Antall József Tudásközpont, 2013
Dr Osman Péter ismertetése
Megjelent valaha egy rendkívüli könyv, igazi alapmű:
meghökkentően szókimondó, világos elemzés a geopolitika hatalmi játszmáiról és
azok stratégiáiról - A nagy sakktábla (ahol e csatamező Eurázsiát jelenti). Máig
a geopolitikai gondolkodás többszörösen is kiemelkedő tankönyve, leckék
felsőfokon, kizárólag erős idegzetűeknek; idealisták kerüljék! Kiemelkedő
mindenekelőtt annak okán, hogy benne olyan ember adja közre a nézeteit, mutatja
be elemzéseit és mindezekkel a geopolitikai és stratégiai látás- és gondolkodásmódot,
aki ezt a tudását minden idők legsikeresebb szuperhatalmának a gyakorlatában,
és ott is a legmagasabb szinten tökéletesíthette. Máig kiemelkedő tankönyvvé
avatja a meglepő nyíltság is, ahogyan a szerző bemutatja az abban
felsorakoztatott elemzések és megfontolások mögött álló szempontokat, és az ez
utóbbiak mögött működő érdekeket. A következtetéseiben, a cél- és
eszközválasztásra vonatkozó felvetéseiben nemegyszer minden kendőzés nélkül
jelenik meg a kíméletlen törekvés az USA érdekeinek érvényesítésére. Az olvasó
valószínűleg számos részletnél rá is csodálkozik a könyvre, hogy nem zárolták
azt mindörökre titkosított nemzetbiztonsági dokumentumként, s hogy a szerzője ezt
bántatlanul megtehette. Döbbenetesen nyílt megállapításokat olvashattunk az
1998-ban megjelent kötetben. Például: ϴ “A kulturális vezető szerep az amerikai
globális hatalom alulértékelt vonása. Évente nagyjából félmillió diák özönlik
Amerikába. Valamennyi földrész szinte minden kormányában megtalálhatók az
amerikai egyetemek egykori diákjai.” ϴ “Ahogyan az amerikai szokások utánzása
világszerte teret hódit, egyre kedvezőbb környezet jön létre a közvetett és
látszólagos konszenzuson alapuló amerikai hegemónia gyakorlásához.” ϴ “Az
amerikai rendszer részét alkotják - s így kell szemlélnünk őket - a speciális
feladatokra szakosodott szervezetek világméretű hálózatai, különös tekintettel
a ‘nemzetközi’ pénzügyi szervezetekre. Mind a Nemzetközi Valutaalapról, mind a
Világbankról elmondható, hogy ‘globális’ érdekeket képvisel, és minden
bizonnyal ügyfeleik közé tartozik az egész világ. A valóságban azonban
nagymértékben Amerika befolyása alatt állnak.” ϴ “Amerika vezető szerepe olyan
új nemzetközi rendet hozott létre, amely nemcsak másolja, hanem külföldön intézményesíti
is az amerikai rendszer számos vonását.” Ki hinné, hogy mindezt nem a szovjet Politbüro
tollnokai fogalmazták? És hogy mit kell kezdenie Amerikának más országok
geostratégiai törekvéseivel? Íme: ϴ “Konkrét amerikai irányelveket kell
megfogalmazni a fentiek ellensúlyozására, semlegesítésére és/ vagy
ellenőrzésére, a létfontosságú amerikai érdekek érvényesítése céljából.” és „Ősi
birodalmak könyörtelenebb korát idéző kifejezésekkel élve, a birodalmi
geostratégiának három kulcsfontosságú tényezője van: elejét venni a vazallusok
közti bárminemű paktálásnak, fenntartani függő helyzetüket, megvédelmezni a
szövetségeseket és elérni, hogy továbbra is szófogadóak legyenek. Végül pedig
megakadályozni, hogy a barbárok szövetségre lépjenek egymással.” Az elemzés Európával
sem éppen kíméletes, még ha 1998-as állapotokon alapul is. ϴ “Igazán európai
‘Európa’ nem létezik. Nyugat-Európa ugyan már közös piac, de sok időnek kell
eltelnie ahhoz, hogy egységes politikai szerveződés váljék belőle. A nyers
valóság az, hogy Nyugat-Európa – és mind nagyobb mértékben Közép-Európa is –
amerikai védnökség alatt áll, s a szövetségesek az ókori vazallusok és
hűbéresek helyzetét idézik.” (Érdemes elgondolkodni azon, mennyiben változott
ez napjainkra. – OP) ϴ „Európa ügyét egyre nagyobb mértékben az Európai Közösség
és utóda, az Európai Unió által létrehozott nagyméretű intézményes gépezet
bürokratikus lendülete tartja életben” (Szintúgy. –OP). Írta Zbigniew
Brzezinski, aki Carter elnök Lengyelországban született nemzetbiztonsági
főtanácsadója volt 1977-1981 között, ekkor egyebek közt a Kínához való
közeledés egyik legfőbb előmozdítója, majd 1988-ban, szakítva a Demokrata Párttal,
az elnökségért induló később George H. W. Bush Nemzetbiztonsági Tanácsadó különleges
munkacsoportjának társelnöke.
