Puskás Tivadar, Korda Dezső, Nemes Tihamér, Neumann János, Kemény
János, ifjabb Simonyi Károly, Gróf András. A világítástechnika jeles képviselői
közül Bródy Imre, Zipernowsky Károly, Déri Miksa és Bláthy Ottó Titusz, Schenek
István, Farbaky István, Just Sándor és Hanaman Ferenc szerepel a gyűjteményünkben.
(A terjedelem adta lehetőségek korlátai között többükre visszatérünk, akárcsak – OP)
Kötetünk azonban nem
csak műszaki találmányokat mutat be. Az egykor világhírű magyar textilipar
termékeiről, a Valero Selyemgyár és a Goldberger-gyár készítményeiről, illetve
a híres pécsi Zsolnay-gyár eozinmázas kerámiáiról is olvashatnak az olvasók.
Nem kizárólag találmányaink sokasága döntötte el, hogy ’szellemi nagyhatalommá
váltunk, hanem kutatóink és főleg mérnökeink gyakorlatias gondolkodása is.
Több olyan újdonsággal
ismerkedhetünk meg, melyek nem magyar tudósoktól származnak, mégis
Magyarországon váltak világhírűvé. Mechwart András hengerszékének valójában
Friedrich Wegmann svájci mérnök volt a tervezője, aki sérülékeny porcelánhengerrel
működő hengerszéket állított elő. Mechwart a porcelánhengereket a Ganz-féle
kéregöntéssel helyettesítette, így egy olyan kopásálló gépet hozott létre, mely
jóval időtállóbb volt, mint a Wegmann-féle hengerszék. (A »régi dicsőségünk«
feletti büszkeség mellé a szomorúság is beférkőzik. Csiffáry számos egykoron
Európa élvonalába tartozó, olykor világhírű cégünkről és azok kutató-fejlesztő
intézményeiről szól, iparágaink zászlóshajóiról, amelyeknek – ha nem is »bús
düledékein«, de – a hűlt helyén ma már emléke sem él az eredményekben gazdag innovációs
műhelyeknek. Születtek persze újak, hasznosak és eredményesek, de, akárcsak Budapesten
maradva, akkor is nagy kár értük, s értünk, hogy elvesztettük őket. – OP)
Arra is találunk
példát, hogy egy-egy világraszóló magyar találmány megfelelő pénzügyi támogatás
híján más országban realizálódott. A technikatörténet Chester F. Carlson
amerikai fizikust tartja a fénymásoló gép feltalálójának, pedig valójában
Selényi Pál fizikus volt az ötletgazda. Sokszor a politika hiúsította meg meg
egy-egy jól működő találmány sikerét. Dulovits Jenő tükörreflexes
fényképezőgépe vagy Jánosi Marcell flopija a Magyarországra erőltetett orosz
politikának esett áldozatául. (Akárcsak a KGST-korban a honi műszaki fejlesztés
nem kis része, mert a külföldi partnerek nem fizettek az újért, jobbért, így tudható
volt, hogy az innováció nem térülne meg. – OP)
Kötetünk sok esetben
legendaoszlató. Vannak olyan
találmányok, melyeket tévesen magyar eredetűnek tartanak. Régóta tartja
magát az a legenda, hogy Puskás Tivadar a telefonközpont feltalálója, ez
azonban nem felel meg a valóságnak. A feltaláló nevéhez valójában a telefonhírmondó
köthető. Az első világháborúban megjelent lángszóró sem Szakáts Gábor találmánya,
mint ahogy az a köztudatban rögzült. Richard Fiedler német mérnök volt az, aki
ennek a félelmetes fegyvernek kétféle modelljét is kifejlesztette.
Találkozhatunk olyan
találmánnyal is, mely nem egy feltaláló nevéhez fűződik. Ilyen például a
gyufa: Irinyi János valódi érdemének azt tartotta, hogy továbbfejlesztette az
addigi eredményeket, és találmányával valóban közhasználati és értékes ipari
termékké lett a gyufa. Irinyi munkáját nem találmánynak, hanem »lényeges
módosításnak« tartja a technikatörténet.
