Bjorn Lomborg: COOL IT - Hidegvér! - Typotex, 2008
Dr Osman Péter ismertetése
„A Kilimandzsáró gyönyörű (ám olvadozó) gleccsereiről készült érzelmi töltetű felvételek, és a CO2-vel kapcsolatos figyelmeztetések kétségkívül megteszik hatásukat a médiában és a véleményformálók körében, a tanzániai parasztok valódi problémáira azonban nem kínálnak megoldást. (...) Bátran fel kell tennünk a kérdést: azzal segítünk-e a tanzániaiaknak, ha csökkentjük a CO2-kibocsátást - ami nem lesz hatással a gleccserekre - vagy ha olcsóbban, gyorsabban és hatékonyabban orvosoljuk a HIV-problémát.” (Apró ízelítő a COOL IT-ből)
Intellektuálisan felkavaró mű, amely talán még korszakformálóvá válhat - természetesen nem önmagában, hanem azzal, ha képes elindítani egy új gondolkodásmódot a globális környezetgazdálkodásban. Intellektuálisan felkavaró mű, mert hosszas töprengésre késztet: szerzője vajon a dolgok mélyére hatolni képes tisztánlátással megáldott bölcs, aki meg van áldva - netán átkozva - azzal a készséggel is, hogy erőteljesen terjesztett/támogatott nézeteken átgázolva is kimondja, amit sorsdöntő igazságnak tart, vagy olyan ember, aki feltűnést keresve egy rendkívül merész, sőt kifejezetten eretneknek számító új nézetrendszerrel lép fel, ám nagy kérdés, van-e ennek reális alapja. Hiszen még eretnekségnek is szélsőséges, hogy miközben ma a világ kiemelten fontos fórumain a harci dobok a globális felmelegedésről, és annak fő okozójaként az üvegházhatásról dübörögnek, s annak megfékezését jelölik meg az egyik elengedhetetlen teendőnkként, Lomborg itt azt állítja, hogy van ennél sokkal fontosabb dolgunk is: olyan más feladataink, amelyek révén a felhasználható erőforrásainkkal sokkal többet tehetünk az emberiség jólétéért.
Látva a világunk tényleges állapotát, még az is megfordul a fejünkben, vajon lehet-e józan tudós az, aki összehangolt, az emberiség közös javát szolgáló cselekvést javasol a világ országainak a globális környezetgazdálkodásban. Bár magát a globális környezetgazdálkodás fogalmát ő nem is használja, amiről beszél, az erről szól - a valóságban viszont azt látjuk, hogy amióta az ember a technikai fejlődésben eljutott odáig, hogy képes károsítani a környezetet, a maga érdekében ezt minden különösebb gátlás nélkül meg is teszi, s még azóta sem mérlegeli globális hatásokat, amióta ismerheti ennek jelentőségét. Tény, hogy ma már vannak a világunkban tiszteletre méltó erőfeszítések a környezet megóvására, ám ugyanúgy tény, hogy a technológiai képességeinek erősödésével az emberiség, pontosabban annak e tekintetben meghatározó szereplői a környezet kizsákmányolását továbbra is arra viszik, aminek kitűnő jelképe a közlegelők tragédiájának ismert, és e könyvben is megjelenő fogalma. Így erősen kétséges, vajon van-e bármi reális alapunk globális környezetgazdálkodásról beszélni, legalább is abban az értelemben, hogy az ésszerű, hosszú távokban gondolkodó tevékenység, amely úgy hasznosítja a jelen erőforrásait, hogy ezzel nem károsítja a fenntartható fejlődés lehetőségeit. Van nekünk ilyenünk? Óh, Magasságos Műholdak, látjátok-e ennek meggyőzően pozitív jelét a bioszférában? Vagy Lomborg álmodozik, amikor józan észt és bölcs cselekvést remél a világ hatalmaitól? Emeljük ezért ki: ő nem valamiféle kóbor próféta, hanem nagyon is tekintélyes szakembere a témájának. Amint a Typotex e könyve kapcsán elmondja róla, a Time magazin 2004-ben a világ 100 legbefolyásosabb embere közé választotta; a Foreign Policy and Prospect magazin 2005-ös listája alapján ő a világ 14. legbefolyásosabb tudományos személyisége; 2008-ban a Guardian őt is azon 50 ember közé sorolta, akik megmenthetik a bolygónkat. A Dán Környezetvédelmi Értékelő Intézet igazgatója, a Koppenhágai Üzleti Főiskola (Copenhagen Business School) tanára és a Consensus Center alapító igazgatója. Ez utóbbi, amint a honlapján olvasható, a Copenhagen Business School intézménye, amely azt kutatja, hogyan optimalizálhatók azok az erőfeszítések, amelyek célja, hogy az emberiség sikeresen megfeleljen az előtte álló legnagyobb kihívásoknak. A 2008. évi programjáról azt olvashatjuk, hogy több mint 55 nemzetközileg elismert közgazdász, köztük öt Nobel-díjas dolgozik benne, ötvennél több, a világ legnagyobb legnagyobb problémáinak megoldását célzó programot értékelnek ki, és elkészítik az azokban részvevők számára a prioritások optimális listáját. Lomborg tehát igencsak kompetens abban, amiről itt beszél.
