Nyáry Krisztián: Itt kávéztak ők - Írók, művészek és kávéházaik

 Corvina Kiadó, 2024

 Dr Osman Péter ismertetése

„A kávéházak korszaka lejárt, de egykori művész vendégeik öröksége ma is velünk él. Az ő törzskávéházaikról, mindennapjaikról, komoly vitáikról és komolytalan mulatságaikról szól ez a könyv - a Nyáry Krisztiántól megszokott, információkban gazdag, szórakoztató stílusban.” –a Corvina ajánlójából (Kiemelések tőlem)

Nyáryt már ismerjük: Így ettek ők - magyar írók és ételeik c. könyvéről (Corvina Kiadó, 2023) a Magyar Innovációs Szövetség hírlevele 2024/10. számában szóltunk (az írás e blogon is megtalálható).

Szempont az olvasáshoz: Nyáry nagyon is szakszerűen és helytállóan szereplői kapcsolati hálóiról beszél. Visszagondolva Barabási-Albert László A hálózatok tudománya c. könyvére (Libri Könyvkiadó, 2016 – Hírlevél 2016/15. sz.), világosan megmutatkozik, hogy ezeknek a hálózatában a kávéházak az annak működését meghatározó, kritikus jelentőségű csomópontok szerepét töltötték be.

Erről szól: Nyáry itt olyan remek előszót írt, hogy könyve bemutatásának legjobb módja abból idézni. (Nyitó idézőjeltől záróig, bekezdéseken át.)

„Ez a könyv elsősorban a kávéházakba járó írókról, festőkről és más művészekről szól. A kávéház közel kétszáz évig nemcsak második lakhelye volt a magyar művészeknek, hanem az egymást formáló eszmék és a polgári szabadság iskolája is. Nélküle irodalmunk, sőt, a teljes magyar kultúra is alapvetően másmilyen lenne. E könyvben arról mesélek, hogyan vált törzshelyévé néhány kitüntetett budapesti kávéház meghatározó művészeknek, és hogyan kapcsolta össze egy-egy hely a legkülönbözőbb meggyőződésű és társadalmi hátterű alkotócsoportokat, sőt, generációkat. »Kávéház nélkül nincs irodalom« – írta Márai Sándor, és komolyan gondolta. (az idézethez https://www.citatum.hu/idezet/94185 - érdemes elolvasni – OP)

A valóságban a kávéház nagyjából száz évig volt meghatározó találkozó- és (jóval kisebb részben) alkotóhelye magyar íróknak – nagyjából az első kávéházi költő, Petőfi Sándor korától Radnóti Miklós koráig. Ehhez volt fél évszázadnyi ’felvezető időszak’, amely az irodalom városiasodásával a 18. század végén kezdődött, s egy fél évszázados ’levezető időszak’, amikor a szocializmus korlátai között ugyan, de pislákolt még az előző korszak visszfénye, s ezzel kimondható, hogy a kávéház kétszáz évig volt a magyar irodalmi élet színtere. Ez legalább harminc éve lezárult.

De végül is miért jártak a művészek kávéházba? A gyorsan növekvő városok közül is elsősorban Pest-Buda biztosított otthont a számukra. A többnyire szűk pénztárcákból kicsi, kényelmetlen, rosszul fűthető lakások bérlésére futotta, ahol minél kevesebb időt igyekeztek eltölteni. Mindez Vörösmarty korától József Attila koráig, bő száz évig folyamatosan igaz volt. Petőfi és a Tízek Társaságának tagjai a hideg, az örökös félhomály és a poloskák elől is menekültek a kivilágított Pilvaxba. Kóbor Tamás költő az 1890-es évek elején arról írt, hogy »kényelmetlenül élnek az emberek Budapesten, és ez a tömérdek, fényes kávéház arról beszél, hogy nincs otthona a fővárosi embernek, különben nem töltené idejének nagy részét a dohányfüstös, a fülledt levegőjű kávéházban«. Móricz Zsigmond pedig egy 1934-es regényében beszélt arról, hogy az emberek Pesten szomorú otthonokban laknak, és »ezért van az, hogy Budapesten van a legtöbb kávéház a világon«.”

Kapcsolati háló „A kávéház mindig is több volt, mint kiterjesztett nappali és dolgozószoba – hiszen nem privát, hanem közösségi térről van szó. A művészek közül leginkább az íróknak volt szükségük arra, hogy kialakítsák kapcsolati hálójukat. Az írók egyre inkább rászorultak arra, hogy összehangolják vagy legalább megvitassák esztétikai, világnézeti és gazdasági céljaikat. Komolyabb összejövetelt elsősorban kávéházakban lehetett tartani. Nem véletlen, hogy a magyar kultúrtörténet első és egyetlen sikeres írósztrájkja – Petőfi vezetésével – egy kávéházban szerveződött. Erre a kapcsolati hálóra már csak azért is égető szükség volt, mert a szépírók nagy része ebben a száz esztendőben jellemzően hírlapíró is volt, tehát abból élt, hogy naprakész információkkal rendelkezik – ezek jelentős részét pedig kávéházakban lehetett megszerezni. A kávéházak töltötték be a mai közösségi média szerepét is, ahol pletykák és megbízható hírek egyaránt gazdát cseréltek. Ráadásul sokkal inkább az utóbbiak: aki 1848-ban betért a Pilvaxba, azonnal megtudhatta, mi történt nyolc órával korábban Bécsben vagy hat órája Pozsonyban, vagy mi fog történni fél óra múlva a megyegyűlésen. A kiegyezés korának legfontosabb informális ’hírügynökségei’ a Kammon, a Kávéforrás és a Korona kávéházakban működtek, és még 1914-ben is a Fiume kávéház főpincére tudatta először a pesti sajtó képviselőivel, hogy Szarajevóban lelőtték a trónörököst.

Ám a legfontosabb, ami miatt nem volt érdemes elmaradni a kávéházakból, az volt, hogy itt lehetett behatóan megismerni a teljes városi társadalmat. Egy író, akinek ez a társadalom szolgáltatta a témáját, itt testközelből figyelhette meg modelljeit. Lényegében csak a legszegényebb, perifériára szorult alsó rétegek és a leginkább elzárkózó konzervatív arisztokrácia és felsőpapság nem járt kávéházba, bár kivételeket körükben is találunk. Rajtuk kívül a hordártól, sőt a zsebtolvajtól a banktisztviselőn át a vezérkari tábornokig mindenki megfigyelhető volt itt, sőt, szóba is lehetett vele elegyedni. Valóságos témaparadicsom egy írónak.”

A kötet gazdag illusztrációját a főszereplők fényképei ill. művészi ábrázolásai, korabeli fényképek, kordokumentáció értékű képek, s a szöveget magyarázó vagy illusztráló rajzok alkotják. A fejezetekhez irodalmi idézetek kapcsolódnak.

Néhány fejezetcím Ø Koronaőrök és kozmopoliták a Korona kávéházban Ø Drechsler: ahol Jókai utoljára táncolt, Krúdy először nősült Ø Tolvajok és demokraták az Abbázia-parton Ø Arankairtás a Hadikban Ø Festők, kabarék és kémek a Greshamben Ø Népiek és urbánusok barátsága a Belvárosiban.

 

Guido Tonelli: Matéria - A káprázatos illúzió

 Corvina Kiadó, 2024

Dr Osman Péter ismertetése

 

„Soha nem fogjuk megérteni, kik is vagyunk valójában, ha nem sikerül megértenünk mindennek az eredetét” – a könyvből.

„Az anyag hatalmas illúzió csupán. És pedig azért, mert az anyag formában nyilvánul meg, és a forma változó. – Jack London” Ø „Mert olyan szövetből készültünk, mint az álmok: kis életünket a mély alvás köríti. – William Shakespeare”

Tonelli ezeket választotta könyve mottóiul.

Őt már ismerjük. Idő - Khronosz megölésének álma c. könyvéről (Corvina Kiadó, 2023.) a Szemle 2023/4. számában szóltunk.

A brit kiadó Wiley ajánlójából: „Miből vagyunk? Mi tartja össze az anyagi testeket? Van-e valami különbség a földi anyag és az égi között – az anyag, amely a Földet alkotja és az, amely a Napot és a többi csillagot? Midőn Démokritosz kijelentette, hogy atomokból állunk, kevesen hittek neki. Majd csak Galilei és Newton idején, a 17. században vették az emberek komolyan, és még 400 év telt el, amíg fel tudtuk tárni az anyag elemi összetevőit.

Körülöttünk minden anyaginak – az anyagnak, amely sziklákat és bolygókat formál, virágokat és csillagokat, sőt mi magunkat – nagyon sajátos tulajdonságai vannak. Ezek a tulajdonságok, amelyek teljesen normálisnak tűnnek nekünk, valójában igen különlegesek, mert az univerzum, amelynek fejlődése csaknem 14 milliárd éve kezdődött, ma nagyon hideg környezetet alkot. Tonelli e könyvében elmagyarázza, hogy az elemi részecskék, amelyek az anyagot alkotják, miként alkotnak összekapcsolódó kvantum állapotokat, kvarkok és gluonok ’őslevesét’, vagy nagytömegű neutroncsillagokat. Válaszokat kapunk a legújabb kutatásokból felmerült új kérdésekre: Milyen értelemben anyagállapot a vákuum? Miért vibrálhat és oszcillálhat a téridő? Létezhetnek a tér és idő elemi szemcséi? Milyen formákat vesz fel az anyag a nagy feketelyukak belsejében? Tonelli világos és életteli stílusban izgalmas utazásra viszi az olvasókat napjaink tudományának legújabb felfedezéseihez, hogy új fényben láthassák a világmindenséget és önmagukat.” (Kiemelések tőlem. Idézetek nyitó idézőjeltől záróig, bekezdéseken át.)

Tonelli-ről: egyike a Higgs bozon felfedezése vezetőinek. (Az elmélet alapján megjósolt Higgs bozon, »az isteni részecske« felfedezése a modern fizika egyik nagy áttörése. E könyv részletesen ír róla. – OP) Tonelli az általános fizika (general physics) professzora a Pisai Egyetemen, és a genfi CERN fízikusa. Magas állami kitüntetések birtokosa. Számos, nagy sikert aratott tudományos-ismeretterjesztő könyve jelent meg. Amint e könyve is bizonyítja, remekül ötvöz könnyed, elegáns elbeszélést a tudomány alapos bemutatásával.

Innentől szóljon ő – minden idézet e könyvéből.

Könyve egy látszólag ide nem illő, kis családtörténettel indul, amelynek csak az utolsó mondatából derül ki, miért áll itt.

A Bevezetésben – sokatmondó címe Mindenek anyja – könnyed, filozofikus esszét kapunk, dióhéjban az anyag kultúr‑ és tudománytörténetéről, egyebek közt az ember és az anyag kapcsolatáról, utóbbi helyéről a gondolkodásunkban, fogalmának gyökereiről, a holt anyaggá vált testet övező rítusokról. Belső címszavai: Ø Egy szó, amelynek nagyon mélyek a gyökerei Ø Gyászrítusok és gondoskodás a holttestekről Ø Az anyag, ahogyan a nagy bölcsek látták Ø A stabilitás hiedelme és a világegyetemet alkotó anyag megmaradása

Tonelli a könyvről: „Könyvünk segít leküzdeni számos előítéletet, mindenekelőtt azonban együtt tárgyalja a kortárs fizika felfedezéseit az anyagról, annak születéséről és hosszú fejlődéséről, és amit majd tapasztalunk, attól bizony eláll a lélegzetünk. Először is azért, mert bámulatos fogalmakkal fogunk találkozni. Felfedezzük az anyag efemer, múlékony formáit, amelyeknek a létezése látszólag jelentéktelen, mellettük pedig – talán a legváratlanabbul előbukkanó szegletekben – sokáig fennmaradó, gyakorlatilag az örökkévalóságot jelentő formákkal is megismerkedünk. Meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy mi magunk is nagyrészt ezekből állunk. De érinteni fogjuk a legimpozánsabb anyagi struktúrák belső törékenységét is. Ez a törékenység az őket alkotó elemi részecskék viselkedésének legbensőbb és legrejtettebb mechanizmusaiból ered.

A meglepő formák határtalan sokféleségét a mai tudomány szemszögéből elemezve végleg szakítanunk kell azzal a képzettel, hogy az anyag testi, kézzel fogható, szilárd valami. Olyan formáit fogjuk ugyanis felfedezni, amelyek ugyan körülvesznek bennünket, és meghatározó szerepet játszanak világunk makroszkopikus szerkezetében, mégsem láthatjuk, de meg sem érinthetjük őket, magyarán: még nem tudunk róluk semmit. Feltesszük magunkban a kérdést, milyen mechanizmusok tartják össze a legkompaktabb, hihetetlenül kis térfogatban szokatlanul nagy tömegeket összetömöríteni képes anyagi testeket, egy eddig ismeretlen, a fizika egyetlen törvénye által sem megmagyarázott dinamikának engedelmeskedve.

Nagy kozmikus távolságokat szelünk majd át, hogy megvizsgáljuk az anyag leggyorsabban elenyésző és legtörékenyebb formáit; ezek mindenfelé száguldoznak az univerzumban, és a világegyetem fejlődése szempontjából meghatározó jelenségek alkotóelemei. Elmélyedünk az anyag legbonyolultabb formáiban is, és kísérletet teszünk a talányok megfejtésére, amelyeket a biológiai anyag rejt. Utóbbiról majd kiderül, hogy minden, csak nem hitvány és formátlan. Látni fogjuk: nem várt szervezettség munkálkodik benne, ami viszont rendkívül kényes egyensúlyok egész sorához kötődik, olyannyira, hogy az a végletekig törékennyé teszi.

Készen állunk rá, hogy felderítsük az anyag végtelen sokrétűségét, ahogy azt a modern tudomány elénk tárja. Megállapíthatjuk majd, hogy az anyag stabilitásával és állandóságával kapcsolatos, már évezredek óta fennálló előítélet merő illúzió. Ugyanakkor azt is be fogjuk látni, hogy nem könnyű meghatározni, mi is az anyag valójában. Ahogy fokozatosan közeledünk annak legbelsőbb összetevőihez, le kell mondanunk sok, a materializmus naivabb formáiból örökölt bizonyosságról. Mint mindig, most sem lesz hiány a meglepetésekből.”

 S két, a legtöbbeknek így megfogalmazva szokatlan és meghatározó súlyú felvetés a Zárszóból: „A világmindenségnek két anyagi összetevője van: a téridő és a tömeg-energia. Mindkettő alapvető az univerzum születésének megértéséhez. S az egyik legnagyobb kérdés, hogy a téridő és a tömeg-energia hogyan tud spontán módon előtörni a vákuumból, és létrehozni egy csodákkal teli világegyetemet.”

A Wiley szavait átvéve, Tonelli valóban izgalmas utazásra visz, ám nem is csak a fizika mai élvonalához, hanem sokat elmond az útról is, amelyen idáig eljutottunk. Tartsunk itt vele úgy, hogy megidézzük az elmondottak néhány karakteres és/vagy fontos részletét!

„Az atomizmus születése” („Atomok és vákuum” fejezet alfejezete. ’Kezdetben valának az ógörögök’ - remek áttekintés az anyag atomos szerkezete koncepciójának születéséről. – OP)

A logika erejének csodája: „Démokritosz Kr. e. 460 körül született kimagaslóan tehetős családban. A legenda szerint lemondott a vagyonáról és a tekintélyes megbízatásokról, pedig utóbbiak megszilárdíthatták volna helyzetét. Termékeny gondolkodóként a filozófia minden területét művelte. Tisztán spekulatív úton, a kor filozófiai érvelésére jellemző logikai megközelítéssel jut el az atomizmushoz. (Tonelli később szól az atom koncepciójának másik megalkotójáról Leukipposzról is – OP) Valamennyi görög gondolkodóhoz hasonlóan viszolyog a végtelentől, a szó szoros értelmében vett nemszámtól, a meghatározatlan mennyiségtől, amelyet, mint olyat, nem lehet megérteni, azaz nem is tartalmazhatja semmi sem. Egy végtelenbe tartó folyamat felforgató és tűrhetetlenné tényezővé válik, amennyiben feloldhatatlan ellentétben áll a mértékkel és a racionalitással.

Így tehát valamelyik anyagi összetevő felosztásának művelete nem folytatódhat a végtelenségig. Minden anyagi szubsztanciának, amelyet szétdarabolunk, és egyre kisebb töredékekre bontunk, el kell érnie egy tovább már nem osztható kis méretet: ez az atom. A kifejezés az »oszthatatlant« jelentő görög atomosz szóból származik. Az anyag nem viselkedhet úgy, mint a Kr. e. 5. században élt eleai Zénónnál a tér, amit tetszés szerint töredékekre bonthatunk. (L. Zénon híres paradoxonai: Akhilleusz és a teknős versenyéről és annak két parafrázisáról. Érdekes leszármaztatásuk a »kvantum-Zénon-paradoxon – OP) Ha az anyagot végtelenségig fel lehetne bontani, a folyamat végére nem maradna semmi, következésképpen a lét nemlétből állna. Márpedig ez logikai képtelenség. Ezért kell tehát elképzelnünk valami szilárd, áthatolhatatlan, nemteremtett és örökkévaló, a folyamatot korlátozó dolgot.

Az atomok mellett Démokritosz elmélete feltételez egy másik meghatározó összetevőt is, az ürességet (amit Arisztotelész szerint még a »semmi« vagy a »határtalan« elnevezéssel is illet). Az utóbbiban az atomok különböző mennyiségben, alakban és elrendeződésben mozoghatnak, ütközhetnek és kapcsolódhatnak, létrehozva így a különböző elemeket.”

„Epikurosz Kr. e. 341-ben született a mai Törökország partjai előtt, az Égei-tengeren fekvő Szamosz szigetén, és filozófiai iskoláját Kr. e. 306-ban költöztette át Athénba. Ellentétben a tévesen neki tulajdonított hedonista életszemlélettől, határozottan állította, hogy a bölcs csak úgy érheti el a legfőbb gyönyörűséget, ha megszabadul a halálfélelemtől, márpedig ez csakis a világot irányító fizikai mechanizmusok ismeretén keresztül valósulhat meg.

Démokritosz atomizmusának átvétele és továbbfejlesztése arra szolgált Epikurosz számára, hogy lefektesse egy materialista világkép alapjait, amelyre egy új, átfogó filozófiai megközelítést építhet. Ennek értelmében a valóság az emberi intelligencia révén tökéletesen megismerhető. Semmiféle isteni beavatkozásra nincs szükség a természeti jelenségek megértéséhez. Minden megmagyarázhatóvá válik, ha felismerjük az anyagi világban működő belső dinamikát.”