A mérnökeink, fizikusaink, műszaki szakembereink munkáját nagy
hírű gyárak támogatták. Az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.
kutatólaboratóriumában olyan nagyszerű kutatómérnökök dolgoztak, mint
például Bródy Imre, akinek a kriptonégőt, és Selényi Pál, akinek a xerográfia
feltalálását köszönhetjük, de ott végezte világhírű holdradarkísérleteit Bay
Zoltán is, vagy a lumineszcencia kutatásáról híres, iskolateremtő Szigeti
György és az abszolút reakciósebesség-elmélet megalkotója, Polányi Mihály. (Ebből
hozták létre az elektronikai és híradástechnikai ágazat két legendás
kutatóintézetét, a Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetet, és a Távközlési
Kutató Intézet (TKI), amelyek a maguk területén kulcsszerepet
játszottak a hazai kutatás-fejlesztésben. A Műegyetem sok legendás oktatója is
ezekből az intézetekből került ki. – OP)
Ugyanilyen legendás volt a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár
Rt. elektrotechnikai osztálya is, mely a villamosgép-gyártás
bölcsőjének tekinthető. Gyors ütemű fejlődésében olyan kiváló felkészültségű
mérnökök vettek részt, mint Déri Miksa, Bláthy Ottó Titusz, Zipernowsky Károly,
Bánki Donát, Kandó Kálmán és később Jendrassik György.
Híres kutatóhely volt a Magyar Királyi Posta és Távírda Kísérleti
Állomás kutatólaboratóriuma is, ahol Békésy György Nobel-díjas tudós
végzett a telefonkészülékek hallgatószerkezetéről és az ehhez kapcsolódó belső
fül anatómiájáról és működéséről szóló kísérleteket. Visszaemlékezése szerint
az első világháború után a Posta Kísérleti Laboratórium volt az a hely
Magyarországon, ahol korszerű tudományos műszereket felhasználva szabadon
végezhetett kutatásokat.
A Gamma Finommechanikai és Optikai Művek Rt.
kutatógárdája is válogatott szakemberekből állt. Ott készítette el Dulovits
Jenő 1948-ban a fényképezőgépipar akkori csúcsmodelljét, a tükörreflexes
Duflexet, és a Gammában fejlesztette ki Juhász István az önműködő lőelemzőjét
(Gamma–Juhász lőelemző), mely forradalmasította a légvédelmet.
Ha nem is jelentős számban, de szerepelnek olyan feltalálók is a könyvben, akik, bár külföldön látták
meg a napvilágot, de országunkat gazdagították a hírnevükkel. Ganz Ábrahám,
Kühne Ede, Haggenmacher Károly vagy Mechwart András munkásságára méltán
lehetünk büszkék.
A kötetben szereplő
tudósok és feltalálók egy része külföldön érte el sikereit, ami nem
véletlen (de nem is magyar sajátosság! – OP). A magasan kvalifikált egzakt
tudományok képviselőnek vallomásaiból az derül ki, hogy Amerikában és Nyugaton
a gazdagabb és jobban támogatott tudományos műhelyek, magas színvonalon
felszerelt laboratóriumok és egyetemi műhelyek nagyobb lehetőséget nyújtottak
tudományos kísérleteikhez és eredmények eléréséhez. (Márcsak ilyen a világ, akkor
is, ma is, és különösképp az USA régóta híres-hírhedt erőforrása az
’agyelszívás’, amely messze nem csak magyarokat vonzott oda – OP) Ezekben az
országokban kiemelt szerepet töltött be a kutatásfejlesztés és az innováció.
