Chris Clearfield, Tilcsik András: Leolvadás - Miért hibásodnak meg a rendszereink, és mit tehetünk ellene?

Kossuth Kiadó 2021

Dr Osman Péter ismertetése

„Mind a munkában, mind a magánéletben nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb belefutunk valami rendszerhibába. A jó hír, hogy képesek lehetünk valódi változást előidézni.”

„Minden idők egyik legsúlyosabb atomerőmű balesetéért nem lehetett nyilvánvaló emberi hibákat vagy valamilyen drámai külső sokkhatást okolni. Szerencsétlen módon összekapcsolódó. apró malőrök sora miatt következett be. Nem rendkívüli esemény volt, hanem a rendszer alapvető jellemzője. (Amint a folytatásból kiviláglik, inkább annak szoros következménye – OP) Egyszerűen nem értjük meg eléggé a komplex rendszereket ahhoz, hogy egy apró hiba minden lehetséges következményét előre lássuk” (Idézetek a könyvből)

Erről szól: „A XXI. században az élet természetes velejárója, hogy számtalan komplex rendszerre támaszkodunk, amelyek alapvetően befolyásolják az életünket – a villamosenergia-hálózattól a szennyvíztisztító telepeken és közlekedési hálózatokon át az egészségügyig és az igazságszolgáltatási intézményekig. Rendszereink azonban néha cserben hagynak minket. Ezek a hibák – még az olyan nagy léptékű leolvadások is, mint a BP olajszennyezése a Mexikói-öbölben, a fukusimai atomerőmű-katasztrófa vagy a globális pénzügyi válság – látszólag nagyon különböző okokra vezethetők vissza. Pedig a gyökerük meglepően hasonló. A magas kockázatú, speciális területeken bekövetkezett katasztrófák okainak megértése fontos tanulságokkal szolgálhat a hétköznapibb rendszerek hibáit illetően is (és, amint írják, ez visszafelé ugyanígy működik.– OP) .A közös vonásoknak köszönhetően egy-egy ágazat baleseteiből más területeken tevékenykedők is tanulhatnak. Az elmúlt néhány évtizedben a társadalomtudósok szerte a világon olyan megoldásokat találtak, amelyek átformálhatják azt, ahogyan döntéseket hozunk, csapatokat építünk és rendszereket tervezünk, és így megelőzhetjük a sajnos egyre gyakoribbá váló összeomlásokat.” (Kiemelések tőlem)

„Ez a könyv két részből áll. Az elsőben azt vesszük górcső alá, miért vallanak kudarcot a rendszereink, és felfedjük, hogy látszólag teljesen eltérő események mögött valójában ugyanazok az okok rejlenek. Emellett bemutatja a haladás paradoxonját: ahogy a rendszereink egyre több dologra lesznek képesek, úgy válnak egyszersmind egyre bonyolultabbá és kevésbé hibatűrővé, és ez olyan környezetet eredményez, amelyben a legapróbb hibák is végzetes katasztrófákká duzzadhatnak. A második – a könyv zömét kitevő – rész a mindnyájunk által alkalmazható megoldásokat veszi sorra. Könyvünk baleseti jelentésekre, tudományos kutatásokra és személyes interjúkra támaszkodik.

Az ezekből összeálló elmélet mindenféle katasztrófára magyarázatot ad, és bárki által használható, gyakorlati megoldásokat kínál. Ma, a leolvadások korában ez a tudás létfontosságú ahhoz, hogy mind a munkahelyünkön, mind a magánéletünkben helyes döntéseket tudjunk hozni, sikeresen tudjunk működtetni szervezeteket, és meg tudjunk birkózni a legnagyobb globális kihívásokkal is.”

A könyv egy csomó tanulságos AHA-élménnyel szolgál. Példák sorával mutatja, hogy a rendszereink szédítő sebességgel válnak egyre összetettebbeké, olyan fekete dobozokká, amelyek belső kapcsolatait, folyamatait már egyszerűen lehetetlenség jól átlátni. Az eseményeket ugyanakkor sok olyan tényező alakítja, amelyek nekünk is nyilvánvalóak – ha jól átgondoljuk őket. Példák a döbbenetes ’leolvadásokból’, amelyeket a magyarázat teljesen érthetővé tesz: Ø Egy apró programhiba, és egy automatizált tőzsdei kereskedőrendszer 6,5 milliárdos nem akart kötést csinált, és félmilliárdos veszteséget félóra alatt. Ø Egy átláthatatlan biztonsági rendszer, és egy szupermélyfúró felrobbanásából 5 millió hordó kőolaj az óceánba. Ø Hekkelések.

Fontos része a mondandónak, hogy a saját ködébe burkolózó bonyolultság nem csak ’terem’, hanem tudatosan csinálják is, mert ami az egyiknek veszélyforrás, az másnak jól kiaknázható lehetőségeket nyit – s nagy leolvadás jön, ha nem tudja kezelni. Láthatjuk A Nagy Enron-umbuldát, s a szerzők megmutatják: minél bonyolultabb a rendszer, annál trükkösebb legális arbitrázsokkal lehet rengeteg pénzt csinálni, ez pedig még bonyolultabbá teszi az egészet.

A bonyolultság legyőzése: címek a második részből

·                    Elhagyni a veszélyzónát

·                    Komplex rendszerek, egyszerű eszközök

·                    Észrevenni az intő jeleket

·                    A nézetkülönbségek anatómiája

·                    A fekvőrendőr-effektus

·                    A leolvadások aranykora

S egy csiklandós megjegyzés: a leírtakat továbbgondolva, a világtörténelem kisebb tényezőkből indult legnagyobb hekkeléssorozatának eredményét alighanem Szovjetuniónak hívták.

Christian Wolmar: A vasút története

 Kossuth Kiadó, 2021

Dr Osman Péter ismertetése

„A nagyvilág nem más, mint a Liverpool-Manchester-vasútvonal mellékvonala.” „Amint a világ első fővonalát, a Liverpool-Manchester-vasútvonalat 1930-ban átadták, többé semmi sem szabhatott gátat a vasparipa hódításának.” „A mai vasút több évezred találmányainak összessége, kezdve a kerékkel és kiteljesedve a gőzgép XVIII. század végi feltalálásával.”

– a könyvből. (Kiemelések mindenütt tőlem.)

E kitűnő kötetből is kiviláglik: a vasúti közlekedés létrejötte ama világformáló innovációk egyike, amelyek megszületése törvényszerű volt. Az iparosodás gyors erősödésével, és az általa hajtott gazdasági és társadalmi fejlődéssel Európának, majd más kontinenseknek is égető szükségük lett olyan közlekedési és áruszállítási technológiára, amely képes gyorsabban, nagyobb hatékonysággal és kapacitással kielégíteni az ilyen szükségleteket. Ez minden akadályt áttörő hajtóerőt teremtett a fejlesztésekhez.

Érdemes elgondolkodni, mennyire volt szükségszerű, hogy a gőzmozdony váljék ennek erőforrásává. Még ha meg is született volna a belsőégésű motor valamilyen megoldása, s fel tudott volna nőni az ipar e motorok nagyüzemi előállításához - bár ez erősen kétséges –, semmiképpen sem lehetett volna megteremteni a szükséges üzemanyag nagyüzemi gyártását, sem pedig a szállítóeszközök üzemanyagellátását biztosító ellátó hálózatot. Hasonlóképp zárható ki, hogy elektromotoros meghajtás születhetett volna meg a gőzgép helyén. A vasút születésekor mindenképen a gőzgép jelentette az optimális technológiát: azt a fejlett új megoldás-rendszert, amely a hatékonyan megvalósítható legnagyobb előrelépést biztosította.

A Kossuth ajánlójából: „A könyv érdekfeszítő módon tárja fel a vasúti közlekedés történetét a legelső gőzmozdonyoktól egészen a legmodernebb nagy sebességű gyorsvasutakig. Bemutatja a vérrel és verejtékkel épített vasútvonalak történetét, a forradalmi újításokat, valamint az azok hátterében álló tragédiákat és diadalokat – mindazt, ami világszerte meghatározta a vasút történetét. Megismerhetjük belőle többek között a transzszibériai vasútvonal, az Orient Expressz, vagy a mágneses lebegő vasutak történetét, valamint azt, miként befolyásolta a vasút, a mozdonyok és vonatok fejlődése a világ folyását. A fotókkal, térképekkel és diagramokkal gazdagon illusztrált kötet bemutatja a kontinenseket, hegyeket-völgyeket átszelő vonalakat, a különböző korszakok fontosabb, olykor korszakalkotó vonatait és mozdonyait, valamint a mögöttük rejlő mérnöki munkát. Nem korlátozódik pusztán a vonatokra – szélesebb társadalmi kontextusba ágyazott fejlődéstörténet bemutatására vállalkozik.”

„Az ipari forradalom összes nagy találmánya közül a vasút gyakorolta a legnagyobb hatást.” (Idézetek innentől a könyvből.) – Így igaz. Wolmar is bemutatja: a vasút a történelemformáló technológiák egyik legnagyobb csodája. A vasút teremtett embernek és szállítmánynak olyan mobilitást, amely lehetővé tette az addig szűk korlátok közé szorított társadalmi, gazdasági és politikai élet erőteljes terjeszkedését, az egyre nagyobb léptékű tömbösítések létrehozását és hálózatok kialakulását, ennek minden építő és felforgató következményével és eredményével. A vasút hozta el az első technikai globalizációt is: ahol szolgált, a menetrendek összekapcsolásához szükségessé tette az órák összehangolását.

Ez a nagyrészt ipar-, gazdaság- és kultúrtörténeti jelentőségű képekkel gazdagon illusztrált kötet messze több is mint a vasút történetének átfogó, érdekes narratívája. Ötvözi azt egy valóságos kisenciklopédiával: rengeteg különféle, idevágó ismeretanyaggal, a műszaki megoldásoktól a nagy vasúti rendszerekig. Pl. külön szócikk szól a vonat lefékezéséről, ami –ha belegondolunk - óriási, s tökéletes biztonságot követelő feladat.

Felépítése a legjobban követhető, modern előadásmód: a teljes, rengeteg információval szolgáló, a vasút műszaki-, gazdasági- és társadalmi hátterének alakulását is bemutató áttekintés rövid fejezetekből épül fel. Ezek a teljes kép egy-egy fontos vagy érdekes elemét mutatják be, önálló olvasmányokként. Sok részletet keretes írások magyaráznak – pl. „Mi hajtja a gőzgépet” Ø „Az amerikai gőzösök korai évei” Ø „Korai indiai vasútvonalak” Ø „Tehervontatás” Ø „Hídépítés”. Akkori fényképek, reklámok, idézetek segítenek megérezni valamit e korok hangulatából.

Apró szövegrész ízelítőül: Vasúti ’human resources’ 19. század: „A vasútépítésen dolgozó férfiak kemény legények voltak. Ismerniük kellett a legmodernebb technológiákat, mivel olyan iparágban dolgoztak, amely velük egy időben fejlesztette ki munkagépeit és munkamódszereit. Ez azt is jelentette, hogy minden érintettnek részt kellett vennie a tanulási folyamatban, a vállalkozóktól a mérnökökön át a töltéseken dolgozó és alagutat ásó munkásokig.”

 

Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. - A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Noran Libro, 2021

Dr Osman Péter ismertetése

Remek szellemi kaland ez a könyv. Pihentető aligha, felvillanyozó annál inkább. A megismerés élményén túl, az ember élvezheti a saját teljesítményét is, ahogy át- és továbbgondolja az olvasottakat.

A 20. sz. egyik leghíresebb filozófiai műve, amelyről messze sokkal többen hallottak, mint ahányan akár kis részét is olvasták. Meg kell adni: a Nyugat igazán mindent meg is tett azért, hogy sokan valóságnak érezzék a cím üzenetét. Spengler akkor kezdte írni, amikor országai, minden korábbinál vadabbul, épp egymást gyilkolászták, igazolva e civilizáció zuhanását, s vele sok, azóta is újratermelődő borúlátást.

Az okokat, mozgatóerőket, s ezek hatásaira a civilizáció sorsának alakulását kutató elemzés sohasem könnyű olvasmány, és Spengler megközelítési módja is nagyon távol áll attól, amit a legtöbbünk erről tanult. Hangsúlyozza is, hogy minden korábbitól minőségileg eltérő történelemszemléletet javasol. Mindez viszont így roppant izgalmas, megéri követni és gondolkodni az olvasottakon. Óriási hite lehetett ebben és önmagában: ha végigtekintünk e mű a szó minden értelmében hatalmas tartalmán (1256 oldal), elgondolkodhatunk, mennyi munka kellett ehhez, mekkora energia és micsoda ego, hogy valaki végigvigye, finoman szólva az elismerés felettébb csekély esélyével.

Az Encyclopaedia Britannica róla szóló szócikkéből: „Német filozófus, akinek hírneve teljes egészében A Nyugat alkonya c. művén nyugszik, amely jelentős hozzájárulás a társadalomelmélethez. Az első kötet 1918-ban jelent meg. Egy történelemfilozófiai tanulmány. Állítása, hogy a legtöbb civilizációnak végig kell mennie az életciklusokon (születés, növekedés, virágzás, hanyatlás, elmúlás – OP), ezért a történésznek nem csak a múltat kell tudnia rekonstruálni, hanem megjósolni »a szellemi formáit, ritmusát, jelentését és eredményét a mi nyugati civilizációnk még be nem teljesedett szakaszainak. Úgy ítélte, a Nyugat már túljutott a ’kultúra’ kreatív szakaszán, ezzel belépett az elmélkedés és az anyagi kényelem korába, s innen már csak a visszafordíthatatlan hanyatlás következhet. Műve kevés elismerést kapott a hivatásos tudósoktól, akik botrányosnak ítélték unortodox módszereit, és megvetették ténybeli tévedéseit.” (Kiemelések tőlem)

Szerb Antal sok helyen hivatkozik Spenglerre a nagyívű, híres művében, A világirodalom történetében. Egyebek közt ezt írja: „Az idők nagy rengetegében nem lehet eligazodni bizonyos történetfilozófiai tájékozódás nélkül. A huszadik század folyamán sajnos mindannyiunknak ki kellett ábrándulnunk a Fejlődés eszméjéből. Akármerre nézünk, azt éljük át, hogy az emberiség nem tökéletesedik, nem járul közelebb nagy eszményeihez. A gondolkozók visszatértek ahhoz a régi romantikus történetfilozófiához, amely a nemzeteket és kultúrákat élő szervezeteknek tekintette és úgy gondolta, ezek is születnek, kiérnek, elöregednek és meghalnak az időben, és minden kezdődik elölről, Az emberiség nem előre halad, hanem körben jár. Ennek a ma általános világérzésnek legművészibb és egyben legrendszeresebb kifejtése Oswald Spengler könyve, A Nyugat alkonya. Nagyobbára őt követtem, ahol szükségessé vált a jelenségek történetfilozófiai rendezése.”

A Kiadó ajánlója is Szerb Antaltól idéz: „Az irodalomtörténet számára Spengler nagyságához nem fér kétség. Nemcsak stílusának gyönyörű világosságáért, nemcsak történetmegvilágító nagyszerű ötleteiért, hanem elsősorban azért is művészi érték, mert a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe.”

Két kis részlet a bevezető gondolat okból:

Erről szól: „Jelen könyv a legelső kísérlet arra, hogy a történelmet előre meghatározzuk. Eljövendő, még le nem pergett stádiumokban követjük majd nyomon a kultúra sorsát, mégpedig amaz egyetlen kultúráét, mely e földgolyón korunkban a beteljesülés állapotába jutott, vagyis a nyugat-európai és amerikai kultúra sorsát.” (Ne feledjük, ez teljesen megfelelt az akkori európai világnézetnek. – OP)

Az alapkérdésekből: „Van-e a történelemnek logikája? Az egyes események véletlenszerűsége és kiszámíthatatlansága mögött meghúzódik-e a történelmi emberiségnek egy olyan úgynevezett metafizikai struktúrája, amely lényegileg független a felszín világosan látható, széles körben elterjedt szellemi-politikai alakzataitól? Röviden szólva, lehetséges-e, hogy az általános biográfiai ősformák képezik valamennyi történelmi jelenség alapját?”

Érdekes alaptétele: „A holt formák megismerésének eszköze a matematikai törvény, az eleven formák megértéséé az analógia.”