Mondanivalójának lényege abban ragadható meg, hogy mindent a helyi - azaz a valós - értékén kell/ene/ kezelnünk, és így rá kellene jönnünk, hogy valójában sokkal fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Sokkal súlyosabb probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha dollárbilliókat fordítunk a drasztikus éghajlatpolitikára. Könyve elején kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett hisztéria irányítja a figyelmünket, és az erőforrások felhasználását a globális felmelegedés - jócskán felnagyított - veszélyeire, és az ellene való cselekvés múlhatatlan szükségességére. A továbbiakban majd igen alapos elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s rendre meg is cáfolja a túlzásaikat. Ha pedig alaposan végiggondoljuk mindazt, amit elénk tár, beleütközünk egy szó szerint égig érő kérdőjelbe, amely a következőképpen áll elénk. Tény, hogy a globális éghajlat bizonyos melegedési tendenciát mutat - bár ez sem mindenütt egyértelmű. Lomborg egyebek közt elmondja, hogy miközben az Antarktiszi-félszigeten melegszik az idő, Antarktisz további, az egészének 96 %-át kitevő részén hűvösebb lett, s a Déli-sarkon a mérések kezdete, 1957 óta csökken a hőmérséklet. Tény, hogy az emberi tevékenységek erőteljesen növelik az üvegház-hatást előidéző légköri szennyezők kibocsátását, és a környezet hőenergiával való szennyezését is - meghökkentő adatokat közöl pl. a nagyvárosokban kialakuló hőszigetekről. Tény ugyanakkor, s erről is beszél, hogy a Föld éghajlatában lehűlések és felmelegedések váltják egymást, a középkorban is volt egy „kis jégkorszak”, ami viszont felveti a kérdést, vajon valóban az emberi tevékenységek okozzák-e a jelenleg érzékelhető melegedési tendenciát, vagy részben-egészben tőlünk független természeti tényezők. Akár így, akár úgy, Lomborg igencsak megrázó és alapos elemzést ad arról, sőt konkrét számadatokat is közöl arra vonatkozóan, milyen sokba kerülne, ugyanakkor mennyire kevés eredményt hozna, ha a világ országai a maradéktalanul végrehajtanák a globális felmelegedés megállítását célzó, híres Kiotói Egyezmény előírásait (amit természetesen leginkább a legnagyobb légszennyezés kibocsátók nem akarnak megtenni, pontosabban viselni ennek valóban hatalmas költségeit). Ugyancsak adatokkal támasztja alá azt is, hogy a globális felmelegedésnek egyáltalán nem csak káros hatásai lehetnek, hanem sok helyen kifejezetten hasznot is hoz. Elmondja például, hogy az olvadások a harmadik világban erőteljesen növelhetik a mezőgazdasági termeléshez szükséges vízhozamokat, ami jelentős terméstöbbletet, jelentős gazdagodást eredményezhet. Azzal érvel, hogy e gazdagodás a jelenleginél sokkal inkább képessé teszi a népeket arra, hogy a jövőben megbirkózzanak a felmelegedés kedvezőtlen hatásaival, beleértve még a tengerszint emelkedését is. Fejtegetéseit ugyan egy-két helyen nehezebb követni a nem teljesen tökéletes szóhasználat miatt, ám az egész mű a kiváló költség-haszon elemzés kiemelkedően jó példája az optimális környezetgazdálkodás vonatkozásában. (Közbevetőleg jegyezzük meg: a napi valóság olyan fontos tényeivel is szembesülünk itt, amelyekről a legtöbbünknek fogalma sincs. Például pontosan levezeti, hogy ha 125 ember éjjel nappal bekapcsolva hagyja a mobiltöltőjét, az így elfogyasztott energia előállítása évente egy tonna CO2 (!!!) kibocsátást eredményez.)