Természetesen politikai okai is voltak annak, hogy sokan elhagyni kényszerültek
hazánkat. A két világháború közötti időszak a zsidó származású vagy a fennálló
politikai rendszerrel ellenkező nézeteket valló tudósaink számára veszélyt
jelentett. Elsősorban a természettudósok és a mérnökök számára volt előnyös (vagy
inkább könnyebb – OP) az integrálódás. Tudásuk nemzetközibb volt, mint bármely
más tudósé (s alighanem sokkal nagyobb volt rá a gazdasági igény is az azt
hasznosítani akaró fogadó országban – OP)
Ha tudósaink el is
hagyták a szülőföldjüket, kutatási eredményeikkel országunknak is dicsőséget
szereztek. Ismét Szent-Györgyi Albert gondolatait idézem, aki bár az
amerikai Massachusetts állambeli Woods Hole köztemetőjében nyugszik, magyarnak
vallotta magát: »Én egy más országnak igyekszem a hasznos állampolgára
lenni, Amerikának, sőt, még egy nagyobb egységnek is igyekszem a hasznos
polgára lenni, az emberiségnek, a közös emberi célokat szolgálva. Mindez nem
változtat azon, hogy éppúgy magyar ember vagyok, mint valaha is voltam, és
éppúgy hazám Magyarország, mint ahogy valaha is gyermekkoromban volt…«(Csiffáry
kiemelése – OP)
Csiffáry a könyv potenciális olvasóköréről: Kötetünk mind a
kutatók, mind pedig a magyar művelődéstörténet iránt érdeklődő olvasók számára is
sok új és értékes információt tartalmaz. Reméljük, hogy forrásgyűjteményünk az
oktatásban is komoly segédanyagként használható fel.
S jöjjön itt kissé több is e széles tudomány‑ és
technikatörténeti panoráma néhány kevésbé közismert főszereplőjéről!
1 Rész: Akik fényt adtak
Schenek István és Farbaky István akkumulátoros világítása (Csiffáry
mindenkinél közli alapvető életrajzi adatait)
Dr. Schenek István, a selmecbányai Magyar Királyi Bányászati
és Erdészeti Akadémia vegytantanára, vegyész, főiskolai tanár, főbányatanácsos,
az akkumulátorgyártás magyar úttörője.
Farbaky István, az Akadémia igazgatója és a géptan tanszékvezető
tanára. Bányamérnök, feltaláló, főbányatanácsos (1872), országgyűlési
képviselő.
1884-ben egy különleges ólomakkumulátort fejlesztett ki. Az
1883. évi bécsi nemzetközi elektromos kiállítás után határozták el, hogy a
selmeci Akadémia épületeit az akkor „Edison-fénynek” nevezett izzólámpákkal
fogják megvilágítani. (Csiffáry részletezi az alkotópáros továbbfejlesztéseit
az akkori akkumulátorokhoz képest, és) Végül olyan megoldást dolgoztak ki,
amely lehetővé tette az akkumulátor hosszú idejű tartósságát. Nem véletlen,
hogy az Akadémia, valamint a bányaigazgatóság épületében az akkumulátorokról
táplált villanyvilágítás közel tíz éven keresztül zavartalanul működött a
Schenek– Farbaky-féle akkumulátorok segítségével, melyek európai viszonylatban
is az élvonalba tartoztak. (A továbbiakban bel‑ és külföldi példákat hoz az
akkumulátorok nagy jelentőségű alkalmazására, egyebek közt a bécsi Burgtheaterben,
a bécsi Operaházban, a Magyar Királyi Operaházban, a Budapesti Királyi Magyar
Tudomány-Egyetem, a Királyi József Műegyetem épületeiben, és több nagyobb város
és település középületének világításában.
Just Sándor és Hanaman Ferenc első volfrámszálas izzója Magyarországon
Just és Hanaman 1904. december 13-án kapott oltalmat a
Magyar Szabadalmi Hivataltól az Eljárás elektromos izzófényű lámpákhoz való
izzótestek előállítására című szabadalmára. Németországban, Bécsben, Franciaországban,
az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban és Dániában is szabadalmazásra
került a gyártási eljárásuk. Az Egyesült Villamossági Rt. megvásárolta a
tudósok szabadalmát, és elkezdődött a volfrámszálas izzók gyártása. Az első
izzók 1906-ban jelentek meg a piacon, és Európa-szerte Tungsram márkanéven
váltak ismertté. (A folytatás az ígéretes indulás után sajnos nem vált
diadalmenetté)
2. Rész: Akik a mindennapi kenyerünket biztosították
Segner János András vízturbinája
Magyar természettudós, matematikus, fizikus, orvos,
csillagász, egyetemi tanár. Tagja volt a londoni Royal Societynek (1738), a
berlini Porosz Tudományos Akadémiának (1746) és a szentpétervári Orosz
Tudományos Akadémiának (1753). A Göttingeni Tudományos Akadémia rendes tagja
volt, egyben a göttingeni csillagvizsgáló alapítója.