Tonelli bemutatja, milyen alapos világképet dolgozott ki Demokritosz az atomos szerkezetre, s hogy azok „Örökké léteznek, és az anyagi világ felépítésének alapvető összetevői.” Történetmondása elvezet Titus Lucretius Carus-hoz, aki „A dolgok természetéről c. tankölteményében hagyta ránk Epikurosz gondolatainak legteljesebb összefoglalását.” Az áttekintés a ’sötét középkoron’ át folytatódik „Egy ellenpápa titkárának hihetetlen felfedezése” [alfejezet] történetével, amelynek révén „a materializmus újjászületik, és új erőre kap”, egy meglepő részlettel: „A 16. sz. végén az intellektuális körök művelt materializmusa mellett már népi környezetben is terjedtek a vallásos materializmus különböző formái, igaz, ezek az előbbinél kevésbé kifinomultak voltak.” A fejezet odáig visz, hogy „A 19. sz. elején John Dalton megalkotta az atomista elmélet első modern változatát, közzétette hat elem – a hidrogén, az oxigén, a nitrogén, a szén, a kén és a foszfor – atomsúlytáblázatát, Ez volt a kezdete annak a nagy kalandnak, amely 1869-ben elvezetett az elemek Dmitrij Ivanovics Mengyelejev periódusos rendszeréhez. 1897-ben Joseph Thomson, az angliai Cavendish Laboratórium igazgatója felfedezte az elektront. A 19. század vége tehát az atomista modell diadalát, de egyben válságának kezdetét is jelentette. Nyomban nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy az elektronok az atomok belsejében helyezkednek el. Amit 2500 éven át a szó legszorosabb értelmében oszthatatlan elemnek tekintettek, valójában összetett állapotú: van szerkezete, és további elemi összetevőkre bontható. Ez volt a kezdete annak a hosszú folyamatnak, amely a 20. századi fizikát elvezette annak megalkotásához, amit ma a részecskefizika standard modelljének nevezünk.”

Elérni az elérhetetlen csillagot (Man of La Mancha) „Csak részecskék” [fejezet]  „A 20. század elején a tudósok által kidolgozott, nagyszerű technikai megoldásokkal ’láthatóvá válik a láthatatlan’ . Az atomok továbbra is túl parányi testek ahhoz, hogy közvetlenül láthatóvá váljanak, de a fizikai kísérletek már lehetővé tették különböző atommodellek megfigyelését.

Ahhoz, hogy megértsük, miből áll a közönséges anyag, meg kell barátkoznunk az elemi részecskékkel. Ezt lépésről lépésre tehetjük meg, mivel a bennünket körülvevő anyag túlnyomó többsége nagyon korlátozott számú alapösszetevőből áll. A legegyszerűbben mindez a következőképpen foglalható össze: az anyag részecskékből áll, és ezek más részecskékkel történő csere révén kölcsönhatásba lépnek egymással. Ez minden. De mit jelent a fenti megállapítás? És egyáltalán, hogyan váltak azonosíthatóvá ezek a részecskék? Milyen technikákkal fedezhetők fel az anyag végtelenül kis részei?”

Igazi ’tonellis’ párhuzam következik: Egy Pink Floyd számmal indít, és „A hetvenes évek elején fiatalok egy egész nemzedéke próbálta még a zenében is meghatározni a jelent és a jövőt egymástól örökre elválasztó, kiigazíthatatlan, már a politikában, a gazdaságban, az erkölcsökben, sőt még az emberek közötti kapcsolatokban is érzékelhető törésvonalat. A Pink Floyd által okozott ’törés’ helyrehozhatatlannak bizonyult. Sok olyan – köztük néhány teljesen feltáratlan – út nyílt meg, ami korábban elképzelhetetlen fejleményekhez vezetett volna.

A törést okozó, új kánon nagyon is megfelel a mai fiatalok ízlésének, mert még most is élnek vele. Valami hasonló történt a fizikában a 20. század elején. Egy zseniális kísérlet és az eredményeinek megértésére kidolgozott elméletek sora forradalmasította az anyagról és a világról kialakított szemléletünket.

A rockzenéről beszélünk, de a fejtegetés kiterjeszthető számos más területre is. Vannak pillanatok, amikor hirtelen megváltozik minden, megbomlik az egyensúly, és az már soha nem áll helyre, nekünk pedig az az érzésünk, hogy ebből a törésből előre aligha látható újdonságok születnek majd.

A törést okozó, új kánon nagyon is megfelel a mai fiatalok ízlésének, mert még most is élnek vele. Valami hasonló történt a fizikában a 20. század elején. Egy zseniális kísérlet és az eredményeinek megértésére kidolgozott elméletek sora forradalmasította az anyagról és a világról kialakított szemléletünket.”

Következik a Részecskevadászok alfejezet, s nyitó mondata: „1908-ban Lord Ernest Rutherford kidolgozta a modern részecskefizika számára utat nyitó kísérletet.” Itt azonban álljunk meg, s a tartalomjegyzék segítségével tekintsük át a történet további menetét. (Vigyázat, felettébb szédítő lesz, s Tonelli stílusművészete olykor a címadásoknál is elszabadul!) A 3. fejezetben járunk:

·       3. Csak részecskék

·       A Hold sötét oldala (a Pink Floyd-os rész – OP)

·       Részecskevadászok

·       Más részecskékhez kapcsolódó részecskék

·       Erósz ellenállhatatlan ereje

·       A legtartózkodóbb és legfélszegebb részecskék birodalma

·       Öt kis jelenség

·       4. Felhők, lágy anyag és az utolsó sámánok

·       Anyagállapotok

·       A rugalmas anyagok különös világa

·       A nagy anyagi struktúrák szinte örök élete

·       Az anyag legmúlékonyabb formáinak semmivé foszló világa

·       5. Egy évezredes előítélet diadala és bukása

·       A fermionok és a bozonok története

·       De mi is valójában a tömeg?

·       A ’64-es fiúk

·       Genf, 2011. november 8.

·       Egy különös mező, amely elfoglalja az egész univerzumot

·       A Higgs-bozon furcsasága és a sok rejtély, amit tartogat

·       6. Fénylő égitestek és fekete csillagok

·       Mik a csillagok?

·       A Nap viharos oldala

·       Egy nyugodt csillag látványos vége

·       Szupernóvák és neutroncsillagok

·       Fekete lyukak

·       7. A világegyetemet benépesítő anyag sötét formái

·       Főleg gáz és egy csipetnyi por

·       Milkoméda és a Feketeszem-galaxis

·       Az anyag sötét oldala

·       A fény, amely látja a sötétanyagot

·       Az árnyak sötét birodalma

·       Tapintatos és szelíd hírnökök

·       8. Mi tartja a vizet, amelyben Bahamut úszik?

·       A világegyetem kritikus sűrűsége

·       Mi a vákuum?

·       Miből születik az anyag?

·       Mi lesz az anyaggal?

·       9. A káprázatos illúzió

·       A mechanikus materializmus nagy eufóriája

·       Pártállami materializmus

·       A modern materializmus

·       De mi is valójában az anyag?

