John Steinbeck: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával - Park Könyvkiadó, 2009
Dr Osman Péter ismertetése
1946 március 6-án deklaráltan megkezdődött a világban rosszkedvünk tele: Winston Churchill a híres fultoni beszédével meghirdette, hogy „A Balti-tenger melletti Stettintől az Adriai-tenger mentén fekvő Triesztig vasfüggöny ereszkedik le a kontinensre.”, s ezzel az addigi kényszerű szövetségest, a Szovjetuniót formálisan is ellenséggé nyilvánította. Amerika népe akkoriban valószínűleg szinte semmit sem tudott e hatalmas ország életéről, amely ugyan óriási áldozatok árán, ám a legnagyobb győztesként jött ki a második világháborúból. A legnagyobb győztesként, hiszen nemcsak kitört az addigi, szűkre szabott helyzetéből, hanem a hatalma alá gyűrte fél Európát, és olyan geopolitikai bázisra tett szert, amely alapján gyorsan a nyugati világ félelmetes versenytársává válhatott. Akkor még minden bizonnyal csak a stratégák egy rendkívül szűk köre tudta, mennyire mélyesztette bele a szovjet törekvés a csápjait a nyugati társadalmak szövetébe. Izgalmas, vészjósló idő kezdődött.
John Steinbeck 1962-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Írói munkásságában a nobelprize.org kiemeli az erős szociális érdeklődését. 1947-ben utazott a háború pusztításaiból épp hogy éledező Szovjetunióba, azzal a kinyilvánított programmal, hogy lássa és megírja, hogyan él a szovjet nép, a férfiak és nők hétköznapjait. Útitársa a később világhírűvé lett fotóriporter és haditudósító, Robert Capa (Friedmann Endre Ernő) volt. Amint írja, az útról több száz oldalnyi jegyzettel, Capa kb. 4000 felvétellel jött vissza, ebből született ez a könyv.
Steinbeck ismételten is hangsúlyozza, hogy azt írták le - ő szavakkal, Capa fotókkal -, amit láttak és hallottak. Nincs okunk gyanítani, hogy ebben bármelyikük is csalt, akárcsak kozmetikázott volna. Ezért amint olvassuk a könyvet, rendre az jár a fejünkben, vajon tényleg ennyire más volt a világ akkor a Szovjetunióban, mint amit mi tudunk erről, vagy a vendéglátóik ilyen mesterien manipulálták a két nem kevéssé naiv nyugatit. Akár így, akár úgy, izgalmas az olvasmány.
Számukra idegen kultúra és társadalmi viszonyok terepén igyekeztek meglátni a valóságot. Amit Steinbeck Moszkváról mond, abban semmi meglepő, az sem, hogy legcsekélyebb árnyát sem érezték a nagy sztálini tisztogatásnak. Viszont ahhoz képest, amit mi tudunk az akkori időkről, a legmeglepőbb, hogy ők mennyivel magasabb életszínvonalat és emberségesebb társadalmi viszonyokat, életmódot láttak a meglátogatott vidékeken. Teljesen békebeli hangulatú éjszakai klub Kijevben. A falusi lakomák, amelyekkel megvendégelték őket a helybéliek, valódi lakomák - akárcsak később Grúziában -, a tiszta szobák Ukrajnában is szépek, rendezettek, s sok egyéb közt azt sem tudtuk, hogy Kijevben, alig a pusztító háború után: „Néztem a nőket az utcán, úgy mozogtak, mint a táncosok. És sok közöttük a nagyon csinos. (...) Az itteniek nagyon vendégszerető emberek, nyájasak, bőkezűek. Okosak, szeretnek nevetni, tele vannak energiával. És újra meg újra elmondták: Jöjjenek csak vissza néhány év múlva, és meglátják, mi mindent értünk el!”. Nem tudtuk, hogy a rommá lőtt Sztálingrádban, a még rompincékben, üregekben lakó emberek reggelente tisztán, rendesen felöltözve bújtak elő, hogy kezdjék napi munkájukat, életüket, s hogy „Tbilisziben sok a templom, s bizonyára mindig jellemző volt rá a vallási tolerancia, ahogy most (1947!! - OP) is az; régi zsinagógák, mecsetek is vannak a városban, soha egyiket sem rombolták le.” S a grúzokról festett képe olyan romantikus, mintha Jókai írta volna.
Nem kritikának, puszta ténymegállapításnak írja Steinbeck, és igazi telitalálat: Kijevben egy ukrán irodalmi folyóirat interjút kért tőle. Tolmáccsal beszéltek. Amikor angol fordításban elolvasta a leírtakat, rá kellett döbbennie, hogy az mennyire téves lett. Vendéglátói nem hamisítottak, hanem - amint írja - a fordítást két gondolkodásmód között kellett volna elvégezni. Ezért az útja során többé nem is adott interjút.
Nagyon érdekes időutazás - az 1947-es Szovjetunióban is, az amerikai író és európai társa 1947-es gondolkodásában is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése