Corvina Kiadó, 2022
Dr Osman Péter ismertetése
„A szavannán kialakult kooperativitásunk nemcsak a tápláléklánc csúcsára juttatott fel bennünket, hanem a tudományos vállalkozásokat is elősegítette. Megteremtette az alapot fantasztikus agyunk evolúciójához is. Szocialitásunk úgy kapcsolta össze elméinket, hogy végül a tudás és az innováció rendkívüli fejlődéséhez vezetett.” (a könyvből)
Hippel a pszichológia professzora. A nagynevű Elsevier kiadócsoport így mutatja be: „Szakterülete evolúciós pszichológia, társas intelligencia, önámítás, vezetői működés. E könyve elnyerte a társadalom‑ és személyiség‑pszichológusok legnagyobb szervezete, a Society for Personality and Social Psychology 2019-es Könyvdíját.”
Corvina: „Mi ez a »nagy társas ugrás«? Nagyjából hatmillió évvel ezelőtt őseink az esőerdőből a szavannára vándoroltak. Ez volt az emberi evolúció történetének egyik legjelentősebb eseménye. Amikor őseink rátaláltak a szavannai életből fakadó kihívások társas megoldására, olyan eseménysort indítottak el, amely végül az emberhez vezetett. A folyamat örökre megváltoztatta elménk működését: átformálta egész viselkedésünket, innovatívvá tett bennünket, és újfajta társadalmi intelligenciát hozott létre. Hippel rendkívül élvezetes könyvében ezt a forradalmi átalakulást rajzolja meg, nyomon követve az emberi fejlődést, és elmagyarázva, hogyan alakítják mai életünket távoli múltunk eseményei. Az antropológiát, biológiát, történelmet és pszichológiát az evolúciós tudományokkal ötvöző, érdekfeszítő és rendkívül személyes hangú elemzés friss és sokszor provokatív pillantást vet fajunkra, és új támpontokat ad arról, honnan jövünk, kik vagyunk, mi tesz minket boldoggá, és hogyan használhatjuk fel ezt a tudást életünk javítására.” (Kiemelések tőlem)
Goodreads: „Úttörő, új ismereteket és szemléletet adó vizsgálódás, amely az evolúció tudományának alkalmazásával kínálja az emberi pszichológia új megvilágítását.”
Három nagy gondolatköre (része): Ø Hogyan lettünk ilyenek Ø A múltból érthetjük meg a jelent Ø A múltról szerzett tudással jobb jövőt teremthetünk.
További átfogó jellemzés helyett itt egy felettébb izgalmas szakmai vonást emelünk ki A Homo innovatio c. fejezet alapján. Érdekes, nagyon tanulságos, és nemegyszer vitára ingerlő olvasnunk, miként kezeli ezt egy tudós, akinek kiindulási alapja a humánpszichológia. Így indít, az embert a csimpánzokkal vetve össze: „Eltérő helyzetünk mindenekelőtt az invenciózusságunknak köszönhető. És itt rögtön paradoxonba ütközünk: bár a műszaki innováció fajunk meghatározó jellemzője, a többség soha nem talál fel semmit. Amikor az innovációval foglalkozó kutatók azt kérdezik felmérésekben, módosítottak-e a válaszadók valamilyen eszközt otthon, vagy alkottak-e valami egészen újat, kb. 5 % válaszolja, hogy az elmúlt három évben tett ilyet. (Milyen szakmai alapállású kutatók lehetnek? – OP) E számok arra utalnak, hogy rendkívüli különbség alakult ki a Homo sapiens mint faj és az egyes emberek között. A Homo sapiens és az egyes emberek invenciózussága közötti különbség legalább háromféleképpen értelmezhető. Az első: a többség nem invenciózus; a második: minden nyilvánvaló innováció már régen megszületett; a harmadik: az emberek többsége invenciózus, de ezt a képességét nem új tárgyak létrehozásában éli ki.” A gondolatmenetet ennek részletes fejtegetésével viszi tovább, és számos érdekes felvetés nyomán igencsak elgondolkodtatóra jut: „Őseink társas újítók voltak, vagyis nem új eszközöket találtak fel, hanem társas megoldásokat: így küzdöttek meg a problémáikkal, és mi is ezt csináljuk. (Lehetne, de most ne akadjunk fenn azon, mennyivel több az innováció új eszközök feltalálásánál, s a továbbiakban emlegetett „műszaki” területnél. – OP) Miért? Mert a szavannára költözésünk után kifejlődő szocialitásunk arra késztet bennünket, hogy ne a műszaki, hanem a társas megoldásokban kamatoztassuk elképesztő problémamegoldó képességünket. A többség kifizetődőnek tartja a társas kapcsolatokat és a társas kölcsönösséget. Ezért akkor is a problémák társas megoldására hajlik, ha képes a műszaki megoldásra. Ez nem jelenti azt, hogy az evolúció nyomán kialakult innovációs kapacitásunk csak a társas szférára korlátozódik. Az innovációhoz szükséges alapvető képességek – pl. a szcenáriók létrehozására és a mentális szimulációra szolgáló adottságok – sokféle társas vagy műszaki probléma megoldására is alkalmazhatók. Csak az a kérdés, hogy mire használjuk ezeket a képességeket.
Ha abból indulunk ki, hogy az evolúció révén társas újítók lettünk, magyarázatot adhatunk a Homo sapiens faj és az egyes emberek invenciózussága közötti, rendkívüli eltérésre. A műszaki innováció talán azért ritka, mert az ember társas megoldást keres a problémáira. A társas és a műszaki gondolkodás közötti verseny meghatározónak tűnik agyunk működésében.”
A fejtegetés folytatódik, érdemes elolvasni – akárcsak az egész könyvet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése