Robert Kagan: MADE IN AMERICA - Avagy kitart-e az amerikai világrend?

Antall József Tudásközpont, 2015

Dr Osman Péter ismertetése

„Dőltömre Tökmag Jankók lesnek: / Úgy szeretnék gyáván kihúnyni / S meg kell maradnom Herkulesnek. / Milyen hig fejűek a törpék: / Hagynának egy kicsit magamra, / Krisztusuccse magam megtörnék. / De nyelvelnek, zsibongnak: űznek / S neki hajtanak önvesztükre / Mindig új hitnek, dalnak, tűznek. / Szeretném már magamat utálni. / De, istenem, ők is utálnak: / Nem szabad, nem lehet megállni.” - Ady Endre: A Muszáj-Herkules

Fontos könyv, sokban segít érteni a világot, amely itt is szinte mindent meghatároz, cégeknek és embereknek egyaránt. Kezdjük róla az AJTK ajánlójával:
„Robert Kagan most kézben tartott könyve 2012 egyik nemzetközi könyvszenzációja volt, mivel erős érvekkel mutat rá Amerika világban betöltött vezető szerepének eredményeire, és történelmi példákkal támasztja alá, mit kockáztatunk a jelenlegi berendezkedés megváltozásával. A szerző elmélete szerint, ha egy nagyhatalom hanyatlásnak indul, az mindig az általa kiépített gazdasági rendszert, az általa felállított normákat és intézményeket is magával rántja. A II. világháború vége óta az Egyesült Államok neve fémjelzi azt az amerikai világrendnek nevezhető korszakot, mely a demokratikus politikai berendezkedést és a liberális gazdasági rendszert emelte normává. Ezek az elvek ma is ugyanolyan értéket képviselnek, mint hatvan évvel ezelőtt? Valóban hanyatlásnak indult-e az eddig világelső Amerika? Vajon Kína, Oroszország vagy akár egy harmadik régió felé billenhet-e a mérleg nyelve? Érdemes-e megvédeni a jelenlegi világrend eddig elért eredményeit? Ezekre a kérdésekre ad vitára indító válaszokat e kötet.”
Idézik a Financial Timesban róla megjelent véleményt: “Hatásos védőbeszéd az Egyesült Államok világpolitikában betöltött szerepe mellett, egyszersmind érvekkel alátámasztott cáfolata a hanyatló Amerikáról szóló közbeszédnek.”, valamint a The Washington Postban megjelentet: „Kagan könyvének nagy előnye a világos, közérthető érvelés, így az olvasó mindig tudhatja, mely érvekkel szállna vitába, és melyekkel ért egyet.”

Kompetenciáját tekintve, Kagan amerikai történész, a nagynevű Brookings Institution vezető kutatója, külpolitikai tanácsadóként szolgált John McCain elnöki kampányában, szintúgy Hillary Clinton, majd John Kerry külügyminisztériuma Külpolitikai Tanácsadó Testületében. A Wikipedia.com azt írja róla, gyakran az egyik vezető neokonzervatívként jellemzik, ám ő inkább liberális intervencionistaként határozza meg magát.

Néhány idézet a könyvből, elöljáróban:
ϴ „Egy nép felszabadításához ugyanolyan brutális erőre van szükség, mint a meghódításához, és még az erkölcsös háborúknak is vannak erkölcstelen következményei. Sem ember, sem nemzet nem képes a végén tiszta kézzel letenni a háború és a kényszerítés eszközeit.” („Brutális erővel, kényszerítéssel felszabadítani” – sokatmondó beszéd. Különösen, hogy ebben egyértelműen benne van: a felszabadító jobban tudja, minő szabadság kell az így megsegítettnek, mint maga az utóbbi. – OP) ϴ „Winston Churchill cinikus és kétélű bókkal élt, mikor megjegyezte, hogy az amerikaiakra mindig lehet számítani, hogy helyesen cselekednek, de csak miután minden más lehetőséget kimerítettek.” ϴ „Otto von Bismarck, a német egység megteremtője, állítólag azt mondta, hogy Isten vigyáz a részegesekre, a bolondokra, és az Amerikai Egyesült Államokra. Ez igaz lehet arra a világrendre is, melyet az amerikaiak építettek és tartottak egyben, szinte önmaguk ellenében.” ϴ „Az előrébb való eszme nem fog csak azért győzedelmeskedni, mert előrébb való – nagyhatalmakra van szüksége, amelyek képviselik.” (Ebből ismétcsak adja magát az eretnek következtetés: a nagyhatalmak jobban tudják, és mások boldogulására diktálják, mi az „előrébb való eszme”. Így szerették, segítették a világ számukra elérhető népeit a szovjetek is. – OP) ϴ „Egy liberális nemzetközi gazdasági rendszer nem jöhet létre, és nem fenntartható, ha a legerősebb állam(ok) nem áll(nak) mögötte.” (Pusztán logikai alapon is felmerül: ha olyan jó és hasznos az érintetteknek, miért nem áll meg a maga lábán? Még ha kezdetben nem is tűnik eléggé vonzónak, kibontakozva sem eléggé az? Másutt maga a szerző is valamelyest ellentmond ennek. – OP) ϴ „Az amerikaiak általánosságban úgy gondolják, hogy a szabadpiac végül mindig, minden más alternatíva felett győzedelmeskedik, mivel egyszerűen nincs jobb nála.” ϴ „Az Egyesült Államok csak akkor kér jóváhagyást egy katonai beavatkozáshoz, mikor biztos benne, hogy meg is kapja.” ϴ „Az amerikai retorika "multilateralizmus iránti elkötelezettsége" még a hidegháború idején is "többnyire unilateralista törekvéseket rejtegetett".” ϴ „Még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy ki fogja fenntartani a rendet a közös javak terén, akkor is lehetséges, hogy egy új, többpólusú korszak nagyhatalmai még a kellő akarat birtokában sem lennének képesek fenntartani egy szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszert.” (Magyarán: Amerika primátusa nélkül sem rend, sem szabadpiaci és szabadkereskedelmi nemzetközi rendszer nem remélhető – ehhez tartsa mindenki magát! – OP) ϴ „Róma óta töretlenül tartja magát az az igazság, miszerint nem létezhet világrend, ha nincs hatalom, ami fenntartsa, alakítsa normáit, megvédje intézményeit és megóvja gazdasági rendszerének mozgatórugóit.” (Szép kilátás! – OP) ϴ „Könnyen lehet, hogy az Egyesült Államok nem csak a jó szerencséjének köszönheti, hogy egészen idáig képes volt átvészelni a különböző válságokat, és más nemzeteknél erősebben és egészségesebben kilábalni belőlük, míg versenytársai rendre elbuktak. Talán nem vágyálom úgy gondolni, hogy újból sikerülhet neki.” (Már csak az kérdés, kiknek bíztatás ez, és kiknek nem annyira az. – OP)

Bevezetőjében Kagan a következőképp összegzi könyve mondandóját, miután felvezetésül vázolta, milyen következményekkel jártak a korábbi világrendek összeomlásai:
„Kevésbé súlyos következményei lennének vajon a jelenlegi amerikai rend felbomlásának? Most, hogy annyian beszélnek Amerika hanyatlásáról, ez napjaink egyik fontos kérdése. Az általános vélekedés szerint az amerikai dominancia vége nem vonná szükségszerűen maga után a jelenlegi liberális nemzetközi rend végét. Arra számítanak, sőt abból indulnak ki, hogy e rend pozitív elemei – demokrácia, prosperitás, béke a nagyhatalmak között – túlélhetik az amerikai hatalom és befolyás hanyatlását. (…) Ebből kiindulva érdemes megvizsgálni, hogy milyen mértékben függ a mai világrend az amerikai hatalomtól és annak sajátos jellegétől. Milyen hatással lenne a jövőre, ha a nemzetközi rendet többé nem elsődlegesen az Egyesült Államok és a hasonló gondolkodású szövetséges országok alakítanák? Ki vagy mi venné át Amerika helyét? Ráadásul van egy másik, hasonlóan fontos kérdéskör is. Valóban hanyatlik Amerika? Vagy inkább az a veszély áll fenn, hogy a hatalom elvesztésével kapcsolatos indokolatlan félelmeik miatt az amerikaiak szuperhatalmi öngyilkosságba hajszolják önmagukat?”

A Szemle 2014/3. számában mutattuk be Zbigniew Brzezinski Stratégiai Vízió - Amerika és a globális hatalom válsága c. könyvét, amelyet szintén az AJTK adott ki. Kagan e műve – kétségkívül nem véletlenül – erősen összecseng vele. Itt is eléggé nyilvánvalónak és semmiképp sem kifogásolhatónak tűnik, hogy a tekintélyes politikai szakértő ezzel a könyvével szolgálni is akarja országát, erősítve olvasóiban a meggyőződést, hogy a világnak létszükséglete az erős Amerika és annak vezető szerepe a biztonság és az arra támaszkodó fejlődés fenntartásában. Ha így van, a felsorakoztatott elemzéseivel és okfejtéseivel e tekintetben is igen alapos munkát végzett. Szintúgy jól kiérződik, hogy könyvét az amerikai belpolitikában is mozgósító erejűnek szánja, s ebben is jól működhetnek a benne felsorakoztatottak. Épp e feltehető belpolitikai rendeltetésből következhet, hogy innen nézve olykor úgy érződik, meglehetős túlzásba viszi Amerika nélkülözhetetlen és önzetlen szerepvállalásának hangsúlyozását. Ugyan számos vonásban erősen kiemeli az amerikaiak ebbéli kétlelkűségét – Brzezinski ezt kevésbé tette –, ám azt minden kétséget kizáróan egyértelművé teszi, hogy ez az óriás „Muszáj Herkules” nagyon is a javára van a világnak, s az utóbbi, ha jót akar, nem is nélkülözheti.

Elfogult Amerika javára? A maga módján aligha! Könyve nem szűkölködik az USA kritikájában sem, ami attól kétségkívül hiteles és figyelemreméltó, mert egyértelmű a hozzáállása: „érted haragszom én, nem ellened, erősitsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.” (József Attila: Érted haragszom, nem ellened)

Nézzünk kicsit bele a könyvbe, mit mond az nekünk.

„Sok mindent természetesnek veszünk modern világunkkal kapcsolatosan: a széles körben elterjedt szabadságjogokat, a példa nélküli globális prosperitást (még a jelenlegi gazdasági válság ellenére is), valamint a nagyhatalmak közötti háború hiányát. 1941-ben a Föld országai közül csak egy tucat volt demokrácia. Ma száznál is több. 1950 előtt négy évszázadon át a globális bruttó hazai termék (GDP) kevesebb, mint egy százalékkal nőtt évente. 1950 óta ez a szám átlagosan négy százalék, és emberek milliói emelkedtek ki a szegénységből.” Ezzel a szerző lényegében meghatározza az értékrendet és annak fő mutatóit, amelyben a továbbiakban az értékeléseket elvégzi, s amely így mértékadó a következtetéseire is.

„Lehetséges, hogy az általunk látott fejlődés nem az emberi faj evolúciójának szükségszerű következménye, hanem egyedi és talán múló körülmények terméke: egy olyan sajátos nemzetközi hatalmi berendezkedésé, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint másoknál. Lehet, hogy ha megváltoznának ezek a körülmények, ha eltolódnának az erőviszonyok, akkor a világrend is velük együtt változna. Lehet, hogy a demokrácia nem egyszerűen azért terjedt el száznál is több országban 1950 óta, mert az emberek vágynak a demokráciára, hanem mert a nemzet, amelyet 1950 óta a világ legerősebbjeként tartunk számon, maga is demokrácia. Lehet, hogy az elmúlt 60 év lenyűgöző globális gazdasági fejlődését egy, a világ vezető szabadpiaci gazdasága által alakított gazdasági rend tette lehetővé. Lehet, hogy a békének, amelyben jó ideje élünk, van valami köze ahhoz a hatalmas erőhöz, amely egyetlen ország kezében összpontosul.” Kétségkívül elgondolkodtató felvetések, amelyek megvilágító erejű következtetésekre vezethetnek. Kagan ezzel leszögezi: a fejlődés olyan nemzetközi hatalmi berendezkedés eredménye, amely egyes világnézeteket előbbre valónak tekint (s amint fentebb idéztük, a globális közjó érdekében erővel is érvényre juttat). Ámde a kép teljességéhez érdemes abba is belegondolni, hogy a technikai és gazdasági fejlődés már a 20 sz. első felében is erőteljesen gyorsult, amikor a liberális demokrácia messze nem ilyen mértékben volt meghatározó a világban, és felettébb gyors volt a még nem demokratizálódott "kistigrisekben", továbbá a Párt vezetése alatt konszolidálódott Kínában.

„Az első világháború kitörésével azonban a tartós béke és a terjedő liberalizmus kora – az európai civilizáció kiteljesedésének ígérete – megszakadt, átadva helyét a hipernacionalizmus, a despotizmus és a gazdasági zűrzavar korának. A demokrácia és a liberalizmus egykor oly bíztató térnyerése megtorpant, majd visszájára fordult, és egy maréknyi ostromlott demokráciát hagyott maga mögött, aggasztó túlerőben lévő, fasizálódó és totalitárius szomszédok árnyékában. A világ hirtelen tele lett ragadozó hatalmakkal, élükön diktatórikus vezetőkkel.” A látlelet pontos, a végtelenül gyászos következményeket mindannyian ismerjük, s máig is megszenvedjük. Ám a történteket aligha lehet megérteni, s még kevésbé lehet létfontosságú tanulságokká feldolgozni, ha nem tárjuk fel, miért fordultak el a népek és az emberek az ígéretes liberalizmustól és demokráciától, adták oda magukat a sötét erőknek. Valamelyes magyarázattal Kagan is szolgál: „Úgy tűnik tehát, hogy az emberek nem csak szabadságra, önállóságra, kibontakozási lehetőségekre és elismerésre vágynak. Ha nehéz idők járnak, ugyanígy igénylik a biztonságot, a rendet és azt, hogy valami nagyobb, magasztosabb dolog részének érezhessék magukat, amely felülírja a függetlenséget és az individuumot – és e szükséget az autokrácia gyakran jobban kielégíti, mint a demokrácia. Az emberek továbbá hajlamosak a győztesek felé húzni, az 1920-as és 1930-as évek demokratikus és kapitalista országai pedig gyengének tűntek a szemlátomást erőtől duzzadó fasiszta rezsimek és a sztálini Szovjetunió mellett.”

„Az amerikai rend”-ről:
„A történészek kétségkívül úgy fognak hivatkozni a második világháború végétől egy egyelőre ismeretlen pontig tartó időszakra, mint az "amerikai világrend" korára. Ennél azonban konkrétabb értelemben is beszélhetünk amerikai rendről. Nem csak arról van szó, hogy az Egyesült Államok a nemzetközi rendszer legbefolyásosabb tényezője. Mai világunk legfontosabb tényezői – a demokrácia nagymértékű terjedése, a prosperitás, a tartós nagyhatalmi béke – közvetlenül és közvetetten is az Egyesült Államok hatalmára és befolyására vezethetők vissza. (Tiszta beszéd – ismét értékválasztás mentén! – OP) Nincs másik ország, amely képes lett volna olyan hatással lenni a világra, mint Amerika, ugyanis nincs másik ország, amely rendelkezik vagy valaha rendelkezett az Amerikát meghatározó sajátos tulajdonságokkal.” (Az emberben azonban felüti a fejét a kisördög, és a nem is oly távoli múltból dúdolni kezdi: „Nincs a földön gazdagabb, szebb ország / Minden ember érzi, hogy szabad.” A Cirkusz c. szovjet film dalszövege, 1938 – OP)

Szerfelett érdekes a folytatás: „Ezen tulajdonságok némelyike roppant könnyen azonosítható. Amerika sajátos földrajzi helyzete, kapitalista gazdasága, demokratikus kormányzati rendszere és hatalmas katonai ereje együttesen olyan nemzetközi rendet hoztak létre, amely nagyon másként festene, ha egy másik, más jellemzőkkel leírható ország rendelkezett volna az Egyesült Államokéhoz mérhető befolyással.” Itt azért két kérdés is megkísérti az olvasót. A megnevezett tulajdonságok még nem hoznának létre és tartanának fent erőnek erejével is nemzetközi rendet – ehhez kell valami további is, ami erre a késztetést adja. Másrészt, a "demokratikus kormányzati rendszert" illetően maguk az amerikaiak adnak képet arról, hogy a kampányok költséges volta miatt mekkora szerepet játszik a választásokban a pénz, mennyire függ a meg- és újraválasztás a pénzzel támogatóktól.

Meglehetősen csúszós pálya a nemzetkarakterológia. „Kevésbé könnyen megfogható, de az amerikai világrend megértése szempontjából ugyanolyan fontos tényező az amerikai nép összetett nemzeti karaktere. (…) Általánosságban az amerikaiak pont olyanok, mint bárki más: egyszerre önzők és nagylelkűek. Ugyanakkor más népekhez képest jobban meghatározzák őket egymásnak ellentmondó ösztöneik és a világban játszandó szerepükkel kapcsolatos ambivalens érzelmeik. Az amerikaiak erőteljes nemzeti mítoszok mentén gondolkodnak, amelyek egyszerre inspirálják és félrevezetik őket.”

Egy, a külvilágra különösen nagy hatású vonás ebben a háborúk indításához való viszonyuk. „Gyakran idézik John Quincy Adams híres mondását, miszerint az amerikaiak nem mennek "külföldre legyőzendő szörnyeket keresni". Ha valaki mégis rámutat, hogy márpedig pontosan ezt tették számos alkalommal, akkor "vonakodó seriffként" jellemzik magukat, aki inkább csizmájával az asztalon újságot olvasgat, amíg valami kellemetlenkedő banda – imperialista japán, náci, szovjet kommunista, iszlám dzsihádista – be nem lovagol a városba, arra kényszerítve a seriffet, hogy leporolja puskáját. Ahogy egy prominens politikus néhány éve megjegyezte, "az Amerikai Egyesült Államok soha nem azért háborúzik, mert úgy tartja kedve. Csakis azért háborúzunk, mert muszáj." De ez az önkép, bármennyire is őszinte, igen távol áll a valóságtól. Mióta az Egyesült Államok nagyhatalommá vált a 19. század végén, az amerikaiak több tucatszor folyamodtak erőszakhoz – és csak nagyon ritkán nem lett volna más választásuk.” Itt a háborúik felsorolása következik, és „Tették mindezt számos okból: hogy megvédjék magukat a távolból leselkedő veszélyektől, hogy megóvják gazdasági érdekeiket, hogy megelőzzék mások lemészárlását, hogy ellenálljanak az agressziónak, hogy szembeszálljanak a zsarnoksággal, hogy támogassák a demokráciát. Az amerikaiak minden más népnél nagyobb mértékben tekintenek úgy a háborúra, mint a külpolitika elfogadott, sőt elengedhetetlen eszközére. Kevés ország van ma (és egyikük sem demokrácia), amely annyira rajong múltbéli és jelenlegi katonai hőseiért, mint az amerikaiak.” És „Nem küldetéstudat vezérli őket. Ugyanakkor soha nem is tudták teljesen levetkőzni demokratikus énjüket, demokratikus lelkiismeretüket és azon meggyőződésüket, hogy az ő különleges ügyük Benjamin Franklin szavaival élve "az egész emberiség ügye". Amerikainak lenni annyit tesz, mint odaadóan hinni abban, amit az amerikaiak – és csakis az amerikaiak – az "életformájuknak" hívnak. Mivel alapító elveiket egyetemesnek vélik, az összes többi népet ugyanazzal a merev mércével mérik. Ez a roppant ideologikus világkép azt sugallja számukra, hogy minden nem-demokratikus kormány eredendően illegitim.” (Kiemelések tőlem – OP)

Sajátos összegzésként: „Ha külpolitikáról van szó, az amerikaiak már-már skizofrén módon csaponganak a végletek között. Kelletlenek, majd agresszívek; elalszanak az indítógombnál, de bizsereg az ujjuk a ravaszon; közömbösek, majd megszállottak, majd megint közömbösek. Felelősségtudat vezérli őket, aztán frusztrálja és megijeszti őket a magukra vállalt felelősség terhe. Nem meglepő módon gyakran pont az eredeti céljukkal ellentétes hatást érik el a világban. Azt mondják, stabilitást akarnak a nemzetközi viszonyokban, de gyakran pont ők rúgják fel leginkább az egyensúlyt. Hirdetik a nemzetközi intézmények és jog erényeit, majd szinte gondolkodás nélkül ignorálják és sértik meg őket. Forradalmi hatalmat képviselnek, de status quo hatalomként tekintenek magukra. Azt akarják, hogy békén hagyják őket, de látszólag képtelenek másokat békén hagyni. Viselkedésükkel rendre meglepik a világot, de közel sem annyira, mint önmagukat.” Önmagukat??

Szintúgy sajátos – talán nem kevéssé eufemisztikus – értékelés, feltehetőleg elsősorban belföldi fogyasztásra: „A valódi Amerika tétova, és még akkor is távolságot akar tartani a világ többi részétől, amikor a saját kezével alakítja azt. Ezzel szövetségeseit gyakran frusztrálja, ellenségeit összezavarja, de egyben kevésbé félelmetes hegemón is. Ezek a tulajdonságok nélkülözhetetlennek bizonyultak több mint hatvan évvel ezelőtt, amikor az Egyesült Államok az Európával való gazdasági és stratégiai szövetség megerősítésével lefektette a mai liberális világrend alapjait. Most, hogy Európa ideje már állítólag lejárt, és beléptünk az "ázsiai évszázadba", könnyű elfelejteni, hogy világunk – az a politikai, gazdasági és stratégiai rendszer, ami Ázsia fejlődését is lehetővé tette – a második világháború utáni Európa romjaira épült. És csakis azért épülhetett fel, mert az Egyesült Államok megoldást talált Európa megoldhatatlan problémájára.” „Lefektette a világrend alapjait”, „Ázsia fejlődését is lehetővé tette”, „Megoldást talált” - szinte már bibliai képek…

A II. világháború utáni világrendről: [Amerika vissza akart húzódni] „Az európaiak azonban nem akartak harmadik erő lenni (Tudták ezt vajon ők maguk is? – OP), és hamar kiderült, hogy egyedül nem is lettek volna képesek rá. Azt akarták, hogy "amerikai katonák" álljanak őrt "köztük és a Vörös Hadsereg között", és tartsák kordában az újjáéledő Németországot. A NATO szövetség inkább volt Európa ötlete, mint Amerikáé: egyfajta felkérés az európai országok részéről, hogy az Egyesült Államok "terjessze ki birodalmi ernyőjét fölébük", melyet Amerika csak vonakodva fogadott el.” Innen nézve jelentősen árnyalja e képet, hogy „az európaiak” itt azokat az országokat és népeket jelenti, amelyeket nem engedtek át a szovjet birodalomnak. És: „Az Egyesült Államok erővel, valamint Nyugat-Németország, Olaszország, Japán, Ausztria és Dél-Korea tartós megszállásával biztosította a demokrácia fennmaradását.”

A csavaros logika gyönyörű példája: „Az Amerika és Japán közti szoros biztonsági függés az Egyesült Államok németországi szerepét is segít megérteni. A régió legagresszívebb hatalmától elvették a lehetőséget a további agresszióra, így az népének hatalmas energiáit inkább a gazdasági fejlődésbe, a technológiai innovációba és a nemzetközi kereskedelembe fektethette.” Borzongató ennek mentén belegondolni, hogy száguldana a technológiai fejlődés, ha Amerikától vennék el hasonlóképp az említett lehetőséget.

S a kiteljesedés: „Az Amerika által létrehozott európai és ázsiai stratégiai együttműködések a liberális világrend pilléreivé, a globális gazdaság motorjává, a terjeszkedő demokrácia szívévé, valamint a világháborúk és az előző évszázadban elterjedt nagyhatalmi konfliktusok elsődleges gátjává váltak a hidegháború során. A hidegháború alatt Amerika köré kiépülő önjáró liberális rendszer idővel gazdaságilag, katonailag és politikailag is túl erőssé vált fő versenytársa, a Szovjetunió, az oroszok által létrehozni kívánt világméretű kommunista rendszer számára. Az amerikai rend lett az uralkodó világrend. Moszkva korábbi csatlós államai lelkesen csatlakoztak "a Nyugathoz", lehetővé téve napjaink liberális világának kibontakozását.”

További meggondolkodtató érvelés: „Mivel magyarázható a 20. század utolsó negyedében látott demokratizálódási folyamat tartós sikere? Bizonyára nem a világgazdaság stabil növekedésével és a szabadság, az önállóság és az elismerés iránti általános vágyódással. Ezek fontos összetevők, de önmagukban nem elegendők. (…) A választ a hatalom és az eszmék globális elrendeződésében kell keresni. A nemzetközi hangulat az 1970-es évek közepe után egész egyszerűen befogadóbb lett a demokráciák számára, és elutasítóbb az autokratikus rendszerekkel szemben, mint korábban.” Itt megjelent egy különösen jelentős és furcsán ismerős tényező: „a nemzetközi hangulat”. Világos, hogy folyamatok, történések igazolására rendeltetett, ám vajon kik fejezik ki és hogyan, kik mérik s ítélik meg és hogyan, és milyen legitimációval? Mennyivel legitimebbek, mint akik korábban Isten nevében uralták és kormányozták a világot? Alaptalanul emlékeztet-e ez arra, midőn errefelé a népek békeakaratáról beszéltek nekünk?

Ismét a nézőpont jelentősége: Ahogy a szovjet emberek nagyon sokáig hittek a rendszerükben, bizonyára amerikai nézőpontból jól megáll, hogy „A demokratikus normák terjedése nagymértékben annak volt köszönhető, hogy a világ legerősebb országa elkötelezte magát e normák iránt.” Kívülről, kritikusabban nézve már talán oda kívánkozik, hogy ebben nem csak a normák, de azok erőteljes terjesztése iránti elkötelezettségnek volt nagy szerepe.

„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.” (Mt,10.34) „A harmadik demokratizálódási hullám 1974-ben kezdődött Portugáliában, ahol a "szegfű forradalom" egy félévszázados diktatúrának vetett véget. Ahogy Larry Diamond demokrácia-szakértő is megjegyezte, ez a forradalom nem csak úgy megtörtént magától. Az Egyesült Államok egyes európai demokráciákkal karöltve "komoly erőfeszítéseket tett a demokratikus pártok támogatására", amely kulcsfontosságúnak bizonyult. Az ezt követő másfél évtizedben az Egyesült Államok számos eszközzel, köztük katonai beavatkozással segítette világszerte a demokratikus átalakulásokat és a már meglévő, törékeny demokráciák megmaradását. (…) Huntington becslései szerint nagyjából másfél évtized leforgása alatt Amerika támogatása "kulcsfontosságúnak bizonyult a Dominikai Köztársaság, Grenada, El Salvador, Guatemala, Honduras, Uruguay, Peru, Ecuador, Panama és a Fülöp-szigetek demokratizálódási folyamatainak szempontjából, és hozzájárult Portugália, Chile, Lengyelország, Korea, Bolívia és Tajvan demokratikus átalakulásához".”