Segner András korának egyik legelismertebb természettudósa
volt. Tudományos munkái többek között az orvostan, a matematika, a fizika, a
filozófia, a kémia, az asztronómia és a meteorológia tárgykörében jelentek meg.
Az Einleitung in die Natur-Lehre (Bevezetés a természettanba) című munkája kora
alapműve volt. Ő volt az egyik első
természettudós, aki kísérleti előadásokat tartott kémiából, és ő vezette a
göttingeni és a hallei egyetemi csillagvizsgáló megépítését. Nevét a legtöbben
mégis a turbina ősének tekinthető Segner-kerékről ismerik, bár legjelentősebb
fizikai találmánya a pörgettyű elméletével kapcsolatos. Kísérleti eredményei
hatással voltak a híres svájci fizikus-matematikus, Leonhard Euler munkásságára.
Tanulmányát először Euler méltatta Berlinben, az akadémia
matematikai osztályának egyik ülésén, aki módosítást végzett a turbinán,
megnövelve ezzel a hatásfokát. Az Euler-féle turbinaegyenletek is Segnernek
köszönhetők. Euler a tudós nyomán fogalmazta meg a folyadékok és merev testek
mechanikájának alaptörvényeit.
Segner-kerékkel működő malmok voltak Franciaországban, a
Selmecbánya melletti Hodrusbányán, Puerto Ricóban és Nepálban.
Kühne Ede vetőgépe
(Csiffáry vázolja, miként lett Kühne a „Pabst & Krauss”
mezőgazdasági gépgyár tulajdonosa. „A gyár felemelkedése innen datálható.” –
írja, e felemelkedés pedig, ahogy bemutatja, igen jelentős volt, Európa szerte
ismertté téve Kühne gépeit, és őt magas kitüntetésekhez juttatva. „»Hungária«
sorvetőgépe a Párisban 1878-ban tartott világkiállításon a vetőgépekre kitűzött
kitüntetések közül a legnagyobbat nyerte el. A Kühne-cég számtalan kiállításon
szerepelt a termékeivel: A gyár 1857 és 1883 között 66 alkalommal vett részt
külföldi és magyar kiállításokon és versenyeken. Különösen az 1885. évi
budapesti Országos Általános Kiállításon aratott sikert.)
Haggenmacher Károly síkszitája
A Magyarországon letelepedő Haggenmacher családnak jó érzéke
volt az üzlethez. A serfőzéstől a könyvkereskedésen keresztül a malomipari
tevékenységig bármihez is fogtak, szerencsével jártak. Haggenmacher Károly
elsősorban a magyar malomiparban szerzett érdemeket, amely az 1860-as években –
a bécsi kereskedelmi kamara szerint – túlszárnyalta az osztrák malmok
termelékenységét: „… a magyar versenyt a sok malom alapítása következtében alig
lehet már győzni” (idézet egy tanulmányból a német malomiparról a 19. században
– OP). Sok pesti nagykereskedő vált érdekeltté a malomiparban, többek között a
likőrgyáros Zwack is. A korabeli dokumentumok szerint 1865-ben az Első
Pest-budai Gőzmalmi Társulat a Hengermalom főmolnárát, Haggenmacher Károlyt
szerződtette igazgatónak. 1866-ban az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársulat
vezérigazgatója lett, később pedig igazgatósági tagja. Őt tekinthetjük a
síkszita föltalálójának, mely az őrlemények szitálása terén fordulatot hozott.
A 4 Haggenmacher-rendszerű síkszita 30-40 hengerszita
munkáját pótolta, mégpedig 1/ 10 résznyi üzemerővel. Emellett kikapcsolta a
kézi munkát, és a szitálási műveletet teljesen automatizálta. Haggenmacher hét
találmányt nyújtott be a síkszita tökéletesítésére, további hetet pedig a
daratisztító gépre. A Haggenmacher-féle dara- és derceosztályozási gépek kül-
és belföldön egyaránt keresettek voltak. A feltaláló részére azonban a síkszita
hozta meg a világhírt, mely a malomipar nélkülözhetetlen gépévé vált.