Lomborg nagyon világosan rámutat az előttünk álló legfontosabb feladatra. Íme: Ne feledjük, hogy a végső cél nem önmagában az üvegházhatású gázok kibocsátásának vagy a globális felmelegedésnek a csökkentése, hanem az életszínvonal és a környezet javítása. Mindannyian szeretnénk a gyerekeinkre élhető bolygót hagyni. (Más kérdés, hogy a zord valóság azt mutatja, a környezetrombolásért felelősök igen nagy része a haszonszerzés érdekében vajmi kevéssé törődik azzal, milyen bolygót hagy a mások gyerekeire!)
Sokat hallunk ma arról, hogy a 21. század legnagyobb problémáját talán nem is az olaj, hanem az ivóvíz jelentheti, s a vízhiány háborúk okozója is lehet. Lomborg kiemeli: a globális felmelegedés több csapadékot és több vizet jelent. A jövő vízproblémáját nem a globális felmelegedés jelenti, hanem hárommilliárd ember számára tiszta ivóvíz és megfelelő csatornázás biztosítása. Ez a stratégiai változás mindössze négymilliárd dollárba kerülne évente, és jelentős egészségügyi és életminőségbeli fejlődést hozna a világ népességének fele számára. Elmondja azt is, hogy miközben a fejlődő világ számára szó szerint halálos probléma a malária, mintegy évi hárommilliárd dollár ráfordítással - ami csupán 2 %-a a Kiotói Egyezmény betartásával járó költségeknek !! - 2015-re a felére lehetne csökkenteni a malária előfordulását.
Felmerül, hogy ha mindez ennyire világos, logikus, célravezető, vajon miért nem követi a világ gyorsan és egyöntetűen a józan ész szavát. Egy keserű fejezetcím - Az alternatív lehetőségekről tudomást sem vesznek - után a következőket olvashatjuk: Sok szerző és politikus arra használja fel a globális felmelegedést, hogy eltávolodhasson a fárasztó politikai csatározásoktól, és az emberiségért aggódó államférfi szerepében tetszeleghessen, akit a bolygó fennmaradásának nagy problémája foglalkoztat. A globális felmelegedés jó ideje kedvelt téma, mert a segítségével a politikusok az emberek szívéhez közel álló dolgokról beszélhetnek. Mivel az éghajlat állandóan változik, e változások egy részét mindig a globális felmelegedés nyakába lehet varrni, ráadásul ezek a sürgető problémák jól felhasználhatók szavazatszerzésre. S ami talán a legfontosabb, a CO2 csökkentésére meghozott látványos döntések tényleges költségeit csak később kell kifizetni, mondjuk a következő politikusgenerációnak. Lomborg ugyanakkor rámutat: amint a globális felmelegedés politikai retorikája mellé elkötelezettségnek is kellene társulnia, a kormányok pontosan tudják, hogy a CO2 csökkentés hamarosan rendkívül drágává és politikailag veszélyessé válik (mert kiviláglik, hogy nem hozza meg a tőle várt, a költségeivel arányos mértékű jótékony hatásokat - OP.).
2010. június 9., szerda
Sokszólamú újjászületés
Sokszólamú újjászületés - Természetbúvár Alapítvány Kiadó, 2008
Útravaló a tudás birodalmából sorozat
Dr Osman Péter ismertetése
Mindennek rendelt ideje van, s ezé a különleges köteté most jött el igazán. Különleges, mert a természet itteni világáról szól gyönyörűen, mesterien.