·       És ha a részecskék netán elmondhatatlan titkokat rejtegetnek előlünk?

·       Zárszó.

Mi is tartja össze? „Más részecskékhez kapcsolódó részecskék” „Miközben az anyag legbelsőbb szerkezetének megértésében mutatkozott ugyan előrehaladás, új problémák merültek fel, a feltett kérdésekre azonban a válasz egyelőre váratott magára. Mindenekelőtt: hogyan fér meg egymás mellett több proton az atommagban? Az elektromágnesesség törvényei jól ismertek voltak: az azonos, pozitív töltéssel rendelkező protonok, ha megpróbáljuk őket bezárni ezekbe a rendkívül szűk terekbe, iszonyatos erővel taszítják egymást. Új formában jelent meg ismét az a vitás, már a korai, az atomizmust felkaroló görög gondolkodókat is nyugtalanító kérdés: ha a protonok az atomok, hogyan kapcsolódnak egymáshoz? Mi tartja őket egyben?

A neutron felfedezésével ugyanakkor még bonyolultabbá vált annak megértése, hogy mi tartja össze az atommagokat. Most arra kellett magyarázatot adni, hogyan maradhatnak együtt a protonok és a neutronok a térnek ebben a parányi részében. Egy új, az elektromágneses taszításnál jóval nagyobb erőt kellett keresni, ami a neutronokat, vagyis a töltés nélküli részecskéket is összenyomva tartja az atommagban. Ennek egy olyan erőnek kellett lennie, amely azonnal elenyészik, amint eltávolodunk magától a magtól. Hamarosan gyűltek a bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy nukleáris léptékben valamennyi erőhatás közül csakugyan a legféktelenebb hatott, annak alaposabb megértése viszont, hogy mi is történik az atommag belsejében, még sok évtizedet várat magára.”

Gyenge kölcsönhatás „Még bonyolultabbá tette a dolgot egy teljességgel új, csak a szubatomi világban ható erő felfedezése: ez volt a gyenge kölcsönhatás . Sok-sok éven át senki sem talált magyarázatot bizonyos instabil elemek radioaktív bomlására; ezek béta-sugárzást produkálva, azaz elektronok kibocsátásával alakulnak át különböző elemekké. Egészen addig, míg Enrico Fermi, az akkor még fiatal fizikus elő nem állt elméletével: a béta-bomlás hátterében egy új, alapvető kölcsönhatás húzódik meg. Csak azért kerülte el ez eddig a figyelmünket, mert rendkívül gyenge, százezerszer gyengébb az elektromágneses kölcsönhatásnál, a birodalma pedig parányi, mivel a nukleáris távolságok végtelenül kis világára korlátozódik. Ahhoz túl gyenge, hogy összetartsa az anyagot, de fontos szerepet játszik átalakításában, abban, hogy bomlásra készteti.

Forradalmi elméletének felvetésével Fermi megsejtette a gyenge és az elektromágneses kölcsönhatás közötti lehetséges analógiát, megnyitva ezzel az utat az erők harmadik nagy egységesítése, az elektromágnesesség és a gyenge kölcsönhatás közötti egységesítés előtt. Amikor a kezdeti szkepticizmust követően a tudományos közösség egésze már nagyon komolyan vette az úgynevezett Fermi-kölcsönhatást (ahogyan ezt az új erőt egy ideig nevezték), a fizikusok kettős kihívással találták magukat szemben: egyfelől igyekeztek megérteni azt az iszonyatos erőt, ami egyben tartja az atommagot, másfelől viszont szerették volna felfedni, honnan jön az atommag egyes összetevőit bomlásra késztető második erő. Közel ötven évnek kellett még eltelnie, mire sikerült azonosítani ezeket az új kölcsönhatásokért felelős részecskéket. Ennek eléréséhez a fizikusok először a kozmikus sugárzást használták, később pedig kifejlesztették a ma is használatos, nagy teljesítményű részecskegyorsítókat.

Csak a 20. század második felében vált valóban lehetségessé annak megértése, miből is épülnek fel az atomok, és mi a dinamikája az új, az atommagokat összetartani képes erőnek, de addig sem volt hiány meglepetésekben. Kiderült ugyanis, hogy a protonok és a neutronok sem elemi részecskék, hanem maguk is más, még kisebb és szerfölött különös összetevőkből állnak.”

„Erósz ellenállhatatlan ereje” „Isaac Newton volt az egyik első modern tudós, aki megfogalmazta a távolról ható erők elméletét. Felfedezése annál is fontosabb, mert első ízben került sor két, addig különbözőnek és egymástól különállónak gondolt természeti erő egységesítésére. A Newton fejére hulló alma képzelet szülte anekdotája rendkívüli tudományos eredményt takar: annak az erőnek, amely leszakítja a gyümölcsöt az ágról, és arra készteti, hogy a földre pottyanjon, ugyanaz az eredete, mint annak, amellyel a Föld a Holdat a pályáján tartja. A földön érvényesülő nehézségi erő és az égi gravitáció ugyanazon erő két különböző megjelenési módja. Mi több, Newtonnal – további fejlemények előhírnökeként – új fejezet nyílik. Ennek az erőnek a forrása a tömeg. A testet alkotó anyagnak van egy tulajdonsága: gravitációs erőhatást képes kifejteni, magához tud vonzani bármely más testet a világegyetemben, és kölcsönhatásba lép minden más tömeggel. Ez a korszerű megközelítés kétszáz évvel később, a 19. század vége felé tért vissza, amikor a tudósok az elektromos és a mágneses jelenségek megértésével próbálkoztak. Az elektromágnesesség Coulomb, Faraday, Maxwell és mások által kidolgozott törvényei az erők második nagy egyesítéséhez vezettek. Ennek során vált világossá, hogy az elektromos és a mágneses jelenségek – amelyekről úgy tartották, hogy egymástól független és különálló természeti erőknek tulajdoníthatók – valójában ugyanazon kölcsönhatás, az elektromágnesesség két különböző megnyilvánulása.

Az elektromágnesesség törvényeinek megfogalmazása egyenesen a modern fizikához vezet majd bennünket: ezek ugyanis bizonyos tekintetben paradoxok, és a velük kapcsolatban felmerülő kérdések nyomán született meg a speciális relativitáselmélet és a kvantummechanika. Azoknak a végtelenül kis távolságoknak a világa, ahol az elektronok az atommag körül keringenek, vitathatatlanul az anyag újfajta szemléletének birodalmát jelenti.”