Mechwart András gabonaőrlő hengerszéke
„Nehéz volna – úgy mond – a mi munkásainknál odaadóbbakat,
hívebbeket és ragaszkodóbbakat találni. Vonzalmam a munkásosztályhoz régi keletű,
még abból az időből való, mikor magam is ezen osztályhoz tartoztam. Én tudom,
mit jelent dolgozni, én tudom, mit jelent nélkülözni és ezért netaláni
szükségükben mindig készséges segítőjükre és támogatójukra találnak bennem.
Évekig dolgoztam a satunál és a kovácstűznél, megcsináltam a rendes
legényremekemet és kaptam felszabadító levelet és vándorkönyvet. Csak ezek után
léptem a felsőbb technikai iskolába és csak kezem munkája jövedelméből
képezhettem ki magamat.” (Mechwart András)
Számos újítás és szabadalom fűződik Mechwart nevéhez.
Behatóan foglalkozott a vasúti berendezések, a malomipari és mezőgazdasági
gépek fejlesztésével. Kezdeményezésére vezette be a Ganz-gyár a villamos
erőátviteli és világítási berendezések gyártását. Irányítása alatt a Ganz-gyár
világhírűvé vált. A gabonaőrlés gépi berendezése, a hengerszék tervezője valójában
nem Mechwart András, hanem Friedrich Wegmann svájci mérnök volt, aki az 1873.
évi bécsi világkiállításon nagy sikerrel mutatta be a porcelánőrlőkkel működő
találmányát. A Ganz-gyár 1874-ben vette meg a hengerszék gyártási jogát. A
Wegmann-féle hengerszék tökéletesítése tehát Mechwart András nevéhez fűződik,
aki – részben a kéregöntésű vasútikocsikerék-gyártás technológiáját alkalmazva
– olyan gépet kísérletezett ki, mely teljesen háttérbe szorította a hagyományos
köves malomköveket. Mechwart 1878. január 29-én szabadalmaztatta hengerszékét a
Német Birodalomban. A hengerszékben alkalmazott kopásálló hengerek, melyek
kéregöntéssel készültek, jóval időtállóbbak voltak a törékeny porcelánhengereknél.
A kéregöntés Ganz Ábrahám találmánya volt. A kemény fejű öntvények így már
nemcsak a dara őrlésére voltak alkalmasak, hanem a gabonaszemekére is.
Mechwart András élete során számos elismerésben részesült:
1896-ban megkapta a Ferenc József-rendet, 1897-ben – a magyar gépipar
felvirágoztatása és a gépészmérnöki kar keletkezése körül szerzett érdemeiért –
a Magyar Tudományos Akadémia Wahrmann-jutalomban részesítette, két évvel később
pedig – a magyar iparban elért érdemeiért – nemességet kapott a királytól.
3. Rész: Akik a ruháinkat biztosították
Vay Miklós fonógépe
Hadmérnök, műszerkészítő, tábornok, országgyűlési követ,
császári és királyi kamarás, folyamszabályozási királyi biztos.
„Nemesb gondolkodású,
nemesb érzésű halandó kevés volt. Nem foghatá meg, mint lehet rútat tenni.”
(Kazinczy Ferenc)
A 18. századból mindössze tíz adományozott szabadalomról
tudunk, melyek között két jelentős textilipari technikai találmány volt: ezek egyike
Vay Miklós báró kártoló-, előfonó és végfonó gépe volt, mely
vízikerék-meghajtással működött, és egyszerre két-, illetve háromezer fonal
elkészítésére volt alkalmas.
Vay Miklós hadmérnök 1785 decemberétől 1788 januárjáig tett
nagyobb körutat Franciaországban, Angliában és Írországban. Utazásáról és
tapasztalatairól félezer oldalas naplót írt, 150 melyben részletesen beszámolt
arról, hogy milyen hadi, építészeti, mezőgazdasági, tudományos és technikai
megfigyeléseket végzett. (Csiffáry részletesen leírja, mi minden technikai
újdonság ragadta meg a különböző országokban Vay figyelmét.)
[Gépének kalandos története azzal kezdődik, hogy] a modell
egy Stevenson nevű műszerészé volt, aki 1787. március 25-én adta el 100
guinea-ért, azaz közel ezer forintért. Nem tisztázott, hogy egy vagy két gép
kicsinyített modelljét hozta, pontosabban csempészte haza. Mert ne feledjük,
hogy az angol textilipari találmányok kivitele törvénybe ütközött. Vay Miklós
1788-ban már egy kártoló-, előfonó és végfonó gép, valamint e három gép
meghajtására szolgáló malom megépítésére kért császári privilégiumot. Katonai szolgálata
megakadályozta abban, hogy egymaga alapítson gyárat, ezért a szóban forgó
modellt és privilégiumot 15 000 rajnai forint ellenértékben átengedte Batthyány
Károly grófnak. Batthyány gróf végül a stájerországi uradalmában, Burgauban
alapította meg a Habsburg Monarchia első teljesen „mechanikus”
pamutfonalüzemét. A gépek megtervezése, gyártása, üzemeltetése és karbantartása
rengeteg pénzt emésztett fel, nem beszélve a megfelelő szakértői háttér
biztosításáról. A vállalkozás, mely 1791 végén indult be, kilenc-tíz év
elteltével termelt jelentősebb nyereséget. A céget azonban az 1810-es évek
végén be kellett zárni, részben Batthyány 1814-ben bekövetkezett halála,
részben pedig az egyre növekvő konkurencia miatt: „mivel idő folytán több
nagyobb mérvű ily féle gyárat alapítottak – emlékezett vissza Vay báró neje,
azonban hozzáteszi, hogy – de mégis ez volt az első ilyen gyár a birodalomban.”
Rotschild Klára „elpestiesített” modelljei
A legismertebb és legsikeresebb magyar divattervező.
(Valóban fogalom volt és a csúcskategória szinonimája a Rotschild-szalonban
készült ruha.)
„Mit nevezhetünk tulajdonképpen Rotschild ruhának?
Alapvetően Párizs és Budapest ötvözete francia anyagból és kellékből. Én a
francia tervből indulok ki, de megváltoztatom, hogy a budapesti asszonyok
ízlését kielégítsem… A párizsi divatot a magyar ízléshez alkalmazom…”
(Rotschild Klára)
(Kalandos, sok kényszerű újrakezdésen áttörő sikertörténetét
Csiffáry tömören vázolja)
Különleges modelljei, toalettjei, kosztümjei, estélyi ruhái,
menyasszonyi ruhái a legfinomabb anyagokból készültek: organza, bársony,
aranybrokát, muszlin, selyemmuszlin, kasmír, taft. Magyarországi divatbemutatóit
a legelőkelőbb helyeken tartotta (Gundel étterem, Royal Szálló, Gerbaud, Duna
InterContinental). Modelljei közül a leghíresebb tervezése az ékszerkabát volt,
melyet Yves Saint Laurent nyomán tervezett: lurex-viszkóz alapra üveg- és
teklagyöngyökkel készült kézi hímzéssel volt díszítve. Nem is csoda, hogy
vevőköre a jómódú művészvilág (Honthy Hanna, Psota Irén, Halász Judit, Törőcsik
Mari, Tolnay Klári, Váradi Hédi, Fischer Annie, Kovács Margit stb.)
reprezentatív képviselőiből, magas rangú politikusok, diplomaták
hozzátartozóiból (Kádár János, az MSZMP főtitkára, Andrej Gromiko szovjet
külügyminiszter, Franz Vranitzky osztrák kancellár, Mohammad Reza Pahlavi iráni
sah és Josip Broz Tito egykori jugoszláv elnök feleségének is ő tervezte a
ruháit), valamint a magyar tudomány jeles tagjaiból állt, de elsősorban jómódú
külföldi és magyar hölgyek alkották a vevőkörét. Nagy sikerű rendezvények
(táncdalfesztivál, szépségverseny stb.), magyar játékfilmek szereplőinek volt a
divattervezője. 1971-ben Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke a Munka
Érdemrend arany fokozatát adományozta neki.
4. Rész:Akik örömtelibbé tették a perceinket
Kempelen Farkas sakkautomatája
Kempelen Farkas tehetséges szervező és államférfi volt.
(Csiffáry részletezi pályafutását.)