A dolgok alakulása szerint a 2009. év nem sok jóval kecsegtet. Egyik legnagyobb pozitívuma, hogy idén is lesz tavasz, újra átélhetjük a természet újjászületésének csodáit, szépségeit. Valljuk be azonban: mi, városlakók, a legtöbben már oly sokat vesztettünk a természettel való kapcsolatból, hogy szinte már csak azt ismerjük fel mindebből, ami maga áll az utunkba, hogy vegyük észre és örüljünk neki - ez pedig édeskevés. Annál is kevesebb, mert ugyan van szemünk a látásra és fülünk a hallásra, ám mindinkább hiányoznak az ismereteink és tapasztalataink, amelyek kellenek ahhoz, hogy észrevegyük és felismerjük a természet lakóit és jelenségeit, különösen az apróbbakat, s a kevésbé szembetűnőeket. És azért is, mert mindezek nagy része nem jön el hozzánk, hanem nekünk kell felkeresnünk őket, ha örülni akarunk nekik, hitet kapni tőlük, ehhez pedig tudnunk kell, hol keressük, hogyan láthatjuk meg azokat. Nevetséges-e, tragikus, vagy egyszerűen az új életmód realitása: úgy kell tanulnunk a tájékozódást a természet világában, ahogyan az interneten is. Még tragikusabb, ha már nem is tudjuk, mit veszítünk, ha kimaradunk belőle. Ez utóbbi azonban nem történhet meg velünk, ha akárcsak ezt az egyetlen könyvet is elolvassuk. Persze, hogy nem pótolja az ismerkedés egyéb útjait-módjait, sem a többi jó könyvet, ám ahhoz valóban elég, hogy rányissa a szemünket a tavaszi újjászületés számtalan honi szereplőjére, jelenségére, megragadóan sokszínű szépségére. Mondhatjuk ugyan, hogy amiről nem tudunk, az nem hiányzik. Logikailag ez még igaz is, csak nem eléggé: A hiányérzet akkor is nyomaszt, ha nem tudjuk a konkrét kiváltó okát, viszont konkrét örömök elmulaszthatják azt. Mint amelyek forrásaihoz ez a kötet elvezethet.
Ez az Útravaló a tudás birodalmából c., hat kötetre tervezett sorozat második darabja. Az első volt a Perzselő napsütésben, amelyet a „Kulcs a természethez” mottóval ajánlott a kiadó. Ott elmondták, hogy e sorozatban a TermészetBÚVÁR Magazinban 1990 óta felhalmozott szellemi tőke legjavát adják közre, bemutatják a természet megannyi csodáját, fortélyát, ösztönözve bennünket, hogy fedezzük fel és becsüljük annak értékeit és szépségeit. A kötet elbűvölő érdekességével és szépségével igazolta, hogy a fülszövegében a „naprakész ismeretekkel, hiteles tartalommal és gazdag illusztrációval” jellemzés maradéktalanul helytálló. Ez így igaz e mostanira is.
Kikelet, újjászületés. A körkép, akárcsak az előző, nagyon kellemes, hangulatos bevezető esszével indul. Címe Nyitnikék, és ez egyszerre adja meg az utána következő fejezetek alaphangját, s példázza, hogy mit jelent az anyanyelv. Aki ismeri, annak ez a kedves, szótárakban aligha fellelhető szószülemény felidézi, hogy nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! a telet bírni illenék! bírni és bízni illenék! S bizony jól jön ma a világ csúfságai elől elmerülni a sokszólamú újjászületés szépségeiben.
A „nyitnikék” költői hangulata megjelenik sok fejezetcímben is, s átragad a bennük sorakozó leírásokra. Így olvashatunk például keménykötésű puhatestűekről, peterakó művészekről, kunyhókról és palotákról, üde erdők keltikéiről, dúdoló denevérekről, légi legekről a rovarvilágban, égi fénytüneményről, helyhez hűséges szelekről, csábító bangókról, szirmos időmérőkről, a rátermettség jelképeiről és az életben maradás iskolájáról, a fejezetek tematikus jelzőit nézve pedig életbölcsőkről, virágkalendáriumról, rovarpraktikákról az utódokért, légies színorgiáról, távolsági csókokról, bohókás ifjoncokról.
Tavasz a természetben, kevés kivétellel a magyar tájban. A fejezetek februártól májusig tárják elénk a sokszólamú újjászületés csodáit és bámulatra méltó szereplőit földön, vízen, levegőégben. Bámulatra méltó, hogy a legapróbb élőlényektől az itt bemutatott legnagyobbakig a lét milyen aprólékos finomsággal kimunkált, s a tökélyt közelítő rendszerei, „fortélyai” szolgálják és biztosítják, hogy az élet él és élni akar. A mindezeket bemutató fejezetek érdemeit hosszan részletezhetnénk, ám azokat az olvasó a maga örömére úgyis felfedezi majd. Annyit róluk, hogy bravúrosan ötvözik a szakmai hitelességet a felsorakoztatott ismeretek lenyűgözően érdekes gazdagságával és a kellemesen olvasmányos előadásmóddal, s mindezeket káprázatos képanyag teszi még élőbbé. A természetfotósok mesteri tudása itt az élet sok olyan arcát, mozzanatát, jelenségét is megmutatja, amelyeket „puszta szemmel” meg sem látnánk vagy fel sem ismernénk. S midőn a kicsit is tájékozódó ember tudja, mennyire létkérdés a bioszféra megőrzése, és milyen óriási érdekek feszülnek egymásnak e körül, igazi meglepetés arról olvasnunk egy egész fejezetet - A természet Jókai Mór szemével -, hogy a magyar regényirodalomban Jókai volt az első nagy formátumú környezet- és természetvédő. Aki pedig nemcsak szereti a zenét, de ilyen műveltsége is van, annak igencsak érdekes a Zene a természetben, természet a zenében c. fejezet, amely itt - nyilvánvalóan a harmóniák keletkezésére utaló - Az aranymetszés szabályai tematikus jelzőt kapta.