„A legtartózkodóbb és legfélszegebb részecskék birodalma” A részecskegyorsító és az ütköztetés: „A fénysebességhez közeli sebességgel száguldó, nagy energiájú elektronok képesek könnyen behatolni a magba. Ezt a múlt század hatvanas évei óta tudjuk előidézni, és azóta vált lehetővé szerkezetének részletes megértése. Ahogy az már Rutherfordnál is történt, az ütközésből kikerülő elektronok szögeloszlását vizsgálva kiderítették, hogy a protonok vagy neutronok tömege nem egyenletesen oszlik el a térfogatban, hanem néhány ponton összpontosul. Magyarán: a protonokat és a neutronokat egyaránt más elemi részecskék is alkotják, és ezek annyira bizarr módon viselkednek, hogy megérdemeltek egy olyan, szintén különös elnevezést, mint a kvark.

A 20. század második felében végzett kutatásoknak köszönhetően sikerült azonosítani a kvarkok jellemzőit, és minden részletében megérteni az erős és gyenge kölcsönhatás viselkedését, azt, ahogyan interakcióra lépnek velük.

Ők az egyetlen olyan részecskék, amelyek a természet valamennyi erőhatása révén képesek kölcsönhatásba lépni egymással. Az erős kölcsönhatást a gluonok közvetítik. A gluonok cseréjével a kvarkok olyan heves vonzásnak vannak kitéve, hogy le tudnak győzni minden elektrosztatikus taszítást.

Az erős kölcsönhatás nagyon különleges tulajdonságokkal rendelkezik. Két kvark közötti távolság növekedésével az erős kölcsönhatás növekszik, mintha egy rendkívül erős rugó fejtene ki hatást rájuk. Ez az oka annak, hogy a kvarkok nem tudnak megélni egymagukban, mindig más kvarkokhoz kell kötődniük. Ha megpróbáljuk szétválasztani őket, az erős kölcsönhatás erőtere egyfajta csőben összpontosul, ami megnyúlik, miközben mindenáron igyekszik fenntartani a köteléket. A mező energiája a távolság növekedésével fokozatosan nő, és amikor tarthatatlanná válik a helyzet, a kötelék pedig megszakad, a felszabaduló energia újabb kvarkokká alakul át, amelyek az elszakadni akaró kvarkokhoz kötődnek.”

„Öt kis jelenség” „A közönséges anyag mikroszkopikus szinten nagyon kevés elemi összetevőből: három anyagrészecskéből – az elektronból és a két legkönnyebb kvarkból, az up (»fel«) és a down (»le«) kvarkból –, valamint két, erőhatást közvetítő részecskéből, a fotonból és a gluonból áll. A foton az elektromágneses kölcsönhatást hordozza, és hat az anyag mindhárom részecskéjére, a gluon pedig az erős kölcsönhatást közvetíti, és interakcióra lép az erős töltéssel rendelkező kvarkokkal, ugyanakkor semmibe veszi az ilyennel nem rendelkező elektronokat. Mint látható, nagyon kevés összetevővel már hatalmas mennyiségű anyagszerkezetet meg tudunk magyarázni. Ha összekapcsolunk két +2/3 töltésű up kvarkot és egy –1/3 töltésű down kvarkot, akkor egy protont kapunk, amelynek a töltése +1. Ha viszont két down kvarkot és egy up kvarkot egyesítünk, akkor neutront kapunk, amelynek a töltése nulla. A neutronokat és protonokat alkotó kvarkok folyamatosan gluonokat cserélnek, így az ebből eredő vonzás messze meghaladja az azonos előjelű kvarkok közötti elektrosztatikus taszítást.

A mi standard modellünk összetevői közül döntő szerepet játszanak a kölcsönhatásokat hordozó részecskék, és megoldják a [klasszikus felfogás szerinti – OP] ’atomok’  egymással történő társulásának kérdését, amelyen a filozófusok és a természettudósok évezredeken át törték a fejüket. Ami pedig az elemi részecskék tulajdonságait és viselkedését illeti, továbbá – amint látni fogjuk – a vákuumét is, amelyben terjednek, nos, ez teljesen más történet. Annyira különösek és minden korábbi képzeletet felülmúlóak, hogy az ókor jelentős gondolkodói közül még a legnagyobb képzelőerővel megáldott koponyák sem tudták volna elgondolni. Ezek a felfedezések várnak ránk a következő fejezetekben.”

Kötési energia – „A nagy anyagi struktúrák szinte örök élete”

„Ahhoz, hogy pontosan megértsük a közönséges anyag szerveződését, a kötési energiát kell vizsgálnunk. A fogalom abból fakad, hogy amikor két anyagi test összekapcsolódik, ahhoz, hogy megszabadulhassanak ettől az állapottól, energia felhasználására van szükség. Az elv általános jellegű, és minden ilyen rendszerre vonatkozik.

A mikroszkopikus rendszerek kötési energiájának mérésére a mértékegységek az elektronvolt (jele: eV) többszörösei. 1 eV az a mozgási energia, amelyet egy elektron nyer, ha álló helyzetből indulva, vákuumban, 1 volt potenciálkülönbség hatására felgyorsul. Pl. az egy molekulát alkotó két atomot összetartó energia tipikus értéke néhány eV. Az elektronokat az atommag körüli keringésre kényszerítő energia [elektronhéjtól függően] néhány eV-tól mintegy 10 KeV-ig terjed. Amikor az elektromágneses kötésekről áttérünk az erős kölcsönhatás által létrehozott kötésekre, hirtelen [nagyságrend]váltás következik be. Az energiát egy atommag protonjai és neutronjai közötti MeV-ban mérik, míg 1 GeV szükséges egy proton széttöréséhez, s hogy az azt alkotó kvarkok és gluonok valamelyike felszabaduljon.

Egy rendszer kötési energiája mindig negatív, ez a kötött állapot jellemzője: a börtöncella, ahová a proton és a neutron be van zárva, lebontásához energiát kell felhasználni.

Melegítéssel a molekulák vagy atomok rendszereinek olyan energiát lehet átadni, hogy szétroncsoljuk a közöttük lévő belső kötéseket. Ilyen körülmények között tapasztalhatjuk az állapotátmenetnek nevezett jelenséget. Ugyanaz az anyag anélkül, hogy kémiai természete megváltozna, más belső szerkezetet vesz fel.”

„A rugalmas anyagok különös világa” (Tonelli felvázolja létünk, működésünk sajátos fizikai alapjait.)

