Izraeli riportok - Robert Capa 94 fotójával

Irwin Shaw: Izraeli riportok - Robert Capa 94 fotójával - Park Könyvkiadó, 2009

Dr Osman Péter ismertetése

„Izraelben a békeidő olyan, mint egy élesre fent késekkel teli zsák, amelybe az ország népe kénytelen újra meg újra csupasz kézzel belenyúlni, mégpedig vaksötétben.” „Az erőszakban az a rettenetes, hogy működik.” „Ha az embereknek egyszer Jeruzsálemben sikerül békét kötniük, akkor az egész világon is bárhol béke lehet.” (Idézetek a könyvből)

Egy új állam születése mindig szerfelett izgalmas. Bizonyos értelemben az 1948-ban megalakult Izrael a világ egyik legkülönösebb állama. A lakossága teszi ilyenné, hiszen a tejszőke északi szlávoktól a barna tónusú szefárdokon és a még barnább indiai zsidókon át az éjsötét etiópokig ível itt a színskála, akiket egyetlen, rendkívüli erejű tényező ötvöz egyazon néppé: a közös vallás és hagyomány. A 20. század végére pedig egy szerfelett különleges vonás is járult az összképhez, ami soha, sehol másutt nem jelent meg: az ide bevándorolni szándékozók a világon először szereztek maguknak hamis papírokat arról, hogy ők zsidók. Zömmel a Szovjetunióból ill. utódállamaiból jöttek, és az izraeli bevándorlóknak nyújtott támogatások vonzották őket.

A később világhírűvé lett amerikai író, Irwin Shaw 1949 májusában, Izrael megalakulásának első évfordulója alkalmából utazott oda, hogy tudósításokat készítsen a The New Yorker magazin megbízásából. Az országot együtt járták be a magyar származású Robert Capával, a világhírű fotóriporterrel és haditudósítóval. Mindkettő a maga nézőpontjából és eszközeivel igyekezett megragadni a különösen kemény küzdelmek és küszködések közepette formálódó ország lényegét, jellemzőit, annak sajátos, és többféleképpen is heroikus világát. Capa képeihez is Shaw írta a többnyire csak párszavas, mindig a lényeget kiemelő kísérőszövegeket.

A riportsorozat ma időutazás. Megismerhetjük belőle, milyen volt ez az egyedülálló körülmények között létrejött fiatal ország, amelyet a geopolitika úgy ágyazott be a gyilkos és valójában feloldhatatlan konfliktusok hálójába, hogy a kezdet kezdetétől véres harcokat kellett vívnia a fennmaradásáért, s elgondolkodhatunk, mi változott azóta, az évtizedek során. Shaw azt írta: „itt a tragédia meg a hősiesség közhelynek számít, a halál ott ül minden asztal mellett a kávéházakban, és beleszól minden beszélgetésbe”. És íme két jellemző vonás az általa felvázolt képből: „Izrael népe kétezer év katasztrofális következményekkel járó internacionalizmusára (ez a fogalom itt mást jelent, mint annak munkásmozgalmi vagy kommunista tartalma, s lényegében a világban való szétszóratásra, a másokkal való együttélésre utal) visszatekintve szíves-örömest választja inkább a nacionalizmus érzelmi biztonságát, bármilyen kulturális veszteségekkel járjon is.” És „Senki sem ismeri be, de az itt élők többsége szívesen adna tíz tudós, kozmopolita professzort egyetlen kérges tenyerű farmerért, aki el tud vezetni egy traktort, és ugyanolyan hatékonysággal képes megostromolni egy bunkert.” Ez utóbbi, amint olvashatjuk is, tudjuk is, valóban gyorsan elrendeződött: a kibucokban az értelmiségiekből szorgos és igénytelen kétkezi munkások lettek, akik kényszerűen megbarátkoztak a fegyverekkel is.

Ez az ország ugyanakkor emberek millióinak immár szó szerint az ígéret földjét jelentette, nem a tejjel mézzel folyó Kánaánt, hanem a lehetőséget, hogy ott saját otthont, saját hazát építhetnek, még ha rendkívül kemény megpróbáltatások és erőfeszítések árán is. A riportokban világosan megmutatkozik, hogy Izrael országának legfőbb építőanyagai egyrészt a veríték és a vér - a veríték, amely patakzott a gyakran kínkeserves építőmunkában, s a vér amely bőven hullott a természettel, és még inkább az ország ellenségeivel vívott csatákban -, másrészt a hit, az elszántság és a lelkesedés, hogy az évezredek óta szétszóratásban és gyakori üldöztetésben élő nép fiai és lányai most a saját országukat építik maguknak és az utódaiknak.

Nagyon is jellemzőnek tűnik az akkori Izraelre, hogy miközben gyakran szélsőséges nehézségekről, szó szerint önfeláldozó építőmunkáról tudósít e kötet, rendre kiérződik belőle az emberek elszánt optimizmusa, bizakodása a jövőjükben, s hogy még egyszer nem veszíthetnek. A riportokból minden harc, törődés, fájdalom közepette is átsüt az életörömük, vidámságuk. Az Izraelben született zsidókat nevezik szabrának, ami egy kaktuszgyümölcs neve is, és arra utal, hogy kívül tüskés, belül édes. E riportok tanúsága szerint ilyennek érezhették az életüket az ország akkori építői, vagy legalább is remélték, hogy az ilyenné válik - ha nem nekik, akkor a gyerekeiknek. A mai olvasó döbbenten csodálkozik rájuk: ezekben az emberekben tényleg megvolt az országépítők hite és szinte korlátlan áldozatkészsége.