A kötet egyetlen - igaz, erős - hiányérzetet hagy bennünk: milyen kár, hogy nem lehetnek máris a kezünkben a sorozat további darabjai. Addig is, csak azért is nyitnikék!
Útravaló a tudás birodalmából sorozat
Dr Osman Péter ismertetése
Mindennek rendelt ideje van, s ezé a különleges köteté most jött el igazán. Különleges, mert a természet itteni világáról szól gyönyörűen, mesterien.
A dolgok alakulása szerint a 2009. év nem sok jóval kecsegtet. Egyik legnagyobb pozitívuma, hogy idén is lesz tavasz, újra átélhetjük a természet újjászületésének csodáit, szépségeit. Valljuk be azonban: mi, városlakók, a legtöbben már oly sokat vesztettünk a természettel való kapcsolatból, hogy szinte már csak azt ismerjük fel mindebből, ami maga áll az utunkba, hogy vegyük észre és örüljünk neki - ez pedig édeskevés. Annál is kevesebb, mert ugyan van szemünk a látásra és fülünk a hallásra, ám mindinkább hiányoznak az ismereteink és tapasztalataink, amelyek kellenek ahhoz, hogy észrevegyük és felismerjük a természet lakóit és jelenségeit, különösen az apróbbakat, s a kevésbé szembetűnőeket. És azért is, mert mindezek nagy része nem jön el hozzánk, hanem nekünk kell felkeresnünk őket, ha örülni akarunk nekik, hitet kapni tőlük, ehhez pedig tudnunk kell, hol keressük, hogyan láthatjuk meg azokat. Nevetséges-e, tragikus, vagy egyszerűen az új életmód realitása: úgy kell tanulnunk a tájékozódást a természet világában, ahogyan az interneten is. Még tragikusabb, ha már nem is tudjuk, mit veszítünk, ha kimaradunk belőle. Ez utóbbi azonban nem történhet meg velünk, ha akárcsak ezt az egyetlen könyvet is elolvassuk. Persze, hogy nem pótolja az ismerkedés egyéb útjait-módjait, sem a többi jó könyvet, ám ahhoz valóban elég, hogy rányissa a szemünket a tavaszi újjászületés számtalan honi szereplőjére, jelenségére, megragadóan sokszínű szépségére. Mondhatjuk ugyan, hogy amiről nem tudunk, az nem hiányzik. Logikailag ez még igaz is, csak nem eléggé: A hiányérzet akkor is nyomaszt, ha nem tudjuk a konkrét kiváltó okát, viszont konkrét örömök elmulaszthatják azt. Mint amelyek forrásaihoz ez a kötet elvezethet.
Ez az Útravaló a tudás birodalmából c., hat kötetre tervezett sorozat második darabja. Az első volt a Perzselő napsütésben, amelyet a „Kulcs a természethez” mottóval ajánlott a kiadó. Ott elmondták, hogy e sorozatban a TermészetBÚVÁR Magazinban 1990 óta felhalmozott szellemi tőke legjavát adják közre, bemutatják a természet megannyi csodáját, fortélyát, ösztönözve bennünket, hogy fedezzük fel és becsüljük annak értékeit és szépségeit. A kötet elbűvölő érdekességével és szépségével igazolta, hogy a fülszövegében a „naprakész ismeretekkel, hiteles tartalommal és gazdag illusztrációval” jellemzés maradéktalanul helytálló. Ez így igaz e mostanira is.
Kikelet, újjászületés. A körkép, akárcsak az előző, nagyon kellemes, hangulatos bevezető esszével indul. Címe Nyitnikék, és ez egyszerre adja meg az utána következő fejezetek alaphangját, s példázza, hogy mit jelent az anyanyelv. Aki ismeri, annak ez a kedves, szótárakban aligha fellelhető szószülemény felidézi, hogy nyitni kék, szívnek és tavasznak nyílni kék! a telet bírni illenék! bírni és bízni illenék! S bizony jól jön ma a világ csúfságai elől elmerülni a sokszólamú újjászületés szépségeiben.
A „nyitnikék” költői hangulata megjelenik sok fejezetcímben is, s átragad a bennük sorakozó leírásokra. Így olvashatunk például keménykötésű puhatestűekről, peterakó művészekről, kunyhókról és palotákról, üde erdők keltikéiről, dúdoló denevérekről, légi legekről a rovarvilágban, égi fénytüneményről, helyhez hűséges szelekről, csábító bangókról, szirmos időmérőkről, a rátermettség jelképeiről és az életben maradás iskolájáról, a fejezetek tematikus jelzőit nézve pedig életbölcsőkről, virágkalendáriumról, rovarpraktikákról az utódokért, légies színorgiáról, távolsági csókokról, bohókás ifjoncokról.
Tavasz a természetben, kevés kivétellel a magyar tájban. A fejezetek februártól májusig tárják elénk a sokszólamú újjászületés csodáit és bámulatra méltó szereplőit földön, vízen, levegőégben. Bámulatra méltó, hogy a legapróbb élőlényektől az itt bemutatott legnagyobbakig a lét milyen aprólékos finomsággal kimunkált, s a tökélyt közelítő rendszerei, „fortélyai” szolgálják és biztosítják, hogy az élet él és élni akar. A mindezeket bemutató fejezetek érdemeit hosszan részletezhetnénk, ám azokat az olvasó a maga örömére úgyis felfedezi majd. Annyit róluk, hogy bravúrosan ötvözik a szakmai hitelességet a felsorakoztatott ismeretek lenyűgözően érdekes gazdagságával és a kellemesen olvasmányos előadásmóddal, s mindezeket káprázatos képanyag teszi még élőbbé. A természetfotósok mesteri tudása itt az élet sok olyan arcát, mozzanatát, jelenségét is megmutatja, amelyeket „puszta szemmel” meg sem látnánk vagy fel sem ismernénk. S midőn a kicsit is tájékozódó ember tudja, mennyire létkérdés a bioszféra megőrzése, és milyen óriási érdekek feszülnek egymásnak e körül, igazi meglepetés arról olvasnunk egy egész fejezetet - A természet Jókai Mór szemével -, hogy a magyar regényirodalomban Jókai volt az első nagy formátumú környezet- és természetvédő. Aki pedig nemcsak szereti a zenét, de ilyen műveltsége is van, annak igencsak érdekes a Zene a természetben, természet a zenében c. fejezet, amely itt - nyilvánvalóan a harmóniák keletkezésére utaló - Az aranymetszés szabályai tematikus jelzőt kapta.
A kötet egyetlen - igaz, erős - hiányérzetet hagy bennünk: milyen kár, hogy nem lehetnek máris a kezünkben a sorozat további darabjai. Addig is, csak azért is nyitnikék!
Márai Sándor: Rómában történt valami
Márai Sándor: Rómában történt valami - Helikon Kiadó, 2009
Dr Osman Péter ismertetése
Akciófilmekben látni, ahogy egy-egy szereplő élezi a kését, amelytől az élete függhet. Számtalan lassú, megfontolt, finom mozdulattal feni, amelyek nyomán mind élesebb, hatékonyabb lesz a penge. Láthatóan megnyugtató foglalatosság.... Márai írásainak olvasgatása így feni, élesíti, finomítja a gondolkodásunkat, etikánkat, értékrendünket. Megnyugtató? Elmerülni bennük igen, de felkavaró is, mert mércét ad, amelyhez képest a világunk, láthatjuk, gyakran csúnyán leszerepel.
Ez a könyve a regény megnevezést kapta, ám jóval több annál. sokkal inkább egy minden illúzióból kiábrándult, kíméletlenül realista elemzés az emberek igen számottevő hányadának a mindenkori diktátorhoz fűződő viszonyáról, pragmatikus szolgalelkűségről, gerinctelen haszonlesésről, gátlástalan önigazolásról. Márai borotvaéles, kegyetlenül leleplező metszetet ad minderről, az egyik legfontosabb pillanatban: midőn előbb szállingózva, majd mind egyértelműbben kibontakozva megérkezik a hír a hatalom haszonélvezőihöz, hogy a diktátort megölték. Így jön híre egy felkapott fürdőhelyen a Városból futamodókkal, hogy „Rómában történt valami”, majd kiteljesedik a kép, hogy Róma addigi hatalmas ura, az isteni Caesar már csak egy minden hatalmat nélkülöző holttest. Ami persze azt is jelenti, hogy végzetesen megrendülhet a pozíciója addigi talpnyalóinak, udvaroncainak, s mindazoknak, akik belőle éltek, és hogy új urai lesznek Rómában a hatalomnak, s újra oszthatják a helyeket a húsosfazéknál.