Újabb tiszta beszéd a posztszovjet Kelet-Közép-Európáról: „Akik a NATO, majd később az Európai Unió tagjai akartak lenni, tudták, hogy minderre esélyük sincs, ha nem bizonyítják a demokrácia iránti elkötelezettségüket.” Ez netán azt sugallná, hogy a demokratizálódás számukra nem is annyira a felismert jó, nem a cél volt, hanem az erősebbhez való csatlakozás ára?

Többszörösen is érdekes tétel: „Az arab világban tapasztalható forrongásra adott amerikai válasz jól illusztrálja, hogy az amerikaiak még átfogó tervek vagy akár szándék nélkül is a demokrácia felé billenthetik a mérleg nyelvét. (…) Az Egyesült Államok eredeti célja nem a diktátorok megdöntése volt, de végül mindkét esetben úgy érezte, hogy az eltávolításukat követelő nép oldalán a helye. E váratlan döntések nyomán az Amerika által képviselt erő döntő tényező lett az arab politikai zűrzavar keretét képező regionális és nemzetközi környezetben.” Végül is, Kagan maga mondta az előzőekben, hogy Amerika nem tűrheti, hogy más népek helytelen rendszerek alatt éljenek, márpedig számukra minden, az ő mércéjük szerint nem demokratikus kormány eredendően illegitim. A végkifejletet még csak félve várjuk.

„A demokrácia térnyerése mindazonáltal az amerikai világrend egyik alapvető jellemzője. Még ha időnként sérültek is az amerikaiak bizonyos érdekei, kárpótolta őket az a tény, hogy általánosabb érdekeik egy békésebb világban és egy nyitottabb gazdasági rendszerben érvényesülhettek. Bizonyítható, hogy két demokrácia között ritkább a háború, és hogy a politikailag liberális kormányok nagyobb valószínűséggel preferálják a liberális gazdasági rendszereket.” Ki tagadná, hogy a liberális gazdasági rend sokkal nyitottabb a tőke és a külföldről jövő verseny számára, ez pedig Amerika érdekeit szolgálja? S miért is ne törekedne erre?

Őszinte szavak a jelenlegi liberális gazdasági rend történetét tárgyaló részben a szabad piacról: „A szabad piacra és kereskedelemre épülő gazdaságot nem mindenhol vették át önkéntesen és hálásan. Lehet, hogy az amerikaiak (ahogy előttük a britek is) úgy hiszik, hogy a szabadpiaci és szabadkereskedelmi rendszer a gazdagodás lehetőségét hozta el a fejlődő országoknak, de ahogy egy kutató megjegyezte, "a lehetőségeket" ettől még gyakran "rá kellett erőltetni a vonakodó partnerekre. […] A szabad kereskedelem az erősek politikája."” (Kagan gyakran él a „megjegyezte” fordulattal, végjegyzetben viszont pontosan megadja a forrást. Kiemelés tőlem – OP)

Újabb izgalmas fejtegetést indít Kagan a következőkkel: „Figyelemre méltó, sőt elképesztő, hogy az amerikai szuperhatalmat minden hibája, túlzása és kudarca ellenére ilyen mértékben elfogadja és megtűri a világ jelentős része. Mi több, Amerika roppant erejét egyes országok nemcsak, hogy megtűrik, de egyenesen igénylik, üdvözlik, szövetségükkel növelik, és meglepően gyakran legitimálják is a NATO-hoz és az ENSZ-hez hasonló multilaterális szervezetekben és más, kevésbé hivatalos koalíciókban. Történelmi tekintetben páratlan jelenségről van szó.” Ennek fordulatai közt írja: „Valójában azonban az Egyesült Államok nem mindig érezte úgy, hogy törvényekhez vagy intézményekhez kellene igazodnia – még akkor sem, amikor a kérdéses törvényeket és intézményeket ő maga hozta létre. (…) Ráadásul az amerikaiak, bár elviekben általában elkötelezettek a multilateralizmus mellett, nem is nagyon engedik, hogy szövetségeseik vagy az ENSZ-hez hasonló szervezetek korlátozzák őket.”

Most pedig „ugorgyunk”, oldalak tucatjain át e furcsán tagolatlan szövegű könyv új fejezetet nyitó a nagy kérdéséig: „Most akkor valóban hanyatlik az Egyesült Államok?” „Bár már halványan látszanak egy lehetséges új világrend körvonalai, még mindig egy olyan rendszer biztonságából kémleljük a horizontot, amelynek legfőbb formálója továbbra is az Egyesült Államok. A kérdés csak az, hogy vajon meddig tart mindez? Hanyatlóban volna az Egyesült Államok? Ha igen, akkor elkerülhetetlen ez a hanyatlás, vagy az Egyesült Államok és más országok képesek lehetnek még megállítani?” A részletes elemzésből csupán két kicsiny de nagyon fontos töredéket hozunk ide. „Az új évezred első éveiben a legtöbb megfigyelő hanyatlás helyett még Amerika maradandó fölényéről beszélt. (…) Ilyen drámai mértékben megváltoztak volna pár év alatt az Egyesül Államok relatív hatalmának alapjai? Nincs szó ilyesmiről.” És „A katonai kapacitás is számít, ahogy azt a korai 19. századi Kína is megtanulta, és ahogy azt Kína mai vezetői nagyon is jól tudják. E tekintetben pedig az Egyesült Államoknak továbbra sincs párja. Magasan a valaha volt legerősebb állam, a más országok hadseregeihez viszonyított katonai erejében pedig nem ment végbe hanyatlás – legalábbis egyelőre.” Itt talán nem alaptalanul horgad fel valamelyes kétely Kagan szavainak igaza iránt. Már a vietnami háború is megmutatta, Afganisztán, Irak még erősebben, hogy rendkívül erőteljesen változik a háború művészete, és az amerikaiak sokkal kevésbé sikeresek a mai nem-hagyományos hadviseléssel szemben, különösen, ha az modern (városi) gerilla harcmodort, s inkább, ha öngyilkos módszereket alkalmaz. Alapállásukból következően eszköztelenek az olyan harcmodorral szemben, amelynek az alapja, hogy nem számít az emberélet. A polgári lakosság védelmének alapelve miatt nehezen küzdenek Mao-ce Tung híres és nagyon sikeres stratégiájával: „a hadsereg úgy él a népben, mint hal a vízben”. S úgy tűnik, katonai teljesítményük növelését erősen fékezi a hagyományos rettegésük attól, hogy a hadseregük, vagy általa az állam a szerintük elfogadhatónál nagyobb hatalomra tesz szert.

Újabb gondolatmenet nyitánya Amerika hegemóniáját illetően: „De mi a helyzet a "többiek felemelkedésével", vagyis az olyan államok egyre növekvő gazdasági jelentőségével, mint Kína, India, Brazília és Törökország? Felemelkedésük nem Amerika hatalmából és befolyásából vesz el? A válasz az, hogy attól függ.”

A végkövetkeztetés lenyűgöző címe: „Ez egy csodálatos világ(rend)”. Belőle idézünk:

„Az amerikaiak és az általuk lakott világ szempontjából egyaránt nagyon is fontos, hogy az Egyesült Államok elkezd-e hanyatlani az elkövetkezendő két évtizedben, vagy még kétszáz évig megmarad mostani domináns szerepében. Talán, ha az amerikaiak tisztábban látnák, hogy mi jöhet az amerikai világrend után, akkor jobban hajlanának rá, hogy tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot, vagy legalábbis biztosítsák, hogy a rendszer esetleges változásai ne ássák alá azt a rendet, amelynek ők és mások olyan sokat köszönhetnek.” Most nem időzünk „az általuk lakott világ” és a „mások olyan sokat köszönhetnek” szófordulatoknál. Viszont az amerikaiaknak tényleg ijesztő jövőt kell látniuk ahhoz, hogy összeszedjék magukat, s „tovább küzdjenek és megóvják az általuk létrehozott világot”?

„Ha hirtelen úgy tűnne, hogy az Egyesült Államokra már nem lehet ugyanolyan nyugalommal rábízni a meglévő rend védelmét, akkor a rend bomlásnak indulna. Lehet, hogy egyesek roppant vonzónak találnának egy ilyen gyengébb Amerikát, de ha az Egyesült Államok nem lenne képes a segítségükre sietni égető szükségük idején, akkor máshová kellene fordulniuk a biztonságuk reményében. Az amerikaiaknak tehát ismét el kell dönteniük, hogy milyen szerepet kívánnak maguknak a világban – és az ilyen választási helyzeteket ki nem állhatják. A múltból kiindulva valószínű, hogy a döntés sok habozás, tétovaság és kétely árán születik majd. Lehet, hogy a végén úgy döntenek, hogy eddigi szerepük túlságosan is költséges volt. Azonban amikor a különböző költségeket mérlegelik, fel kell tenniük maguknak a kérdést: megéri fenntartani az amerikai világrendet?”

Panta rhei: „A tudomány és technológia, a kommunikáció, a közlekedés és a számítástechnika vívmányai új viselkedésformákat és új gazdasági berendezkedéseket szülnek, csakúgy, mint a fizikai környezet változásai. A nemzetközi kapcsolatokban az országok közti, illetve az országok és a nem állami szereplők közti hatalommegoszlás folyamatosan változik. Manapság emberek egy kis csoportja nagyobb kárt tud okozni egy erős országnak, mint korábban. A jövőbeli új technológiák azonban lehet, hogy újból mások előnyére tolják el majd az egyensúlyt. (…) A világnak és vele együtt az Egyesült Államoknak is alkalmazkodnia kell az újhoz.”

Az egyértelműen mozgósító erejűnek szánt záró sorok:
„Nem szabad azonban hagynunk, hogy a változás annyira elbűvöljön minket, hogy ne lássunk meg néhány alapvető és időtálló igazságot – a hatalomról, az emberi természetről, valamint a különböző hiedelmek és a hatalom világrendeket formáló kölcsönhatásáról. Nem azért kell tisztában lennünk történelmünkkel, hogy a múltba kapaszkodhassunk, hanem hogy megérthessük, mitől olyan egyedi saját korunk. Az Amerika által felépített világ minden hibája és nyomorúsága ellenére is egy figyelemre méltó rendellenesség az emberiség történetében. Egy nap talán majd nem lesz más választásunk, mint nézni, ahogy a semmibe vész. De ma még van választásunk.”

Somlai Tibor: VOLT ÉS NINCS Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945

Dr Osman Péter ismertetése

Igazi nagypályás dizájn, belsőépítészet és tárgykultúra remekműveiből ad különleges válogatást ez a kötet, dokumentáció értékű, gazdag és gyönyörű képanyaggal. Elbűvölő időutazásra visz: olyan világba, amely, bár időben még viszonylag közeli, több ok folytán is teljes joggal nevezhető letűnt kornak. Legfőképp azért, mert az azóta eltelt évtizedek során nagyot változott a nálunk társadalom, eltűntek belőle azok a szereplők, akikhez az ilyesfajta enteriőrök kötődtek, akiknek igényük is és lehetőségük is volt ezek létrehozására és fenntartására, s akik jelentős részénél ez többé-kevésbé az osztályuk hagyományaihoz kötődött. Nem kevésbé azért is, mert - szintúgy sok oknál fogva - nagyot változott a közízlés, pontosabban az az értékrend, amely hajdan a gazdagság felső régióiban életre hívta az igényt ezekre az enteriőrökre, és azokat nem is csak felsőfokú presztizshordozókká tette, hanem sokak szemében a gazdagságnak és a legtehetősebbek kultúrájának alapvető jelentőségű kellékeivé.

Somlai Tibor így szól e könyvéről és annak testvérköteteiről a Bevezetőjében: „Ez a kötet egy sorozat harmadik darabjának tekinthető. A három könyv a huszadik századi belsőépítészet különböző irányzatait dolgozza fel 1970-ig. A szempont nem az időrendiség volt. Elsőként a "Tér és idő" a két háború közötti modern lakásbelsőkkel foglalkozott, majd a "Távol és közel" 1945–70-ig mutatta be a belsőépítészeti irányzatokat. Végül ez a kötet – mely a sorban az első is lehetett volna - 1900-tól 1945-ig dolgozza fel a nagypolgári és arisztokrata enteriőröket, szubjektív válogatásban. Sokat gondolkoztam a címen, és végül arra jöttem rá, hogy olyat kell választanom, amely kifejezi azt a szomorú tényt, hogy a bemutatott enteriőrök egytől egyig örökre eltűntek. Ez azért szomorú, mert Budapesten is lehetne hasonló gyűjtemény, mint a londoni Wallace Collection, a párizsi Musée Jacquemart-André vagy a New York-i Frick Collection. Ezekkel vetekedő csodálatos gyűjtemények voltak nálunk is, de a háború és az utána következő negyven év szocialista világa egyszer és mindenkorra eltüntette a nagypolgárságot, otthonaikkal együtt. Ezt a világot szeretném bemutatni, mielőtt a fotók végleg szétszóródnak, megsemmisülnek, és az a korosztály sem lesz már fellelhető, amelyik, még ha nagyon fiatalon is, de mozgott, élt ezekben az enteriőrökben.”

Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ebben az igen elegáns albumban kifogástalan, magasszínvonalú kultúrtörténetet kapunk - erre biztos garancia már maga a Corvina, és a hasonló kiadványainak hosszú sora.

Somlai a kötet képanyagáról és a kapcsolódó ismertetéseiről: „Ennek a 46 kastélynak, villának és lakásnak a fellelhető korabeli fotóanyag alapján történő bemutatása meglehetősen szubjektív jellegű. (Neki lehet, ő bizonyára rendelkezik azzal a tudással, amely alapján meg tudja ítélni, hogyan viszonyul ez a válogatás a bemutatott kor ilyen alkotásainak - merthogy az ilyen enteriőr magasszínvonalú kreativitással létrehozott alkotás - teljességéhez. Nekünk, akiket e kötet tartalmának megítélésében nem zavar efféle összehasonlítási alap, ez, a gyönyörködés adta esztétikai élvezet mellett, egy kiemelkedően magas információértékű áttekintés. A hivatásos kultúrtörténészeken és a jól felkészült érdeklődőken túl kevesek lehetnek már, akik annyit tudnak erről a világról, hogy megérezzék akár a válogatás, akár a szerző ismertetéseinek szubjektív természetét. - OP) Próbáltam a még nem, vagy kevésszer publikált képeket összegyűjteni. A fotók fele közgyűjteményekből, a másik fele családi albumokból származik (tehát ez utóbbiak számunkra ezzel válnak megismerhetővé - OP). A kutatások során sok érdekes, eddig ismeretlen adat is felszínre került. (És a legtöbbünk milyen keveset tud az elvileg már ismertekből is. „A múltat végképp eltörölni” félelmetes hatékonysággal működött, elfordítva a legtöbbek érdeklődését is ettől a mindenestül kárhoztatott világtól. - OP) Szeretném előrebocsátani, hogy a képekhez fűzött ismertetések szintén nagyon szubjektívek, és nem tudományos igénnyel lettek megfogalmazva. (Ami nekünk, laikusoknak meg is könnyítheti a mondandó befogadását és élvezetét, a válogatásnak és az ítéletnek a szubjektivitása pedig aligha zavar, ha jól felkészült hozzáértőtől kapjuk. - OP) Célom egy olyan képeskönyv létrehozása volt, amely bemutatja a mostani és a következő generációknak egy olyan letűnt magyar világ és társadalmi osztály életkörülményeit, mely tőlünk nyugatra megmaradt, nálunk azonban visszahozhatatlanul eltűnt, volt, nincs!”

A „képeskönyv”-nél senki se gondoljon valamiféle, e szó megszokott jelentése szerint kissé leegyszerűsítő, netán mesterkélten könnyed bemutatásra. Kellemes, gördülékeny előadásmóddal ugyan, de a bemutatás szakmai értékét csorbító bármilyen kompromisszum nélkül, intelligens érdeklődőknek, hozzájuk méltó módon adja át tudását a szerző. S aki azt mondaná, kit érdekel ma már az a letűnt magyar világ és társadalmi osztály, gondoljon arra, kit érdekelnek ma már azok a gazdagok és előkelők, legalább is azok túlnyomó többsége, akik számára a reneszánsz, a barokk vagy éppen a rokokó remekei készültek.

Úgy illik, hogy recenzensként itt elfogultságot jelentsek be. Nemcsak azért, mert könyvekkel élő emberként a tudásközlés egyik csúcsának tekintem a legjobb hozzáértéssel megírt ismeretterjesztő műveket, amilyen ez a kötet is. Ezen túlmenően azért is, amit a szerző bemutatkozásul elmond magáról a Szép Házak Online oldalán:

(http://www.szephazak.hu/tervezo-portre/somlai-tibor-belsoepitesz/256/)

"A nagyapám volt Magyarországon az első szabadalmi ügyvivő, édesapám vette át az irodát, és magától értetődően nekem is folytatnom illett a családi hagyományt: így kerültem először a Műszaki Egyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskolára. Ezután, mivel mindig is a bútorok érdekeltek, jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.” És nem csekélység, hogy hogyan került erre a pályára: „Némi szerencse is kellett hozzá. Egy atyai jóbarátom, Koller György ajánlott Amerigo Totnak, aki akkoriban épített egy házat a Táncsics Mihály utcában, és belsőépítészt keresett. Tot bérbe adta a házat neki, aki ott nyitotta meg a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének galériáját. Ennek a háznak a belsőépítészeti kialakítása lett az első munkám.” Erre mondják, hogy „erős kezdés”, a folytatásban pedig sok egyéb között ott szerepel a General Electric európai központja is szerepel, ami igencsak rangos referenciának tűnik. Ki tudná szakmailag jobban, igazán hitelesen érteni, értékelni és bemutatni az ilyen enteriőrökben megtestesülő alkotásokat, mint aki maga is „nem középiskolás fokon” műveli ezt a mesterséget? Ami pedig ebből még nem magától értetődő: Somlai a magyarázataiban, ismertetéseiben, ’tárlatvezetéseiben’ nagy láttató erővel, kitűnően bánik a szavakkal is.

Csengel-Plank Ibolya írja az itt olvasható Belsőfényképek - enteriőrök - szobabelsők c. tanulmányában: „Az enteriőr (francia: intérieur: "belső tér") fogalma az építészetben kettős jelentéssel bír: Az egyik értelmezés szerint a tér építészetileg körülhatárolt belsejét jelenti, másik megközelítésben a művészi igénnyel berendezett helyiséget.” (kiemelés tőlem - OP) A fényképek és Somlai ismertetései ennek a művészi igénynek a sokféle megvalósulását mutatják be. Ezek mindenképpen és nagyon is példaértékűek. Természetesen nem abban, hogy hogyan igyekezzünk berendezni a környezetünket - de szép is lenne -, hanem magában az igényességben, amellyel az ember igyekszik széppé és lehetőleg, a funkciójának megfelelően, elegánssá tenni a környezetét. Végső soron abban az értelemben, ahogyan a szecesszió behozta a hétköznapokba, a széles tömegek mindennapi életébe, sőt otthonaiba is a tárgykultúrát.

A kötet kapcsán írja a fényképészetről: „A funkció egyértelmű tolmácsolása éppúgy alapfeladat, mint a belső állapotának és a berendezés kvalitásának kifejezése. (Hála néki, hiszen ma ez ad nekünk lehetőséget, hogy mindezeket a saját szemünkkel láthassuk is, még ha a képek szükségszerűen el is maradnak a digitális minőségtől. - OP) (…) A fényképek általában pontos jelzéseket nyújtanak arról, hogy az épületek gazdái miként becsülik meg a környezetüket, mire tartják azt, és milyen lehetőségekkel rendelkeznek.” Fűzzük ide is, amire fentebb már utaltunk: azon túl, hogy az épületek gazdái milyen enteriőrökkel becsülték magukat, azok közül a mások számára is megismerhetőknek igen fontos presztizshordozó funkciója is volt. Egyaránt kellett hirdetniük gazdáik vagyoni erejét, státusát, valamint a művelt ízlését és igényességét (még ha ez utóbbiakban olykor a belsőépítész pótolta is ki a gazda hiányosságait).

A történelmi képeken, a különlegességszámba menő látványokon, és a gazdagság felső szintjein megvalósult belsőépítészeti kultúra képtárán túl, Kiss Éva A múlt varázslata c. tanulmánya egy további, igen fontos adalékkal is szolgál mindezeknek a hazai ipar fejlődésére gyakorolt jótékony hatásáról: „Ezeknek a lakásoknak a berendezéséhez a tulajdonosoknak a kézműves hagyományokat folytató kivitelezőkhöz kellett fordulni. (..) Az akkori Magyarországon még élt a hagyományos kézművesség, és ennek kedveztek a hazai viszonyok is, hiszen a bútorgyártás területére sem a nagyüzemi jelleg volt a jellemző. Kitűnő asztalosmesterek, műhelyek megbízható, szolid kézművesmunkával egészítették ki a berendezést. Olykor hűséges másolatok készültek, kiegészítve egy-egy bútoregyüttest. Így egy régi székhez három újat adtak, vagy a meglévő tárgyak szellemében, ám kicsit igazodva a modern igényekhez is, franciaágyat vagy kényelmes heverőt illesztettek a berendezéshez.”

Eric Ries: Lean Startup Hogyan tegyük ötleteinket sikeressé és fenntarthatóvá?

HVG Könyvek 2013

Dr Osman Péter ismertetése

Az innovációs munka mindig hajmeresztő, új vállalkozást létrehozni talán még inkább. Járatlan utakon törünk előre a siker érdekében, és olyanokat teszünk annak eléréséért, amik ellen a tapasztalatokra támaszkodó biztonságérzetünk sikítva tiltakozik. In medias res a könyvből idézve: „Az első probléma a jó terv, az erős stratégia és az alapos piackutatás csalóka csábítása. Korábban ezek voltak a siker titkai. Túl nagy a kísértés, hogy a startupokat is ezekre alapozzuk, de ez nem működik, mert a startupok esetén túl nagy a bizonytalansági tényező. Hiszen a startup még azt sem tudhatja, kik lesznek az ügyfelei és mi lesz a terméke. Ahogy egyre bizonytalanabbá válik a világ, egyre nehezebb megjósolni a jövőt. A régi menedzsmentmódszerek már nem felelnek meg a célnak. A tervezés és az előrejelzés csakis hosszú ideje, stabilan működő vállalat és viszonylag állandó körülmények között lehet pontos. Márpedig a startupokra egyik sem igaz.” Ezért az ismeretlen terep buktatóit jó esetben mesteri, és gyakran szükségképp merész rögtönzésekkel igyekszünk legyőzni - lényegében ennek egyfajta részletesen kimunkált gondolkodásmód-útmutatóját kínálja itt a szerző. Az üzleti stratégiai tervezés szellemi és lelki terheit ugyan ezzel sem veszi le olvasói válláról, ám segít azokkal megbirkózni, újfajta felfogással hatékonyabban kezelni. A gyakorlatban szerzett nagyon sok idevágó tapasztalat feldolgozása alapján kialakított tanácsaival felkészít az akadálypálya leküzdésére, már amennyire ez egy 288 oldalas könyv keretei között lehetséges, s főként amennyire a saját tapasztalataiból leszűrt tanulságok és következtetések más esetekre alkalmazhatók. Ez utóbbiak mérlegelése és Ries tanácsainak ily módon történő felhasználása már elkerülhetetlenül is az olvasó feladata.

„A Lean Startup módszerrel tőkehatékony vállalkozásokat lehet felépíteni, mivel segítségével hamarabb felismerjük az irányváltoztatás szükségességét, így kevesebb időt és pénzt vesztegetünk el. Bár alkotás-mérés- tapasztalás néven emlegetjük a visszacsatolási hurkot, mert a tevékenységek ebben a sorrendben zajlanak, a tervezés valójában fordított sorrendben történik: először kitaláljuk, mit kell megtanulnunk, azután az innovációs elszámolással kipuhatoljuk, mit kell mérnünk annak eldöntésére, hogy igazolt tapasztalathoz jutunk-e, végül pedig kitaláljuk, milyen terméket kell megalkotnunk a kísérlet számára és a méréshez.” – a könyvből.

A Wikipediából és a könyvből idézve, Ries 2001-ben a Yale Egyetemen diplomázott számítógép-tudományból és a Szilikon-völgyben kezdett szoftver-mérnökként dolgozni. A Völgyben vált vállalkozóvá. Saját céget indított, amely megbukott, 2004-ben egy igen sikeressé vált startup, az IMVU társalapítója, majd technológiai vezetője is lett. Az IMVU finanszírozásába kockázati tőkét is bevontak, a könyvében is leírt tudatos fokozatossággal: előbb 1 millió dollárt, majd 18 milliót hoztak így be. Az IMVU gyors növekedésnek indult mind népszerűségben, mind a felhasználói számában, „nagyrészt a Ries által javasolt hatékonyság-orientált menedzsment technikáknak köszönhetően.” 2008-ban új vezető került az IMVU élére és Ries elhagyta a céget. A nagyhírű Kleiner Perkins kockázatitőke befektető cégnél lett vállalkozási tanácsadó, fél évvel később pedig önálló tanácsadói tevékenységbe fogott a startup területen. A csúcstechnológiás startupok sikereivel és bukásaival szerzett tapasztalatai alapján fogott hozzá a siker elérését segítő menedzsment módszertana, a Lean Startup filozófia kidolgozásához. Alapjául a Japánban elindított, nagyrészt a Toyotánál kidolgozott „lean” koncepció – lean gyártás, lean vállalat, lean termelés – szolgált, amelynek lényege, hogy az értéktermelésben a ténylegesen szükséges minimumra kell redukálni a ráfordításokat, lenyesve minden feleslegest, s úgyszintén mindent, amiért a végfelhasználó nem lesz hajlandó fizetni. (Ráismerhetünk ebben a fajlagos ráfordítási költségek ésszerű csökkentését célzó értéktervezésre! – OP) Ries a lean gyártás módszertanát az internet-alapú technológiákra alkalmazta. „A Lean Startup filozófia legfőbb célja, hogy tőkehatékony cégek építését segítse azáltal, hogy azok jobban reagáljanak a fogyasztók igényeire, s ezzel csökkenthessék az idő és az erőforrásaik elvesztegetését.” – idézi őt a Wikipedia. (Ennél a nagyon is kézenfekvő célnál csak az okoz nehézségeket, hogy maradéktalanul érvényes rá a régi olasz mondás: „a szótól a tettig hosszú az út”, vagyis könnyű tudnunk, mit akarunk, csak nehéz akadálypálya azt el is érni. Ez utóbbiban igyekszik segíteni Ries módszertana, és ez az azt részletesen kifejtő könyve. – OP).

2008-tól meghívásokat kezdett kapni tanácsadó testületekbe, hogy ossza meg a tapasztalatait. Blogjában is dokumentálni kezdte a lean startup filozófiát, s közreadni a gyakorlati tanulságokat. Ezzel a technológiai vállalkozók közösségének jól ismert bloggerévé, és a Lean Startup Mozgalom úttörőjévé vált (http://theleanstartup.com/) Mozgalma a Szilikon Völgyből indulva világszerte elterjedt. Amint Ries írja „A vállalkozók helyi csoportokat kezdtek létrehozni, amelyek keretén belül személyesen találkoztak, hogy megvitassák és alkalmazzák a Lean Startup-ötleteket. Mostanra a világ több mint száz nagyvárosában található szervezett közösség. Bár jómagam a high-tech szoftveriparban rendelkezem tapasztalattal, a mozgalom jócskán túlnőtte a gyökereit. Vállalkozók ezrei alkalmazzák a Lean Startup elveit minden elképzelhető ágazatban.”

Ries előadói felkérést kapott a Web 2.0 Summit internet-csúcskonferenciára, és meghívást a Harvard Business School-ra, mint „entrepreneur-in-residence”. (A Wikipedia a DeGroote School of Business-re hivatkozva írja, hogy az üzleti iskolákban az EIR mentorként és szakedzőként segíti a diákokat. – OP) 2011-ben a Lean Startup filozófiát e könyvben foglalta össze, s az röviddel a megjelenése után második lett a New York Times bestseller listáján a CNBC pedig minden vállalkozó kötelező olvasmányának nevezte. Még abban az évben az Amazon felvette a legjobb üzleti könyvek listájára, és 2012 júniusára már 90 ezer példányban kelt el.

„Azok közé tartozom, akik a számítógép mellett nőttek fel, így vargabetűkkel jutottam el a vállalkozás és a menedzsment elméletéhez. Mindig is ágazatom termékfejlesztési területén dolgoztam; partnereim és főnökeim menedzserek vagy marketingesek voltak, kollégáim pedig a tervezésen és az üzemeltetésen tevékenykedtek. Pályafutásom során újra meg újra átéltem az élményt, hogy rendkívül keményen dolgozom olyan termékeken, amelyek végül megbuknak a piacon.” írja magáról. Tudjuk, ez nélkülözhetetlen iskola, mert igazán a bukás késztet arra, hogy átgondoljuk, mit kell sokkal jobban csinálni és hogyan tehetnénk azt. A kudarcok – olvashatjuk – Riest is tanulásra, a jobb megoldások keresésére ösztönözték. „Abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Szilícium-völgy legragyogóbb elméitől tanulhattam.”

Az utóbbi évtizedek egyik gyakran idézett, kikent-kifent legendája a sikeres vállalkozó mítosza, akinek zsenialitása világra szóló sikert hozott. Különösen megszívlelendőek ezért Ries szavai: „Mind saját, mind mások sikereiből és kudarcaiból azt a tanulságot vontam le, hogy igenis az unalmas részletek számítanak a legtöbbet. A startupok sikere nem a jó génjeink eredménye és nem is annak köszönhető, hogy jókor vagyunk jó helyen. A startupokat sikerre lehet vinni a megfelelő folyamat alkalmazásával. Ebből az következik, hogy a siker tanítható és tanulható.” Ám azért ez így túl amerikai, túlságosan pozitív. Valójában, ami tanulható, az a siker szükséges, nélkülözhetetlen, ám önmagában még nem elégséges feltétele. Hiszen kissé korábban ő maga is írja: „Miután több száz vállalkozóval dolgoztam együtt, első kézből tudom, hogy az ígéretes kezdet milyen gyakran fullad kudarcba. A fájdalmas igazság az, hogy a legtöbb startup elbukik. A legtöbb új termék sosem lesz sikeres. A legtöbb új vállalkozás nem éri el a benne rejlő potenciált.” A kép ezzel teljes, nomeg azzal, hogy bár nem lehet kézbentartani minden tényezőt, amely kell a gazdasági sikerhez, aki nem ura az ehhez kellő felkészültségnek, esélye sincs, hogy jó cégépítő és -vezető legyen.

Ries kiemeli: „Az általános menedzsment 20. századi jelentős sikerének köszönhetően páratlanul gazdag irodalom áll rendelkezésünkre. Ezek a menedzsmentelvek azonban alkalmatlanok annak a zűrzavarnak és bizonytalanságnak a kezelésére, amivel a startupok szembesülnek.” És „Az innovatív vállalkozás átfogó elméletének a szárnyát bontogató cég minden területét magába kell foglalni: vízió és koncepció, termékfejlesztés, marketing és értékesítés, bővítés, partneri kapcsolatok és disztribúció, cégszerkezet és szervezeti felépítés. Módszert kell nyújtania az előrehaladás mérésére szélsőségesen bizonytalan feltételek között is. Egyértelmű útmutatóul kell szolgálnia a vállalkozóknak arra nézve, hogyan döntsenek a válaszutakon: befektessenek-e a folyamatokba, és ha igen, mikor; hogyan alakítsák ki, tervezzék meg és hozzák létre az infrastruktúrát; mely esetben próbáljanak önerőből boldogulni és mikor kössenek szövetségeket; mikor reagáljanak a visszajelzésre és mikor ragaszkodjanak a saját elképzelésükhöz; és végül hogyan és mikor fektessenek be a vállalkozás bővítésébe. Legfőképpen lehetővé kell tennie az innovatív vállalkozók számára, hogy tesztelhessék előrejelzéseiket.”

A feladat tehát világos. „A Lean Startup arra hívja fel az emberek figyelmét, hogy másként mérjék a termelékenységüket. Mivel a startupok gyakran készítenek tévedésből olyasmit, ami a kutyának sem kell, nem számít, hogy időben és megfelelő költséggel állítják-e elő. Egy startupnak inkább arra kell törekednie, hogy a lehető leggyorsabban kitalálja, mit kellene készítenie, tehát mi az, amit az ügyfelek akarnak és amiért hajlandóak fizetni is. Más szóval, a Lean Startup az innovatív új termékek fejlesztésének új módszere, amely a rövid ciklusidőt, az ügyfelek ismeretét, a kolosszális ötletet és az óriási ambíciókat hangsúlyozza – persze mindezt egyszerre.” (Kiemelés tőlem – OP) És „A Lean Startup módszer lényege, hogy az autóvezetéshez hasonlóan megtanítson minket startupot vezetni. Ahelyett, hogy feltételezések tömkelegén alapuló, bonyolult tervet szőnénk, inkább az alkotás-mérés-tapasztalás visszacsatolási huroknak nevezett "kormánykerék" segítségével újra meg újra a körülményekhez igazítjuk a tervet. Ennek a kormányzási folyamatnak köszönhetően mindig tudni fogjuk, mikor van szükség irányváltoztatásra, és mikor kitartásra, hogy megmaradjunk a kijelölt úton. Amint felpörgettük a motort, a Lean Startup módszer segítséget nyújt abban, hogy maximális ütemben gyorsítva bővítsük és fejlesszük a vállalkozásunkat.”

Módszere lényegét a következőkben összegzi:

„A Lean Startup öt alapelve, amelyek a kötet mindhárom részét végigkísérik, az alábbiak:

1. Innovatív vállalkozók mindenhol vannak. Nem csak az lehet startup, ami garázsban üzemel. Az innovatív vállalkozó fogalma mindazokat felöleli, akik a definícióm szerinti startupban dolgoznak, azaz új termékeket és szolgáltatásokat hoznak létre szélsőségesen bizonytalan feltételek között. Ez azt jelenti, hogy mindenhol vannak innovatív vállalkozók, és a Lean Startup megközelítés bármilyen méretű cég esetén, akár mamutvállalatoknál is és bármely szektorban és ágazatban működhet. (A mamutvállalatok némileg meglepő említését a következő alapelv magyarázza, igaz, hogy eléggé rejtjelesen. – OP)

2. A vállalkozás a menedzsment egy fajtája. (Ez feltehetően valami olyasmit akar jelenteni, hogy a vállalkozások létrehozása, felfuttatása speciális menedzsment feladat. Nem tudhatjuk, mi áll Ries eredeti szövegében, ám a következő mondata is ezt támasztja alá. – OP) A startup nem csupán egy termék, hanem egy intézmény, ezért újfajta, kimondottan a szélsőségesen bizonytalan feltételekhez igazított menedzsmentet igényel. Valójában – ahogyan később ki fogom fejteni – szerintem az „innovatív vállalkozónak” bevett pozíciónak kellene lenni minden olyan modern vállalatnál, amely innovációra alapozva kívánja elérni a jövőbeli növekedést.

3. Igazolt tapasztalat. Nemcsak azért hozunk létre startupot, hogy piacra dobjunk termékeket, profitot termeljünk vagy csupán kielégítsük az ügyfelek igényeit, hanem azért is, hogy tapasztalatokat szerezzünk, miként építhető fel fenntartható vállalkozás. Tudományosan igazolható tapasztalatot szerezhetünk, ha gyakori kísérleteket végzünk elképzelésünk minden elemének tesztelésére. (Félreértés elkerülésére: startupot nem valamiféle tudományos kísérlet céljával hozunk létre tapasztalat szerzés érdekében, hanem azért, hogy a tapasztalatok alapján fenntartható, nyereséges vállalkozássá fejlesszük azt. Ez Ries módszerének lényegéhez tartozik – katonai kifejezéssel élve, menetből felfejlődni. Ezt bontja ki a következő alapelv. – OP)

4. Alkotás–mérés–tapasztalás. Egy startup alapvető tevékenységei: terméket alkot egy ötlet alapján, méri az ügyfelek reakcióit, majd tapasztalatai alapján eldönti, hogy irányváltoztatásra vagy kitartásra van-e szükség. A startup minden sikeres folyamata ennek a visszacsatolási huroknak a felgyorsítására irányul.

5. Innovációs elszámolás. A vállalkozások sikerességének növelése és az innovátorok elszámoltathatósága érdekében az unalmas részre is oda kell figyelnünk: hogyan mérjük az előrehaladást, hogyan állítsunk fel mérföldköveket és miként priorizáljuk a munkát. Ehhez kifejezetten startupokra szabott, újfajta elszámoltatási rendszerre van szükség.”

Az elöljáróban említett három rész, ismét Ries összegzésében:

„Ez a könyv három részből áll: Vízió, Kormányzás és Gyorsítás. A Vízió című részben a vállalkozói menedzsment új területét mutatom be. Meghatározom az innovatív vállalkozó és a startup fogalmát, és új módszereket mutatok be, amelyek segítségével a startupok ellenőrizhetik az előrehaladásuk mértékét – ez az igazolt tapasztalat. Látni fogjuk, a – garázsban vagy a vállalaton belül működő – startupok úgy szerezhetik meg ezt a tapasztalatot, ha tudományos kísérletekkel fedezik fel, hogyan lehet fenntartható vállalkozást felépíteni.

A Kormányzás című részben elmerülünk a Lean Startup módszer részleteiben, és megismerjük az alkotás-mérés-tapasztalás visszacsatolási hurok működését. A nem bizonyított (vakhiten alapuló), alapos vizsgálatot igénylő feltételezésektől kiindulva megtudjuk, hogyan lehet minimálisan működőképes terméket előállítani a feltételezések felülvizsgálatára (amit erről leír, azt a fejlesztőmunkában deszkamodellnek hívtuk, legalább is régebben. – OP), új számonkérési módszert az előrehaladás értékelésére és egy módszert annak eldöntésére, hogy kitartásra vagy irányváltoztatásra (egyik lábunkat a földhöz szegezve elfordulunk) van-e szükség. A Gyorsítás című részben olyan technikákat tárunk fel, amelyek segítségével a Lean Startupok a lehető leggyorsabban, akár már a felfutásuk közben végigsuhanhatnak az alkotásmérés- tapasztalás visszacsatolási hurkon. Tanulmányozni fogjuk a lean gyártás startupokra is vonatkozó elveit, például a kistételes feldolgozásban rejlő potenciált. Lesz szó a szervezeti felépítésről, a termékek fejlődéséről és arról, hogyan alkalmazhatjuk a Lean Startup-elveket a közmondásos garázson túl, akár a világ legnagyobb vállalatain belül is.”

S a szerző zárszava, víziója:

„Hogyan nézne ki egy olyan vállalat, amelyik az összes alkalmazottját felvértezné Lean Startup-szuperképességekkel?

Egyrészt mindenki ragaszkodna ahhoz, hogy feltételezéseket fogalmazzon meg világosan és teszteljen pontosan – nem időhúzási taktika gyanánt, vagy hogy elfoglaltnak tűnjék, hanem attól a vágytól hajtva, hogy megismerje a minden projekt víziója mögött ott rejlő igazságot.

Nem vesztegetnénk az időnket a minőség szószólói és a vakmerő haladás bajnokai között folyó végtelen vitákra; ehelyett felismernénk, hogy a sebesség és a minőség valójában szövetségesek az ügyfél hosszú távú érdekéért vívott csatában. Nem azért törekednénk a veszteség kiküszöbölésére, hogy felépítsük a minőség elefántcsonttornyát, hanem a rugalmasság és a kiváló üzleti eredmények érdekében.

A kudarcot és a visszaesést őszintén beismernénk, és levonnánk a tanulságot, nem pedig visszavágással és vádaskodással reagálnánk. Ezenfelül ellenállnánk a kísértésnek, hogy visszavegyünk a tempóból, növeljük a tételméretet, és a megelőzésre koncentráljunk. Ehelyett növelnénk a sebességet az összes olyan felesleges munka kiküszöbölésével, amely nem vezet tapasztalatszerzéshez. Új intézmények létrehozásának szentelnénk magunkat.

Ezeknek az lenne a hosszú távú küldetésük, hogy fenntartható értéket hozzanak létre, és jobbá tegyék a világot.

De mindenekfölött felhagynánk az emberek idejének pazarlásával.”

Juhász Árpád: A kék bolygó vándora

Topográf Térképészeti Kft, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

Dr Juhász Árpád „televíziós geológus” kötete az idei év könyvtermésének egyik méltán kiemelkedő darabja.

Az útleírás régóta kedvelt műfaj, hiszen a javát alkotó művek sok olyan érdekességre és ismeretekre nyitják rá az olvasó szemét, amelyekkel amúgy nehezen találkozna. A mai világban pedig az olyan könyvek, mint Juhász Árpád e kötete, egészen különleges és fontos szerepet kapnak. Ez ugyanis egyszerre szórakoztató, s ugyanakkor intellektuálisan igényes alkotás. Eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy, a globális tömegkultúra céljára készült mai termékek mind nagyobb hányada, akárcsak az elektronikus média műsorainak nagy része, kifejezetten intellektuális igénytelenségre szoktatják a fogyasztóikat, méghozzá félelmetes hatékonysággal. Tartanunk kell attól, hogy - hacsak ez a trend valamely jótékony ok folytán meg nem fordul - mind többen lesznek olyanok, akiket a kulturális igényeiket illetően legjobban a különös, ám nagyon is kifejező szleng kifejezés jellemez: agyilag zokni. Juhász könyve szembe megy ezzel, valódi intellektuális értéket kínál, s ezzel igényességre szoktat. Így örömére szolgálhat mindenkinek, akik kedvelik az európai kultúra hagyományos értékeit, s benne a valódi világ hihetetlenül sokszínű sajátosságainak, jellemzőinek, természeti, antropológiai és kulturális kincseinek a megismerését. S ha eljut olyanok kezébe, akiket mindinkább arra nevel rá a média, hogy a figyelemre méltó eseményeket legfőképpen a tömegkultúra műanyag bálványainak életviteléről, szerepléseiről, magánéleti botrányairól és párosodási szokásairól szóló tudósításokban keressék, talán közülük is jó néhányat meggyőzhet arról, hogy a valódi világ összehasonlíthatatlanul érdekesebb, mint a hamisított - ez pedig nagyobb érték lehet mindannyiunk számára, mint sokan gondolnák.

Mai kultúránk egyik kiemelkedő pozitívuma, hogy hatalmas kínálatban állanak rendelkezésünkre valóban kitűnő úti- és természetfilmek. Velük szemben a betűkbe öntött útleírások közül valószínűleg csak a legjobbak állják a versenyt, feltehetően csak azok, amelyeknek különösen vonzó többletet ad a szerzőjük - ezzel az útitársunk, idegenvezetőnk - érdekes, rokonszenves személyisége, intelligenciája, megkapó látásmódja. Ez a hatalmas és gyönyörű album ebben is nagyon jó. És abban is, hogy kiválóan alkalmazkodik a mai olvasási szokásainkhoz. Manapság, ha eljutunk odáig, hogy könyvet vegyünk a kezünkbe, időnk, erőnk inkább csak a rövidebb olvasmányokra futja, s igazán jónak kell lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek lekötni a figyelmünket. Itt ilyenekből kapunk sokszínű füzért, amelynek minden darabja tökéletesen megfelel ennek, s a műfaj egy-egy gyöngyszeme.

A televízió kevés áldásainak egyike, hogy lenyűgöző módon képes ismereteket közvetíteni, s ezzel igen hatásos eszközéül szolgál az ismeretterjesztésnek is. Különösen érvényes ez a természet világának, szépségeinek és érdekességeinek, valamint az emberiség hihetetlenül változatos civilizációjának bemutatásában betöltött szerepére. A demagogikon (magyarán a TV) ebben valódi műveltséget kínál, amelynek értékét persze az adja, ha kiemelkedő mesterek készítik e filmeket, műsorokat - amilyen Juhász Árpád is. Az élővilág televíziós bemutatásának felülmúlhatatlan mestere, sztárja Sir David Attenborough, aki e tevékenységéért kapta a lovagi címet. Juhász Árpád életműve a legjobb színvonalú tudományos ismeretterjesztésben nem marad mögötte - kivéve, hogy magyar televíziósként és szerzőként kevesebbeknek adatik meg a szerencse, hogy láthatják a filmjeit, olvashatják a könyveit. E kötet fülszövege is elmondja: 45 úti filmjét vetítette a televízió, élményeiről 17 könyve jelent meg, s munkásságáért az amerikai sajtó a világ ötezer ismert személyisége között tartja számon.

A kötet e bámulatos életmű legjavából ad sűrítményt. „6 kontinens, 1600 fénykép, egy geológus úti kalandjai” alcímmel. A „geológus” ugyanakkor itt messze több mint szakmájának kiváló képviselője, hiszen Juhász a saját tapasztalatainak, élményeinek tükrében hatalmas ívű áttekintést tár elénk a Föld élővilágáról, annak különlegességeiről, és különféle népeinek sajátos életmódjáról is. Aki azt állítja, hogy ezt lapozgatva nem mardossa a sárga irigység, az vagy nagyon érzéketlen azok iránt az örömök iránt, amelyeket a mindezekkel való találkozás nyújt, vagy nagyon nem őszinte. Ugyanez áll arra is, aki azt mondaná, hogy nem nyűgözi le mindaz, amit itt láthat és olvashat. Tény, hogy bolygónk természeti szépségeiről és civilizációjáról egy könyvben csak ízelítőt lehet adni, ám ez a kötet így is ezeknek igazán méltó ábrázolása. A szerző joggal írja itt az előszavában, hogy kilencvenkilenc országot járt be, történeteinek száma végtelen, s egyike azoknak Magyarországon (valószínűleg a világon is OP.), akik a legtöbbet tudnak és a legtöbbet dokumentáltak a Föld természeti környezetéről. „Úti kalandjainak” már a bevezetőben olvasható kurta összegzése is elég ahhoz, hogy őszinte csodálatot érezzünk a világ megismertetését célzó utazásainak rendkívüli száma és sokszínűsége iránt, s nem csekély örömet, hogy az utazások számtalan viszontagságaival ő birkózott meg, élményeinek legjavát viszont mi kapjuk, amennyire csak az album bámulatos képanyaga, s a szerző rövid leírásai és fényképek magyarázó szövegei képesek azokat közvetíteni. 750 oldal tömény természeti szépség, kaland, érdekesség a világjárás ínyenceinek. És 750 oldal arról, milyen elképesztően sok élmény férhet bele egy elkötelezett természettudós életébe, akit hajt a megismerés és a megismertetés szenvedélye.

Naomi Klein: Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus felemelkedése - Akadémiai Kiadó, 2013

Dr Osman Péter ismertetése

„E könyv pellengérre állítja a hivatalos történet központi és leginkább felmagasztalt állítását, miszerint a deregulált kapitalizmus a szabadságban született, és a korlátok nélküli szabad piac kéz a kézben jár a demokráciával. Ezzel szemben láthatjuk majd, hogy e fundamentalista kapitalizmus világra jövetelénél a kényszerítés legdurvább formái voltak jelen, melyeket egyaránt alkalmaztak a társadalmon, mint közösségen és emberi testek megszámlálhatatlan sokaságán. Korunk szabad piacának története – melyet leginkább a korporatizmus felemelkedéseként írhatunk le – valójában sokkról sokkra halad.” Így határozza meg Klein műve mondanivalójának velejét. Merész, szerfelett merész, hiszen ezzel szembe megy a makrogazdaságtan uralkodó áramlatával. Igazából nem is lenne ez kockázatos, ha pusztán elméleti vitáról lenne szó, azonban a tét a mai világban szinte mérhetetlenül nagyobb: amint ő maga is nagyon világosan leírja, a gazdaság feletti uralomnak, finomabban a gazdaság kormányzásának megalapozása.

Paul Krugman: Elég legyen a válságból! MOST! (Akadémiai Kiadó, 2012. – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2013/3. sz.) c. könyve kapcsán idéztük a közgazdasági Nobel-díjas Paul A. Samuelson, a modern közgazdaságtan egyik megalapozója szavait: „A közgazdaságtan legalább annyira művészet marad mindig, mint amennyire tudománynak számít.” Tegyük hozzá: Az elmélet-alkotók dolgát enyhén szólva végletesen megnehezíti, hogy az egymást kölcsönösen meghatározó gazdaságra és társadalomra maradéktalanul érvényesek Hérakleitosz tételei: „Semmi sem állandó, csak a változás maga.”, következésképp, (kissé egyszerűsítve) „Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba.”. Nyilvánvalóan, a közgazdaságtan is olyan tudomány, amelynek az adja a gyakorlati értékét, ha elvei, tanításai, iránymutatásai a gyakorlatban alkalmazhatóak, hiszen másként mi hasznát vennénk. A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvényünknek a szabadalmazhatóság feltételei sorában volt egy igen jó meghatározása: „A gyakorlatban alkalmazható a megoldás, ha azonos eredménnyel ismételten megvalósítható.” (Szt. 5. §) A makrogazdaságtan gyakorlati alkalmazhatóságára vetítve és az előbb felhozottakra visszautalva ez az a probléma, amelynél az ész megáll, és egyhelyben zokog.

Mindezt, amint jeleztük, az teszi kritikus jelentőségűvé, hogy a modern világban a makrogazdaságtan doktrínái a kormányzatok gazdaságpolitikájának alapjául – vagy épp ürügyéül – szolgálnak. Aki pedig azt véli látni, hogy a globalizáció sodrában az uralkodó – vagy azzá emelt – doktrína a kormányzatok fölé kerekedett, gyakran még a mutatis mutandis mozgásterét sem adva meg nekik, az nem biztos, hogy téved. Az elmélet súlyának, a gazdaságra, annak szereplőire, s köztük az emberek életére gyakorolt igen nagy hatásának, másrészt a gyakorlati igazolása ’nehézségeinek’ (merészebben szólva lehetetlenségének) összevetése pedig nehezen elkerülhetetlenné teszi azt a következtetést, a makrogazdaságtan doktrínái a hittételek szintjére emelkedtek, emlékeztetve a korra, amikor a vallás fonódott össze a kormányzó hatalommal, és nem nélkülözve az eretnek vonulatot sem. Ezt tekintetbe véve elmondható, hogy Klein e könyve a főáramlattal szembeni vegytiszta eretnekség, a képletes vártemplom kapujára kiszegezett kihívó tételek sora és gyakorlati példákkal történő bizonyítása.

Karl Marxhoz kegyesek voltak az istenek: a világát uraló hatalmak nem láttak annyi reális fenyegetést e szigorú próféta kritikáiban és a világ hatalmi struktúráját illető elméletében, hogy érdemesnek találják vele szemben megtagadni Rousseau híres mondását, jelesül, hogy „az elégetés nem válasz”. Klein könyve a mai roppant erős tömegkommunikációs fehérzajban talán „csak egy könyv” marad, ám mindenképpen nagyon is méltó a figyelemre. S mert benne a főáramlat egyik legmeghatározóbb ideológusa, Milton Friedman és közgazdasági iskolája doktrínájának gyakorlati következményeit taglalja, némi rezignált cinizmussal hozzátehető: Aki utálja Milton Friedmant, rossz ember nem lehet! Aki viszont nem ért egyet ezzel, annak is lehet igaza! Magát Friedmant ő így jellemzi: „a korlátlan kapitalizmus atyamestere, akinek a világ a modern, hipermobilis globális gazdaság szabálykönyvét köszönheti.”

Folytatva a fent megkezdett idézetét: „A tétek magasra kúsztak. A korporatisták szövetsége immár a végső határokat ostromolja: az arab világ zárt olajpiacait és a nyugati gazdaságok olyan szektorait, melyeket már régóta óvnak a haszonelvű befektetőktől – mint a katasztrófavédelem vagy a hadseregek fejlesztése. Mivel még nyomokban sem látszik a közmegegyezés keresésének igénye eme alapvető szolgáltatások privatizálásában, a célok eléréséhez egyre fokozódó erőszakhullám és egyre hatalmasabb katasztrófák szükségeltetnek. Ugyanakkor, mivel a sokk és a válság szerepét ilyen tökéllyel eliminálták a szabad piac felemelkedésének hivatalos történetéből, az Irakban és New Orleansban alkalmazott szélsőséges megoldásokat a legtöbben a Bush-adminisztráció különös hozzá nem értése és haveri alapon folytatott politikája számlájára írják. Eközben a helyzet valójában az, hogy a Bush-kormányzat tettei mindössze egy ötven éve folyó, a piac teljes felszabadítását célzó kampány hihetetlenül erőszakos és igen kreatív végkifejletét jelentették.”

„Amikor eszméket teszünk felelőssé a híveik által elkövetett bűnökért, igencsak körültekintően kell eljárnunk.” – írja Klein. Ugyanakkor igen világos történelmi körképet ad az eszmék és a tényleges történések összefonódásáról. Marx (micsoda témát jelentene neki a globalizáció!) esetében még emberöltők teltek el, amíg eszméit alapul/ürügyül vették a „lenini út” vezetői. Friedman doktrínájának átültetése az országok gazdaságpolitikájának gyakorlatába, olvashatjuk, ideális körülményeket teremtett a mai szóhasználattal multiknak nevezhető nagyhatalmú cégek számára, amelyek igen gyorsan minden tőlük telhetőt meg is tettek ezért, felhasználva ennek érdekében a befolyásukat az USA kormányzatára is. A doktrína módszeres exportálásán túl hamar eljutottak az azzal szemben haladó kormányzatok erőszakos eltávolításához – amiben, amint Klein tényekkel bemutatja, hathatós segítséget kaptak az USA kormányzatának berkeiből is. Hódító hadjárataik első terepeit a könyv így nevezi meg: „A rendszerváltás leckéi: Brazília és Indonézia”, s míg az előbbiben a megvalósítás még csak mérsékelt fizikai brutalitással ment végbe, az utóbbiban már „Az alkalmazott terror olyannyira könyörtelen volt, oly mértékben meghaladta az emberek legbaljóslatúbb várakozásait, hogy egy nép, mely hetekkel korábban még egyként kiállt országa függetlenségéért, most kellően megrettent, hogy önként átadja az irányítást Suhartónak és pribékjeinek.” Klein idézi: „Ralph McGehee szerint, aki a puccs idején a CIA műveleti vezetője volt, Indonézia egy "mintahadművelet volt [...] Minden komolyabb véres esemény, melyet Washington vezényelt le, Suharto hatalomra kerüléséhez köthető. A siker azt jelentette, hogy [ezt a sémát] újra és újra alkalmazzák majd."” És valóban, nem sokkal később következett Chile, az Allendét megbuktató puccs és a terror.

Az Akadémiai Kiadó ezzel ajánlja e könyvét: „Bármerre tekintsünk is a földgolyón, Nagy-Britanniától az Egyesült Államokon és Ázsián át a Közel-Keletig, mindenütt jelen vannak a hatalom birtokosai, akik hasznot húznak a káoszból, kihasználják a vérontást és a katasztrófákat, hogy brutális módon saját képükre formálják a világot. Ők a sokkdoktorok. A Sokkdoktrína, e lebilincselő és revelatív munka rávilágít korunk titkos történetére. Mikor sokat látott újságíróként Naomi Klein a nyereségvágy globális lovagjainak nyomába eredt, olyan információkra és kapcsolatokra bukkant, melyek még őt is megdöbbentették. Álmában sem hitte volna, hogy a sokkdoktorok nézetei ilyen mértékben eluralták világunkat, mint ahogy hatalomra kerülésük története is minden képzeletet felülmúlt. A szökőár nyomán besöpört milliárdok, Oroszország kifosztása és az iraki háborús helyzet kihasználása mind-mind egy folyamat állomásai, melyben a haszon növekedésének gyilkos tempóját csak az ennek érdekében elkövetett gyilkosságok brutalitása múlja felül.”

A Wikipedia elmondja, hogy 43 éves kanadai szerző társadalmi aktivista, aki korporációs globalizációt illető politikai elemzéseiről és kritikájáról ismert, s ez a harmadik könyve e témában. A Klein honlapján olvashatók szerint e műve a megjelentetéseit tekintve széles diadalmenetet ért el:  már harminchat országban ill. nyelven kiadták. A nagy angolszászoktól pl. Brazílián, Olasz- és Német- és Oroszországon, és több más európain, Törökországon, Japánon, Tajvanon, Koreán, Vietnamon át megjelent még Albániában, valamint arab és katalán nyelven is.

A könyv alaphangját, eretneksége mértékét már a bevezetésének címe megadja: „Ami üres, az szép – Világunk leradírozásának és újjáépítésének három évtizede”. Ennek tartalmát, a sokkdoktrína lényegét Klein elsőként a 2005-ös Katrina hurrikán által lerombolt New Orleans példáján mutatja be. Pár, a lényeget láttató idézet ebből: „a város ismert republikánus kongresszusi képviselője, Richard Baker a következőket mondta egy lobbista csoportnak: "Végre felszámoltuk a közlakhatási problémákat New Orleansban. Saját magunk ugyan nem tudtuk megcsinálni, de Isten cselekedett helyettünk." New Orleans egyik leggazdagabb fejlesztője hasonlóképpen nyilatkozott: "Azt hiszem, most tiszta lappal indulhatunk. És ez a tiszta lap rengeteg nagyszerű lehetőséget tartogat." A Louisianai Állami Törvényhozás épülete azon a héten megtelt a cégek lobbistáival, akik megpróbáltak maguk is részesedni a "nagyszerű lehetőségekből": alacsonyabb adókat, kevesebb szabályozást, olcsóbb munkaerőt és "kisebb, biztonságosabb várost" akartak – ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a közösségi lakótelepek lebontását tervezték, és magántulajdonú társasházakat szerettek volna emelni helyettük. Az "újrakezdés" és a "tiszta lap" igéző álomképe szinte elfeledtette, hogy pár mérfölddel odébb egy város fuldoklik a mérgező iszapban, szivárgó kemikáliákban, és emberi maradványok úsznak a romok között. (...) A New Orleans-i árvízben új lehetőséget látók közé tartozott Milton Friedman. Talált magában elég erőt ahhoz, hogy közzétegyen egy publicisztikát a Wall Street Journalben, három hónappal az után, hogy a gátak megadták magukat a víz nyomásának. "New Orleans legtöbb iskolaépülete romokban hever", állapította meg, "nemkülönben azon gyermekek otthonai, akik a padjaikat koptatták. Tragédia. Azonban egyúttal lehetőség is az oktatási rendszer radikális átalakítására."” És: „Miközben a gátakat csigalassúsággal hozták helyre, és az elektromos hálózat is meglehetősen vontatottan épült fel újra, New Orleans iskolarendszerének kiárusítása katonás rendben és fékevesztett ütemben zajlott le. Mindössze tizenkilenc hónap leforgása alatt – miközben a szegények jelentős része továbbra sem lelt új otthonra – az iskolarendszert szinte teljes mértékben eluralták a magáncégek által működtetett charter schoolok. („Közpénzből működő iskolák, melyeket magáncégek üzemeltettek sajátos szabályok mentén. A charter schoolok megjelenése mélyen megosztotta Amerikát, és ez a megosztottság sehol nem volt nagyobb, mint New Orleansban, ahol számos afroamerikai szülő úgy tekintett rájuk, mint valamiféle visszalépésre az emberi jogi mozgalmak eredményeitől, melyek szavatolták az oktatás azonos színvonalát minden gyermek számára.”) Az egyik friedmani alapokon álló agytröszt, az American Enterprise Institute lelkesen üdvözölte, hogy "amire a louisianai iskolareformerek évek alatt képtelenek voltak [...] azt a Katrina egyetlen nap alatt elvégezte". A közoktatásban dolgozó tanárok viszont – látva, ahogy az árvízkárosultaknak szánt pénzekből felszámolják a közszolgáltatást, és utat nyitnak a magáncégeknek – Friedman tervét "oktatásügyi földrablásnak" titulálták.” Erre írja Klein: „A katasztrófák utáni összehangolt támadásokat a közszféra ellen, melyek mögött az a gondolat áll, hogy a pusztítás izgalmas piaci lehetőségeket tartogat, jómagam "katasztrófakapitalizmusnak" neveztem el.”

Közbevetőleg. a katasztrófa nem feltétlenül mindenkor vegytiszta átok. Ellentétben az alkohol megrögzött híveinek álláspontjával - kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság! -, sok múlik a mértékeken. Akik egy gazdaságon gyökeres átalakítást akarnak végrehajtani, hamar szembekerülnek az ausztrál bennszülöttek közmondásos problémájával: nagyon szeretne egy új bumerángot, de nem tudja eldobni a régit. Megérzik Machiavelli híres tételének igazát is az újítók végzetéről: „Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” Igencsak figyelembe veendő, visszatartó politikai nyomást jelenthetnek a döntéshozóknak azok is, akik, akár a gazdaságban, akár a magánéletben ragaszkodnak a megszokott körülményeikhez. Mindezért tény, hogy a fájdalmas katasztrófának valóban lehet üdvös következménye, ha tág teret nyit az újjáépítéshez, azzal a minőségi javuláshoz, ha a célja legalább nagyjában-egészében megfelel a ’közjónak’, és rendelkezésre is állnak a szükséges források. Kitűnő példa erre a második világháború során szinte porig rombolt Nyugat-Németország újjáépítése. Minden azon múlik tehát, hogy kiknek s mennyire jó, amit a romokon létrehoznak. Klein nagyon világosan megmutatja: a katasztrófakapitalizmus térhódítása a meghatározó érdekek önjáróvá vált, ’csúcstechnológiás’ érvényesítése. Ezt igazolja körképpel alátámasztott megállapítása, amely szerint „A sokkdoktrína pontosan azért lehetett ilyen kedvelt eszköz, mert a gazdasági egyenlőség álma meglehetősen népszerű volt, és így kevés esély kínálkozott arra, hogy tiszta küzdelemben legyőzzék.” A tiszta küzdelem itt valódi demokratikus eszközök alkalmazását jelenti.

Kissé tovább, Klein így folytatja elemzését:

„Friedman először a hetvenes évek közepén – amikor a chilei diktátor, Augusto Pinochet tábornok tanácsadója volt – kapott lehetőséget annak kipróbálására, miként használhatja ki egy kiterjedt sokk vagy válság hatásait. Ez idő tájt Chilét nemcsak Pinochet erőszakos hatalomátvétele rázta meg, de az ország a hiperinflációtól is szenvedett. Friedman azt javasolta megbízójának, hogy gyors ütemben alakítsa át a gazdaságot – adócsökkentésekkel, a szabad piac bevezetésével, privatizált szolgáltatókkal, a szociális kiadások megnyirbálásával és deregulációval. A chileiek hamarosan azzal szembesültek, hogy az eddigi állami iskolák helyébe magánintézmények léptek, melyek utalványokkal voltak igénybe vehetők. Minden idők legnagyobb szabású kapitalista átalakítása zajlott itt le, mely a "chicagói iskola" forradalmaként vonult be a köztudatba, ugyanis Pinochet közgazdászai Friedmannál tanultak a Chicagói Egyetemen. Friedman megjósolta, hogy a gazdasági változások sebessége, váratlansága és kiterjedése olyan pszichikai reakciókat indítanak el az emberekben, melyek "elősegítik az igazodást" a változásokhoz. Ő volt az, aki nevet is adott ennek a fájdalmas taktikának: ez volt a gazdasági "sokkterápia". Az azóta eltelt évtizedekben, ha egy kormány kiterjedt szabadpiaci átalakításokat kívánt végrehajtani, mindig ott volt a "sokkterápia" kézenfekvő eszköze.” Vázolja, hogyan ment végbe a sokkterápia Irakban, majd a 2004-es pusztító szökőár után Srí Lankán, majd így folytatja: „Legtöbben, akik túlélnek egy pusztító katasztrófát, a legkevésbé sem akarnak tiszta lappal újraindulni: lehetőségeik szerint megpróbálják menteni a menthetőt, és újra megerősíteni kapcsolatukat a hellyel, melyhez múltjuk köti őket. "A város újjáépítésekor úgy érzem, saját magamat is újjáépítem", mondta Cassandra Andrews, New Orleans erősen megrongálódott Lower Ninth Ward negyedének lakója a romok eltakarítása közben. Azonban a katasztrófakapitalistáknak nem áll érdekükben javítgatni a valaha volt értékeket. Akár Irakot, akár Srí Lankát vagy New Orleanst tekintjük, a félrevezető nevű "rekonstrukció" minden esetben azzal indult, hogy a befektetők bevégezték azt, amit a katasztrófa elkezdett: eltöröltek mindent, ami csak megmaradt a közszférából és a helyi közösségekből, majd gyors ütemben egyfajta "Új Jeruzsálemet" építettek fel helyettük – mielőtt a háború vagy a természeti csapás áldozatai magukhoz térhettek, és követelhették volna azt, ami egykor az övék volt. Mike Battles fogalmazza meg mindezt a legkegyetlenebb pontossággal: "Számunkra a félelem és a káosz ígéretes lehetőséget jelentett." A harmincnégy éves volt CIA ügynök arról beszélt, miként segítette Custer Battles nevű sehol sem jegyzett kis cégét az iraki megszállás utáni káosz abban, hogy mintegy százmillió dollár értékű szerződést kössön a szövetségi kormánnyal. Szavai a modern kapitalizmus jelmondataként is megállják a helyüket – a félelem és a zűrzavar az előrelépés legjelentősebb katalizátorai.”

És „Amikor kutatni kezdtem a pusztító katasztrófák és az elképesztő profit kapcsolatát, úgy gondoltam, napjainkban alapvető változás tapasztalható abban, ahogy a piacok "felszabadítási hulláma" végigvonul a világon. Jómagam is részese voltam annak a mozgalomnak, mely útját próbálta állni a cégek mindent elsöprő hatalmi törekvéseinek, és mely először 1999-ben, a seattle-i világgazdasági konferencián tette le meglehetősen harsány névjegyét. Ilyetén elkötelezettségem révén nem voltak számomra ismeretlenek a WTO-csúcstalálkozókon kikényszerített „üzletbarát” intézkedések, vagy éppen az IMF-hitelekhez kapcsolódó feltételek. A három, védjegynek is beillő követelmény – a privatizáció, a kormányzati dereguláció és a szociális kiadások jelentős visszafogása – sosem volt népszerű a polgárok körében, azonban amikor a megegyezéseket aláírták, legalább tetten érhető volt a tárgyaló felek kölcsönös akarata, és az úgynevezett szakértők is egyetértettek a megoldásban. Most azonban a korábbi ideológiai programot a lehető legerőszakosabb módon nyomják le a nép torkán: egy inváziót követő idegen katonai megszállás alatt, illetve közvetlenül valamilyen természeti kataklizma után. (…) Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ástam e piaci modell világméretű terjedésének történetében, rájöttem, hogy a krízisek és katasztrófák kihasználása voltaképpen a kezdetektől alapvető eszköze volt Milton Friedman iskolájának – a kapitalizmus e fundamentalista változatának mindig is katasztrófákra volt szüksége az előrelépéshez. Való igaz, hogy a változásokat "előmozdító" krízisek mértéke egyre rémületesebb, azonban az Irakban vagy a New Orleansban történtek egyáltalán nem szeptember 11-e utáni fejlemények – ezek a merész kísérletek sokkal inkább egy folyamat eredményei, melynek végrehajtói harminc éven át szigorúan ragaszkodtak a sokkdoktrína elveihez.”

Meg kell jegyeznünk: Klein itt nem követi az elemzések aranyszabályát, amely szerint „az elemző legyen hideg, mint a jég, ha azt akarja, hogy elemzése perzseljen, mint a láng”. Valószínűleg nem tévedünk nagyot mondván, hogy a jó elemző hűvös semlegessége helyett ő az aktivista szenvedélyességével értékel, és keresi az okozókat. Igen sarkosan ítél: „Ha e doktrína felől közelítjük meg a dolgokat, az utóbbi harmincöt év eseményei egészen más fénytörésben látszanak. A korszak leghírhedtebb emberijog-sértéseiről, melyeket mindeddig antidemokratikus rezsimek szadista tetteiként tartottunk számon, kiderül, hogy végrehajtóik voltaképpen szándékosan terrorizálták a lakosságot, illetve kihasználták a helyzetet annak érdekében, hogy radikális szabadpiaci "reformokat" vezessenek be. A hetvenes évek Argentínájában például harmincezer ember – többségükben baloldali aktivisták – "eltüntetése" létfontosságú volt a junta számára ahhoz, hogy bevezesse a chicagói iskola módszereit, de a terror fontos szerepet játszott a szomszédos Chile hasonlóan radikális gazdasági átalakításában is. Kínában, 1989-ben a Tienanmen téri vérengzés és az ezt követő, tízezreket érintő letartóztatási hullám adott szabad kezet a Kommunista Pártnak, hogy az ország nagy részét gyorsan fejlődő exportzónává alakítsa, melyben a munkások félnek hangot adni jogköveteléseiknek. 1993-ban Borisz Jelcin tankokat küldött az orosz parlament épületének ostromlására, és börtönbe zárta az ellenzék vezetőit, így nyitva szabad utat a rablóprivatizációnak, melynek eredményeképp kiemelkedtek Oroszország hírhedt oligarchái.

Hasonló szerepet töltött be az 1982-es falklandi háború Margaret Thatcher politikájában, Nagy-Britanniában: a háborús helyzetből adódó zűrzavar és a felerősödő nacionalista hangok lehetővé tették számára, hogy hihetetlen erővel törje le a szénbányászok sztrájkját, és véghezvigye a nyugati világ első privatizációs ámokfutását. Belgrád 1999-es NATO-bombázása megteremtette a hátteret a volt Jugoszlávia gyors ütemű privatizációi számára – ezt a célt pedig már a háború előtt kitűzték. Semmiképp sem állítom, hogy e fegyveres konfliktusok mögött kizárólag gazdasági indítékok álltak, azonban az minden esetben elmondható, hogy egy hatalmas, kollektív megrázkódtatást arra használtak ki a piaci erők, hogy alapot teremtsenek a gazdasági sokkterápiának. (…) Ismerünk persze olyan eseteket is, amikor a szabadpiaci elveket demokratikus úton fogadtatták el – voltak keményvonalas politikusok, akik tudtak választást nyerni, elég csak Ronald Reagant említenünk, de a francia elnök, Nicolas Sarkozy is ide sorolható. Ezekben az esetekben azonban a szabad piac élharcosai komoly közösségi nyomással találták szemben magukat, és minden esetben finomítani és módosítani kellett elképzeléseiken, elfogadva, hogy be kell érniük bizonyos részeredményekkel a teljes átalakítás helyett. Végeredményben ki kell mondanunk, hogy Friedman gazdasági modellje demokratikus körülmények között csak részben valósítható meg, teljes kibontakoztatásához autoriter rendszerre van szükség. Ahhoz, hogy a gazdasági sokkterápiát korlátozások nélkül alkalmazzák – mint Chilében a hetvenes években, Kínában a nyolcvanas évek végén, Oroszországban a kilencvenes években, továbbá az Egyesült Államokban 2001. szeptember 11-e után – szükség volt valamilyen jelentős kollektív traumára, mely időlegesen, vagy véglegesen képes volt elérni a demokratikus gyakorlat felfüggesztését. Ez az ideológiai keresztes hadjárat a dél-amerikai autoriter rendszerekből indult világhódító útjára, és legnagyobb meghódított területein – Oroszországban és Kínában – a mai napig a lehető legkényelmesebben, és persze a legnagyobb hasznot hozva megfér az országot vasmarokkal irányító vezetéssel.”

Az üzleti vetületről: szeptember 11 után, írja, „A Bush-adminisztráció azonnal belekapaszkodott a támadások nyomában megjelenő félelembe, és nemcsak, hogy elindította a "terrorellenes háborút", de rögtön azt is biztosította, hogy a vállalkozás profitábilis legyen – egy virágzó új iparág, mely új életet lehet a betegeskedő amerikai gazdaságba. (…) A katasztrófakapitalizmus komplexumának mozgásba hozására a Bush-adminisztráció kiszervezte az állam számos igen érzékeny és alapvető funkcióját – a katonák egészségügyi ellátásától a foglyok kihallgatásán át a polgári információgyűjtésig és "adatbányászatig". A kormányzat szerepe e véget nem érő háborúban nem egyszerűen a bedolgozó cégeket irányító adminisztrátoré volt: inkább hasonlított egy gazdag nagyvállalkozóhoz, aki egyrészről biztosította az alaptőkét a komplexum létrehozásához, másrészről pedig a legjelentősebb megrendelőként igénybe vette annak szolgáltatásait,” És „Az igazi pénz az idegen földön vívott háborúkban van. Az Egyesült Államok hadseregének fenntartása ma a világ egyik leggyorsabban növekvő szolgáltatási szektora  – még úgy is, ha eltekintünk a szerződéses fegyvergyártóktól, akik az iraki háborúnak köszönhetően hihetetlen nyereséget vághattak zsebre. "A világ eddig még nem látott háborút, mely két olyan ország között tört volna ki, melyekben egyaránt működik McDonald’s étterem", jelentette ki büszkén Thomas Friedman, a New York Times publicistája 1996 decemberében. Nos, az élet két év múlva nemcsak, hogy rácáfolt állítására, de az Egyesült Államok hadserege a profitorientált hadviselés modelljének megfelelően a Burger Kinggel és a Pizza Huttal karöltve vonul a háborúba, hiszen e cégek leányvállalati biztosítják a katonák étkezését a bázisokon Iraktól a Guantánamói-öböl "minivárosáig".

Mindezek után itt van még a humanitárius segélyezés és az újjáépítés. E tevékenységek Irakban debütált profitorientált megvalósítása hamar globális paradigmává lépett elő, és immár nem számít, hogy az eredeti pusztítást egy megelőző csapás okozta, mint Libanon 2006-os izraeli megtámadása, vagy éppen egy hurrikán. Az erőforrások szűkössége és a klímaváltozás nyomán egyre fokozódó ütemben bekövetkező katasztrófák ismeretében a vészhelyzetek kezelése túlságosan is ígéretes, növekvő piac ahhoz, hogy meghagyják a non-profit társaságoknak…”

A bemutatottak gazdasági – és persze annak nyomában társadalmi – súlyáról így beszél: „A katasztrófakapitalizmus komplexuma méreteiben a kilencvenes évek "fejlődő piacaihoz" és az információtechnológiai fellendüléshez fogható. Sőt, a bennfentesek azt állítják, hogy az üzlet még a dotkom-korszakbelinél is jobban megy, és "a biztonsági buborék" magába szívta a korábban kipukkadt egyéb gazdasági buborékok után maradt romokat is. Ha mindehhez hozzávesszük a biztosítási szektor kiemelkedő profitját (a számítások szerint ez csak az USA-ban elérte a 60 milliárd dolláros rekordértéket a 2006-os évben), valamint az olajiparban realizált őrületes hasznot (mely minden krízissel csak emelkedik), könnyen elképzelhető, hogy a katasztrófakapitalizmus mentette meg a világot attól a jelentős válságtól, mely szeptember 11-e előestéjén már a küszöbön állt.”

S hogy világosan lássunk: „A "nagy kormányzat" és a "nagy üzlet" közti határok eltörlésének rendszere nem igazán liberális, sem konzervatív vagy kapitalista – legjobban a korporatista, vagyis vállalatközpontú elnevezés illik rá (pontosabban gazdasági korporatista, de a szövegben megmaradunk ennél az egyszerűbb alaknál – a ford.). Legfontosabb jellemzője ugyanis az, hogy ahol megvalósítják, a közvagyon hatalmas részei kerülnek magánkézbe, és ezt a folyamatot gyakorta a hitelállomány felduzzadása is követi, az elképesztően gazdagok és a nyomorgók közti szakadék egyre nő, az agresszív nacionalizmus pedig utat nyit a biztonsági kiadások határtalan emelkedésének. Azok számára, akik bejutottak az így kialakuló hihetetlenül gazdag elit köreibe, nincs nagyobb haszonnal kecsegtető módszer a társadalom szervezésére.” Ha jól meggondoljuk, rájövünk, hogy ebben a célok és az azok elérésére felhasznált eszközök radikális mivoltától eltekintve nem sok újdonság van: így működik a kapitalizmus azóta, hogy nekiálltak a közlegelők „magánosításának”.

A könyv hét részre tagolt 21 fejezetben ad részletes, markáns elemzést és értékelést a katasztrófakapitalizmus világáról. Ezeket követő befejező része ugyanakkor valamelyes biztató pozitívummal szolgál: arról vázol fel széles nemzetközi körképet, hogyan szorul az vissza az egyes országokban, milyen erők lépnek fel ellene. Címét idézve: „A sokkhatás lecseng - Az újjáépítés emberi útra tér”. Ez Friedman 2006-os halálával indul. Klein idéz egy nekrológból: „Friedman, mint a szabadpiaci közgazdaságtan utolsó hatalmas oroszlánja, tátongó űrt hagy maga után. [...] Nincs még egy hozzá hasonló szellemi nagyság a jelenleg élő közgazdászok között. Vajon azok az elvek, melyekért Friedman harcolt és kiállt, képesek-e hosszú távon fennmaradni határozott, karizmatikus és rátermett szellemi vezetők új generációja híján? Aligha tudhatjuk a választ.” majd így folytatja: „Corcoran borús helyzetleírása még csak megközelítőleg sem írja le azt a zűrzavart, ami azon a novemberen a korlátlan kapitalizmus híveinek táborában uralkodott.” Tömör áttekintést ad a kurzusváltásokról, kiindulásként felvillantva, hogy mekkora feszültségeket okozott a katasztrófakapitalizmus. Amint írja, „a chicagói fiúk (Friedman és csapata – OP) tevékenysége nyomán (…) a (chilei) diktatúra "szabadpiaci" törvényei pontosan azt tették, amire kitalálták őket. Ahelyett, hogy egy tökéletesen harmonikus gazdaságot alakítottak volna ki, inkább arcátlanul gazdaggá tették a már eleve vagyonosokat, a szervezett munkásosztályból pedig eldobható árut csináltak. A rétegződés e mintázatai mindenütt megfigyelhetők voltak, ahol csak a chicagói iskola ideológiája győzedelmeskedett. Kínában, a hihetetlen gazdasági növekedés ellenére a városlakók és a 800 milliós vidéki szegénység közti jövedelmi szakadék megduplázódott az utóbbi húsz évben. Argentínában, ahol 1970-ben a leggazdagabb tíz százalék jövedelme 12-szerese volt a legszegényebbnek, ez a szám 2002-re 43-szorosra nőtt. Chile "politikai sikere" tehát valóban világméretűre duzzadt. 2006 decemberében, egy hónappal Friedman halála után megjelent egy ENSZ-tanulmány, mely kimutatta, hogy "a világ felnőtt lakosságának 2 százaléka birtokolja a háztartások globális összvagyonának több mint felét". A változás talán az Egyesült Államokban volt a legszembeötlőbb, ahol 1980-ban, amikor Reagan elindította a friedmani folyamatot, a vezérigazgatók átlagosan 43-szor többet kerestek a munkásoknál. 2005-re a szorzó 411-szeresre nőtt.” Ugyanakkor, Klein a trendforduló egyik fontos jellemzőjeként írja: „Latin-Amerika legjelentősebb védelmét a jövőbeli sokkhatásoktól (és így a sokkdoktrínától) az adja, hogy a kontinens egyre kevésbé függ Washington pénzügyi intézményrendszerétől, mindezt pedig a térség kormányainak fokozódó összefogása teszi lehetővé.”

Vajon mennyiben teljesedik be az idézett fejezetcím ígérete, vajon a katasztrófakapitalizmus visszaszorulásának napsütése mennyiben változtathatja még át rosszkedvünk telét tündöklő nyárrá - ez még a jövő titka. Az azonban igen valószínű, hogy ez már aligha változtathat, legalább is rövidtávon, mindazokon a mélyenszántó, és igen sokak számára romboló változásokon, amelyeket a sokkdoktrína alkalmazása létrehozott. Akárcsak az eredeti tőkefelhalmozásnál, a végbementeket már nem lehet meg nem történtté tenni, s a vesztesek is aligha kapnak érdemi kárpótlást. Ám ha kitart a trendforduló, legalább nem folytatódik az irányzat diadalmenete. Klein megmutatja, milyen ígéretes pozitív hatásokkal jár, ha a közösségek összeszedik magukat, hogy felülkerekedjenek a rombolásokon. Példákkal bizonyítja: „Létezik egy igen fontos közös jellemzője mindazon példáknak, ahol az emberek saját kezükbe veszik az újjáépítést: a résztvevők úgy látják, hogy nem egyszerűen épületeket hoznak helyre, de saját magukat is gyógyítják.”