„A bennünket alkotó test az anyagi rendszereknek egy olyan kategóriájába tartozik, amelyet nem könnyű a három hagyományos kategóriára, azaz szilárd testekre, folyadékokra és gázokra redukálni. Mint minden biológiai rendszer, testünk is rendkívül összetett, sokféle alkotórészből álló organizmus: egy erős tartószerkezetre, a csontvázunkra épül.

A testünket felépítő, rugalmas biológiai anyag számos előnnyel jár. (Tonelli itt egy hosszabb gondolatmenetet szentel annak, mi mindent köszönhetünk kezünk e rugalmas biológiai anyagból származó képességeinek – kezdve onnan, hogy:) Attól a pillanattól fogva, hogy valamelyik távoli ősünk néhány millió évvel ezelőtt kiegyenesedve kezdett járni, a kézhasználat alapvető szerepet játszott az ember evolúciójában. Kezünkkel egyre sokoldalúbb eszközöket tudtunk előállítani, ami növelte túlélési esélyeinket. Nemzedékek ezrein át használtuk a kezünket arra, hogy megsimogassuk és megvigasztaljuk egymást, felkaroljuk a gyengébbeket, kölcsönös vigaszt keressünk, vagy hogy kölcsönösen megvakarjuk vagy bolházzuk egymást. Az eredendően valamiféle durva fogóként és a kövek megragadására szolgáló kéz a társadalmi kohéziót és a csoport megszilárdítását elősegítő, alapvető eszközzé, egyúttal az emberi képzelőerő kreatív képességének jelképévé vált.” (Pompás példa Tonelli megragadóan gördülékeny előadásmódjára. Megmagyarázza a kötési energia mibenlétét, szerepét az anyagok minőségében, egyenes vonalú folytatással máris a testünket felépítő élő anyagnál vagyunk, s kezünk anyagi jellemzőivel, az azokra támaszkodó funkcionális képességeinkkel visz tovább legszebb képességeink legjavából a képzelőerőhöz és a kreativitáshoz.” (S hogy mennyit jelentenek kezünk finommotoros képességei, arra valószínűleg majd akkor döbbenünk rá igazán, ha sikerül kiiktatni az oktatásból az azok korai fejlesztésében felettébb nagy szerepet játszó kézírást – ami nagyban visszavetheti az azért felelős agyi területek és mechanizmusok fejlődését is. S már következik is egy újabb szédítő szaltó az elbeszélésben – OP)

„Az a zseniális szerveződés, amely lehetővé teszi az anyag számára, hogy kapcsolatba kerüljön az őt körülvevő világgal, növekedése és szaporodása érdekében táplálékot merítsen belőle, valamint hogy új területeket hódítson meg a maga számára, módfelett összetett; elkerülhetetlenül arra van ítélve, hogy idővel leépüljön. Minden élő faj pusztulása nem más, mint a biológiai struktúrák oxidációjának és egyszerűsödésének kivédhetetlen folyamata. (Arról nem szól, miért kivédhetetlen, ahogy arról sem, milyen óriási üzletágak épülnek a kivédésére, kezdve akár az ’öregedésgátló’ kenceficékkel és varázstablettákkal. S jön a halandóság kozmikus léptékben – OP)

Ugyanez a folyamat nem érinti az élettelen anyagot – vagy legalábbis mi hosszú időn át bedőltünk ennek a hiedelemnek. Mindössze néhány éve annak, hogy csillagászok és asztrofizikusok a kozmosz sötét oldalát megmutatni képes eszközöket építettek. Azóta egész bolygót vagy a Naphoz hasonló nagy csillagokat elpusztítani képes, kozmikus katasztrófákat, hatalmas, teljes naprendszereket elnyelő fekete lyukakat, egymással ütköző neutroncsillagokat, egész galaxisokat szétzúzó relativisztikus jeteket (relativisztikus anyagsugarakat) sikerült már megfigyelni. Ez a tudás még nem vált a közgondolkodás részévé, és a kozmosz nagy anyagi struktúráinak tartós fennmaradásával kapcsolatos, az emberiséget évezredek óta kísérő előítélet még mindig széles körben elterjedt.”

„A nagy anyagi struktúrák szinte örök élete” Meglepő tétellel indul: „Egy bolygó, egy naprendszer, egy galaxis élettartamát évmilliárdokban mérjük. Ez az időlépték annyira eltér az általunk megszokott időtartamoktól, hogy még elképzelni is csak nehezen tudjuk. Az ilyen aránytalanul nagy, a csillagászati objektumokat jellemző időtávok magyarázata az őket alkotó anyagok atommagjainak szerkezetében és a világegyetem hőmérsékletének időbeli alakulásában rejlik.” A magyarázat indítása: „[Az égitestek alkotó anyagai] protonokból és neutronokból állnak; hihetetlen ellenálló képességük e parányi részecskék szilárd szerkezetéből adódik. Mindkettő a gluonok által összetartott up és down kvarkokból áll, egyetlen kis különbséggel: a proton töltéssel rendelkezik, míg a neutron semleges, továbbá a proton tömege valamivel alatta marad a neutronénak. E tulajdonság fontos következménnyel jár a nagy anyagszerkezetek stabilitása szempontjából: a protonok nem bomolhatnak neutronokra és elektronokra, mert ez a bomlás sértené az energiamegmaradás törvényét. Más, elméletileg lehetséges bomlásokat soha nem jegyeztek fel. Egyszóval a protonok mai tudásunk szerint örök életre – vagy legalábbis a világegyetem jelenlegi korát nagyságrendekkel meghaladóan hosszú időre – vannak ítélve.

Az ősrobbanás utáni első percekben keletkezett protonok több száz millió évig szabadon kóborolhattak, mielőtt összetömörültek, és megalkották volna a legkorábbi – évmilliárdokkal később az első galaxisokban csoportosuló – csillagokat. Ez a hatalmas ősproton-populáció még mindig itt él körülöttünk, táplálja az égboltot beragyogó csillagok megszámlálhatatlan sokaságát, és építi a bennünket és környezetünket alkotó atommagokat. Ezzel szemben a neutronok szabadon, vagyis az atommagtól elszigetelve, néhány órán belül szinte mind elpusztulnának. Mégis megmenekülnek ettől a szomorú sorstól, mivel a protonokkal összekapcsolódva a különböző elemek atommagjait alkotják. Az atommag kényelmes burkában azzal vannak elfoglalva, hogy az erős kölcsönhatás maradványait kicseréljék a többi neutronnal és protonnal, és arra összpontosítva, hogy tapadásukat minden máshoz ne veszítsék el, nem tudnak lebomlani.

Az erős kölcsönhatás által összetartott, három könnyű kvark szerkezete különösen robusztus. A proton teljes tömege annak a kötésnek félelmetes energiájából származik, amelyet a kvarkok között kölcsönhatásba lépő gluonok hoznak létre. A nagyjából 1 GeV kötési energia azt jelenti, hogy a komponenseket összetartó ragasztó hihetetlenül erős. A kis struktúra felépítése tökéletes – a természet nem fukarkodott az ötletekkel: a szerkezete szilárd, és a legsúlyosabb perturbációkkal szemben is ellenálló. Egy ennyire jól összetartott szerkezet szétrombolásához igen nagy energiájú részecskékre vagy iszonyatosan magas hőmérsékletre van szükség. A kozmoszban léteznek ugyan részecskéket akár nagyságrendekkel nagyobb energiára felgyorsítani képes mechanizmusok, de az ilyen jelenségek ritkák. Ezeknek a protonok és neutronok szétzúzására képes, hatalmas energiájú részecskéknek a természetes áramlása meglehetősen gyenge, így a csillagok és a nagy égitestek anyaga zavartalanul túlélheti az idő múlását.

A hő – mégpedig valami irdatlan nagy hő – képes lenne feltörni azt a bűvös dobozt, amelyben a kvarkok elrejtőztek. Csakhogy ehhez ezermilliárd fokig kellene hevíteni őket. Márpedig ez még a legnagyobb tömegű csillagok esetében is lehetetlen, hiszen ezek belső hőmérséklete soha nem haladja meg a néhány száz millió fokot. A nagy égitesteknek ez a tulajdonsága, nevezetesen, hogy korszakokat élnek túl, és a hőmérséklet és a nyomás szokványos változásai nem zavarják meg őket – nos, itt a gyökere annak a tévhitnek, hogy a hatalmas anyagi struktúrák tartósan fennmaradnak, sőt örökkévalóak. Ez a felfogás a 20. század eleje óta jutott válságba, amikor is a tudósok kezdtek számot vetni az élettelen anyag mulandóbb formáival. Felfedezték az anyagi állapotoknak egy olyan átmeneti világát, amelyben még a legszerencsétlenebb rovar, a kérész röpke élettartama is irigylésre méltóvá válik mellettük.”

„Az anyag legmúlékonyabb formáinak semmivé foszló világa” Ebből itt csak ennyit: A „nagyon nehéz elemek” radioaktív bomlásáról, továbbá csúcstechnikákkal mesterségesen előállított új elemek instabilitásáról szól a kifejtés:
„A hétköznapi anyagot és a világegyetem anyagi összetételét a maga egészében szabályozó törvények alapos megértése érdekében a fizikusoknak be kellett járniuk a rövid ideig fennmaradó anyag világát, és rekonstruálniuk kellett annak minden jellemzőjét. A régmúlt idők sámánjaihoz hasonlóan, akik az illúziók és az álmok világába behatolva szerezték meg a tudásukat (?? – OP), a modern tudósok is úgy fedezték fel a természet legmélyebb szimmetriáit, hogy bemerészkedtek a leghamarabb semmivé foszló és legtünékenyebb anyagi állapotok fantazmákkal teli világába. (Másutt Tonelli is utal rá, hogy az utóbbiaknak ehhez a legmodernebb technológiákra támaszkodó kutatási módszereket kell kifejleszteniük. – OP)

„Az elemi részecskék standard modellje az anyag különös, rövid átlagéletű állapotaira is kiterjeszti a közönséges anyag magyarázatát lehetővé tévő megközelítést. A modell általánosítása a kvarkok három családját tartalmazza. Az elsőt már ismerjük: a protonokat és a neutronokat alkotó két up és down kvark. A másik két család sokkal nehezebb kvarkokat tartalmaz, és meglehetősen szokatlan nevekkel illették őket. A második családot a ritka kvark (strange quark, a töltése –1/3) és a bájos kvark (charm quark, a töltése + 2/3) alkotja; mindkettő nagyon nehéz. A bájos kvark súlya meghaladja még a protonét is, a tömege pedig többszázszor nagyobb a könnyű kvarkokénál. A harmadik családba tartoznak a kategória bajnokai: az alsó kvark, más néven szépséges kvark (bottom quark vagy beauty quark, a töltése –1/3), valamint a felső kvark (top quark, a töltése + 2/3). A felső kvarknak a legnagyobb a súlya ) inkább tömege – OP) a kategóriában: több mint 170 GeV, akárcsak egy aranyatomé. Az up és down kvarkhoz hasonlóan a másik két család kvarkjai is rendelkeznek elektromos töltéssel, gyenge kölcsönhatással és színtöltéssel.” (Eretnek megjegyzés: a kvarkokra aggatott fura osztályozó jelzők mintha arról árulkodnának, hogy a tudomány még nem tud róluk annyit, hogy valamely saját megkülönböztető tulajdonságukkal nevezze el őket. – OP)

És jő az antianyag: „A standard modell által tartalmazott valamennyi részecske esetében mindig figyelembe kell vennünk azok megfelelő antianyagpárját is. Ez olyan részecske, amelynek azonos a tömege, és néhány ellentétes kvantumszámmal rendelkezik, beleértve az elektromos töltést is. Így például az anti-up kvarknak ugyanakkora a tömege, mint az up kvarknak (kb. 2 MeV), de a töltése –2/3.

Az antianyag létezését elsőként Paul Adrien Maurice Dirac angol fizikus jósolta meg. 1928-ban egy – később a történelembe bevonult – egyenlet megoldásai között figyelmes lett egyre, amely mintha egy pozitív elektron mozgását írná le, egy olyan részecskéét, amely nagyon hasonlít az atommagok körül keringő, de ellentétes töltésű részecskéhez. Kezdetben a legtöbben matematikai kuriózumnak tartották, mígnem a kozmikus sugárzással kapcsolatos kísérletei során egy fiatal amerikai fizikus valami nagyon furcsát vett észre. 1932-ben az akkor 27 éves Carl David Anderson a kozmosz legmélyéről érkező titokzatos részecskeáram összetételét próbálta megérteni, és valósággal összezavarodott: több száz ismert részecske között talált egyet, amely rendelkezett az elektron valamennyi tulajdonságával, nem számítva, hogy a töltése pozitív volt.”

Ismerkedő utunk itt erőszakos véget ér. Még nem ismert az az alagút-effektus, amellyel, a beszámolót folytatandó, áthatolhatnánk a terjedelmi korláton. Így a legizgalmasabb részek felfedezését meghagyjuk az Olvasónak. Nagyon megéri!