Sokat foglalkozott a természettudományokkal, különösen az
erőműtannal és a géptannal. 286 A legrejtélyesebb találmánya a sakkozógép volt.
A „Törökként” emlegetett „sakkautomatáját” 1769-ben készítette el, mindössze
hat hónap alatt, 287 s belsejében profi sakkozót rejtett el. Titkát haláláig,
1804-ig nem leplezte le senki.
„Sakkjátékosát, mellyel beutazta Európát, csak mint
gyermekjátékot és mechanikai tréfát emlegette, s mosolygott rajta, hogy mások
úgy bámulják” – írta egykoron Karl Gottlieb von Windisch pozsonyi polgármester,
a tudós kortársa és barátja.
Az „automata” gép egy 150x66x117 cm méretű zárt szerkezet
volt, melyet felhúzás után lehetett működésbe hozni. A sakkozó basa ezután
kezdte el a játékot, melyet a gép asztalába rejtett ember irányított. Hogyan tájékozódott
a gépben elrejtett sakkozó? Egy elmés optikai és mechanikai szerkezet
segítette, egy „pantográf segítségével áttételezett, az asztal belsejéből pontosan
mozgatható szerkezet és a periszkóphoz hasonló optikai kivetítőrendszer. A
mechanizmus a mozgást három irányban tette lehetővé, a 64 négyzet bármelyikének
közepére pontosan leeresztette a bábu kezét, illetve felemelte az adott
sakkfigurát. Az ellenfél rossz lépésére a bábu a fejét rázta. Ha az ellenfélnek
sakkot adott, akkor kettőt bólintott, ha viszont mattot, akkor hármat
biccentett.” S vajon tudott Kempelen Farkas sakkozni? Még a korabeli források,
a sakkautomatával kapcsolatban írt levelek, személyes dokumentumok, nekrológok
és megemlékezések sem térnek ki rá.
5. Rész: Akik a szobánkba varázsolták a világot
Korda Dezső világvevő rádiója
Feltaláló, gépészmérnök, elektrotechnikus, az első
elektromos autó és a forgókondenzátor konstruktőre.
Találmányai, melyeket az általa alapított cégek gyártottak,
az egész világon elterjedtek. Közöttük az egyik leghíresebb, a folyamatos
hangolást lehetővé tevő forgólemezes kondenzátor volt, mellyel a
rádiókészülékeket számtalan vételi frekvenciára lehetett ráhangolni. Így születtek
meg a világvevő rádiók. (A forgó‑ és az állórész is egy-egy lemezcsomag volt, s
azok speciális alakja tette lehetővé a hullámsáv egyenletes pásztázását.)
A híradástechnikában, a villamos technikában és a
fémkohászatban is nagy eredményeket ért el. Ő szerkesztette meg 1896-ban az
akkumulátorral működő első elektromos automobilt. A mérnökök véleménye szerint
a Jedlik Ányos által alkotott elektromosautomobil-modell tekinthető az első
kezdeményezésnek. Korda autója viszont
már a gyakorlatban is használható automobil volt.
1914-től Svájcban élt, és a Zürichi Politechnikumban a drót nélküli távírás és a nagyfrekvenciájú
villamos gépek magántanára volt. Tudományos kutatásokat is végzett egyebek
között a párizsi Sorbonne-on, és a Collège de France fizikai laboratóriumában.
1909-ben a Francia Köztársaság Becsületrendjének (Ordre national de la Légion
d’honneur) lovagi rendjelével tüntették ki.
Mihály Dénes Telehorja
„Mióta a telefont feltalálták, voltakép nagyon kézenfekvő
volt az a feltevés, hogy ami az emberi hanggal sikerült, miért ne sikerülhetne
a szemmel, a látással is, miért ne lehetne az ember látási szervét, a szemet, a
halláshoz hasonlóan elektromos úton korlátlanul kiterjeszteni minden akadály
dacára, amely a szem és a megfigyelendő tárgy vagy cselekmény között áll és a
látást gátolja?” (Mihály Dénes)
Mihály Dénes tizennyolc évesen, 1912 nyarán kezdett
foglalkozni a távolbalátó gép megoldásával. Öt évvel később hozta létre az első
mechanikus elven működő televíziót, melynél a képbontás húros-oszcillográfos
szeléncellás megoldású volt.