Hogy maga Márai mit gondol Caesar diktátori jelentőségéről, azt világosan elmondja az utószavában: „Vannak emberek, akik hosszú árnyékot vetnek a Történelemben”. Megkockáztatjuk hozzáfűzni: ha összevetjük az itt felvázolt áttekintést mindazzal, amit történelemből, irodalomból, leírásokból tudunk a diktátorok környezetéről, eléggé egyértelmű, hogy vannak intézmények, amelyek láthatóan örökéletűek, megvoltak már Rómában, de nem vesztek el vele. Ilyen a hatalom alulnézetében tenyésző gyarlóság, a diktátor haszonleső kiszolgálása, a gerinctelenség, mint jövedelmező szakma. S Márai e tablója alapján is érdemes elgondolkodni azon, vajon a diktátor árnyéka korrodálja-e ennyire az emberek jellemét, vagy csak kedvező klímát teremt e vonások kibontakozásához. Mintha még az is ott bujkálna a sorok között, hogy nélkülük a diktátornak sem lehetne ekkora hatalma.
A könyvben foglaltak 24 órát fognak át attól kezdődően, hogy Rómából megérkeznek a gyilkosság nyomán menekülő első udvaroncok, előkelők. 24 részre - órára - bontva monológok, párbeszédek, életképek írják le, hogyan reagálnak a legkülönbözőbb érintettek Caesar halálának hírére. Bár teljesen egyértelmű, hogy róla van szó, a neve egyszer sem hangzik el. Márai valószínűleg üzeni is ezzel, de mindenképpen kiérezzük, hogy nagyon hasonlóak játszódhatnak le minden bizantinus diktátor hirtelen halála esetén.
Íme néhány apró részlet, ízelítőül: ◙ Forradalom lesz. / Akkor sokan lopnak. / Akkor is csak az urak lopnak. A generálisok, a szenátorok. A szegény nép csak az alját lopja. ◙ Megölték, mert most mások akarnak lopni. ◙ Mi, hivatásos írástudók akkor lázadva, belső ellenállással irányítottuk a közhangulatot, pontosan úgy, ahogy az undok zsarnok megparancsolta. De most önként, szabadon, teli tüdőből irányítjuk a közhangulatot. Brutus megérti ezt és hálás lesz. ◙ Az aranyakat és a díjakat mindig méltósággal fogadtam el. De a valóságban ellenálltam! És titokban, életveszélyes magányban, az ódát írtam, életem nagy művét. Benne van a zsarnokság dögletes gyehennájának feketén parázsló visszfénye... Várj, ez nincs benne, de ez olyan szép, hogy még beleírom! ◙ Engem feltétlenül mellőztek, hiszen voltak mások, akik többet kaptak, mint én. ◙ Egy zsarnokot ritkán ölnek meg azok, akik a szabadságot féltik. Akik tegnap még engedelmesen kiszolgálták, de egy napon félni kezdenek, hogy most már reájuk kerül a sor, személy szerint, akkor, egy pillanattal sem elébb, megölik. ◙ Amikor már nem lehet a zsarnok tógájával letakarni minden bitangságot, megszólalnak az élősdiek, és meghirdetik a szabadságot. ◙ Mind az utálatosságok között, amit e korszakban megértem, nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok.
Dr Osman Péter ismertetése
Akciófilmekben látni, ahogy egy-egy szereplő élezi a kését, amelytől az élete függhet. Számtalan lassú, megfontolt, finom mozdulattal feni, amelyek nyomán mind élesebb, hatékonyabb lesz a penge. Láthatóan megnyugtató foglalatosság.... Márai írásainak olvasgatása így feni, élesíti, finomítja a gondolkodásunkat, etikánkat, értékrendünket. Megnyugtató? Elmerülni bennük igen, de felkavaró is, mert mércét ad, amelyhez képest a világunk, láthatjuk, gyakran csúnyán leszerepel.