A budapesti műegyetemi tanulmányai után a budapesti
Telefongyárban helyezkedett el, ahol 1918. április 30-án szabadalmat jelentett
be hangosfilm (projektophon) hangrögzítésére: A Telefongyárban készült el az
első távolbalátó készüléke is, a „Telehor”. A készülékre 1919. október 27-én
tett szabadalmi bejelentést. A
berendezéssel még az év július 7-én sikerült több kilométeres távolságra álló
képeket közvetíteni. [1923-ban] Németországba költözött, és a berlini német
birodalmi posta kutatója lett, ahol tovább folytatta az állóképek, majd mozgóképek
továbbítására vonatkozó kísérleteit. 1928. május 11-én Berlinben egy szűkebb
körben mutatta be az első televíziós adást, a nagyközönség pedig az 1928. évi
5. Nagy Német Rádiókiállításon láthatta a Telehort. „Az elektromos távolbalátás első nyilvános bemutatását a Német Birodalmi
Posta az én készülékeimmel rendezte 1928 augusztusában a nagy német
rádiókiállításon a hivatalos postahelyiségekben” – emlékezett vissza A
távolbalátás és készüléke című művében.
Szintén Mihály érdeme,
hogy Németországban a világon elsőként, 1935-ben megkezdődhetett az
elektronikusan pásztázott televíziós szolgáltatás.
8. Rész: Akik felgyorsították a világot
Kozma László első
jelfogós, programozható digitális számítógépe
Elektromérnök, egyetemi tanár, Kossuth-díjas (1948), az MTA
tagja (levelező 1962., rendes 1975). Puskás Tivadar-díj (HTE, 1960), Computer
Pioneer Award-díj (1996. posztumusz, 1960‑1963 a BME Villamosmérnöki Karának
volt dékánja.
[Kor-jellemző:] 1949-ben átvette a Budapesti Műszaki Egyetem
vezetékes híradástechnikai tanszékének vezetését, de az év végén a Standardban
folyó szabotázs- és kémtevékenységet „leleplező” ügy kapcsán, koholt vádak
alapján letartóztatták (a híres-hírhedt Standard-per! – OP). 1950-ben tizenöt
éves börtönbüntetésre ítélték, s 1952-től
a budapesti gyűjtőfogházban rabokból létrehozott mérnöki iroda tagja volt
(számos kimagasló szakemberrel együtt). 1954-ben amnesztiával szabadult.
1955-ben a Műszaki Egyetem Vezetékes Híradástechnikai
Tanszék vezetőjeként kezdte meg Budai Lajossal és Frajka Bélával együtt a programvezérelt,
elektromechanikus számológépnek a megtervezését. Az 1958-ra megépített gép a
MESZ-1 (első Műegyetemi Elektronikus Számológép) nevet kapta, és 1966-ig
működött. 603 „A Műszaki Egyetem vezetékes Híradástechnikai Tanszékén a
kapcsolástechnika oktatása 1953-ban indult meg, és kívánatos volt olyan
berendezések létrehozása, amelyekkel kapcsolási feladatokat lehet demonstrálni.
Egy számológép megtervezésének tehát főleg didaktikai célkitűzései voltak.
Amellett természetesen a számológép feladatául szántuk a Műszaki Egyetem
tanszékein felmerülő matematikai feladatok megoldását is, amelyekre a gép képes
lesz.” – idézet forrása: Varga Sándor: Beszámoló a Kibernetikai Kutató Csoport
1958. évben végzett munkájáról.
Kozma László később Frajka Bélával tervezett egy jelfogós és
elektroncsöves automatát is. A Nyelvtudományi Intézet számára készített gépbe
lyukszalaggal vitték be az információkat, és nyolcvan statisztikai feladat
egyidejű megoldására volt alkalmas.
S amiknek felfedezését teljes egészében meghagytuk az
Olvasónak, ahogy az előbb említett részek túlnyomó hányadát is:
6. Rész: Akik a szép pillanatainkat rögzítették
7. Rész: Akik az írástudóknak segítettek
9. Rész: Akik fegyvereket terveztek
10. Rész: És akik biztonságossá tették az életünket