Ez a könyve a regény megnevezést kapta, ám jóval több annál. sokkal inkább egy minden illúzióból kiábrándult, kíméletlenül realista elemzés az emberek igen számottevő hányadának a mindenkori diktátorhoz fűződő viszonyáról, pragmatikus szolgalelkűségről, gerinctelen haszonlesésről, gátlástalan önigazolásról. Márai borotvaéles, kegyetlenül leleplező metszetet ad minderről, az egyik legfontosabb pillanatban: midőn előbb szállingózva, majd mind egyértelműbben kibontakozva megérkezik a hír a hatalom haszonélvezőihöz, hogy a diktátort megölték. Így jön híre egy felkapott fürdőhelyen a Városból futamodókkal, hogy „Rómában történt valami”, majd kiteljesedik a kép, hogy Róma addigi hatalmas ura, az isteni Caesar már csak egy minden hatalmat nélkülöző holttest. Ami persze azt is jelenti, hogy végzetesen megrendülhet a pozíciója addigi talpnyalóinak, udvaroncainak, s mindazoknak, akik belőle éltek, és hogy új urai lesznek Rómában a hatalomnak, s újra oszthatják a helyeket a húsosfazéknál.
Hogy maga Márai mit gondol Caesar diktátori jelentőségéről, azt világosan elmondja az utószavában: „Vannak emberek, akik hosszú árnyékot vetnek a Történelemben”. Megkockáztatjuk hozzáfűzni: ha összevetjük az itt felvázolt áttekintést mindazzal, amit történelemből, irodalomból, leírásokból tudunk a diktátorok környezetéről, eléggé egyértelmű, hogy vannak intézmények, amelyek láthatóan örökéletűek, megvoltak már Rómában, de nem vesztek el vele. Ilyen a hatalom alulnézetében tenyésző gyarlóság, a diktátor haszonleső kiszolgálása, a gerinctelenség, mint jövedelmező szakma. S Márai e tablója alapján is érdemes elgondolkodni azon, vajon a diktátor árnyéka korrodálja-e ennyire az emberek jellemét, vagy csak kedvező klímát teremt e vonások kibontakozásához. Mintha még az is ott bujkálna a sorok között, hogy nélkülük a diktátornak sem lehetne ekkora hatalma.
A könyvben foglaltak 24 órát fognak át attól kezdődően, hogy Rómából megérkeznek a gyilkosság nyomán menekülő első udvaroncok, előkelők. 24 részre - órára - bontva monológok, párbeszédek, életképek írják le, hogyan reagálnak a legkülönbözőbb érintettek Caesar halálának hírére. Bár teljesen egyértelmű, hogy róla van szó, a neve egyszer sem hangzik el. Márai valószínűleg üzeni is ezzel, de mindenképpen kiérezzük, hogy nagyon hasonlóak játszódhatnak le minden bizantinus diktátor hirtelen halála esetén.
Íme néhány apró részlet, ízelítőül: ◙ Forradalom lesz. / Akkor sokan lopnak. / Akkor is csak az urak lopnak. A generálisok, a szenátorok. A szegény nép csak az alját lopja. ◙ Megölték, mert most mások akarnak lopni. ◙ Mi, hivatásos írástudók akkor lázadva, belső ellenállással irányítottuk a közhangulatot, pontosan úgy, ahogy az undok zsarnok megparancsolta. De most önként, szabadon, teli tüdőből irányítjuk a közhangulatot. Brutus megérti ezt és hálás lesz. ◙ Az aranyakat és a díjakat mindig méltósággal fogadtam el. De a valóságban ellenálltam! És titokban, életveszélyes magányban, az ódát írtam, életem nagy művét. Benne van a zsarnokság dögletes gyehennájának feketén parázsló visszfénye... Várj, ez nincs benne, de ez olyan szép, hogy még beleírom! ◙ Engem feltétlenül mellőztek, hiszen voltak mások, akik többet kaptak, mint én. ◙ Egy zsarnokot ritkán ölnek meg azok, akik a szabadságot féltik. Akik tegnap még engedelmesen kiszolgálták, de egy napon félni kezdenek, hogy most már reájuk kerül a sor, személy szerint, akkor, egy pillanattal sem elébb, megölik. ◙ Amikor már nem lehet a zsarnok tógájával letakarni minden bitangságot, megszólalnak az élősdiek, és meghirdetik a szabadságot. ◙ Mind az utálatosságok között, amit e korszakban megértem, nem azokra haragudtam, akik nem voltak hajlandók megfizetni a szabadság árát, hanem azokra, akik állandóan keresni is akartak azon, hogy nem voltak szabadok.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)