Új könyve szintúgy alapmű, sőt, talán még inkább az, hiszen az
emberiség egyik legfontosabb sorskérdését vizsgálja: jövőjének várható
alakulását a globális hatalmi erőtérben, s annak legfőbb tényezőit. Prospero ezzel
ismét felvette varázspálcáját, hogy fénysugarat vessen, s vele bepillantást
adjon a boszorkánykonyhába.
Néhány idézet bevezetőül: ϴ „Alapvetően Amerikától, annak
belpolitikai vitalitásától és külpolitikájának történelmi relevanciájától függ
a Nyugat jövőbeli szerepe.” ϴ „Amerika maga is veszélybe kerül, ha olyan úton
halad tovább, amely a belső bőségszarutól a nemzetközi csődig vezet.”
(Gondolunk 2006-ra! – OP) ϴ „A megfontoltság és a türelem Kína birodalmi genetikájában
kódolva van. Kína azonban nagyratörő és büszke is, s tudatában van annak, hogy
kivételes történelme mindössze sorsának előjátéka. Nincs tehát semmi meglepő
abban, hogy egy agyafúrt kínai közéleti ember, aki nyilvánvalóan arra a
megállapításra jutott, hogy Amerika hanyatlása és Kína felemelkedése egyaránt
elkerülhetetlen, a közelmúltban józanul megjegyezte egy az országába látogató
amerikainak: "Csak nehogy túl gyorsan veszítsen Amerika a hatalmából…"”
ϴ „Higgadtan figyeljünk; biztosítsuk a pozíciónkat: józanul mérjük fel az
eseményeket; rejtsük el a képességeinket és várjuk ki, amíg eljön a mi időnk;
legyünk visszafogottak, s soha ne akarjuk a vezető szerepet.” (Nem, nem Amerika,
Brzezinski idézi Teng Hsziao Pingtől. – OP) ϴ „Az Európai Uniónak nem sikerült
kihasználni az "egységes és szabad Európa" éveit arra, hogy Európát
valóban egységessé tegye, és a szabadságát bebetonozza. Egy pénzügyi unió nem
helyettesít egy valódi politikai uniót.. (..) Európa, mely egykor a Nyugat
központja volt, egy olyan Nyugat egyszerű kiterjesztésévé vált, amelynek
meghatározó szereplője Amerika.” ϴ „Az Európai Unió mélyülő geostratégiai
megosztottsággal néz szembe, amelyben egyes kulcsfontosságú államokat az
Oroszországgal kialakítható kiváltságos üzleti lehetőségek, valamint politikai
kapcsolatok lehetősége kísérthet meg.” ϴ „Európa manapság még mindig egy
befejezetlen vállalkozás. Az is marad egészen addig, ameddig a Nyugat józan
stratégiai és előrelátó módon a mainál egyenlőbb feltételekkel nem öleli magához
Törökországot, és nem lép szorosabb politikai és gazdasági kapcsolatra Oroszországgal.”
ϴ „Csak egy Amerikához kapcsolt Európa tud magabiztosan lépni kelet felé, és
történelmileg szoros viszonyt kiépíteni Oroszországgal.” ϴ „Egy szilárd
globális rend végső soron azon múlik, hogy Amerika képes-e megújítani magát és
bölcsen cselekedni, mint egy új életre kelt Nyugat támogatója és garantálója,
és mint egy felemelkedő új Kelet egyensúlyteremtője és megbékítője.”
Több lehetséges, világlátástól függő olvasata is van ennek
az igen alapos, kitűnően megírt könyvnek, amely szerzője szavaival „egy 2025
utáni megfelelő stratégiai víziót kíván felvázolni” globális világunkra. Nincs
semmi szilárd alapja annak, hogy ne fogadjuk el a mondandóját úgy, ahogyan Brzi – a praktikus amerikaiak dehogy is
bajlódtak egy ilyen ’szörnyű’ név kimondásával! – előadja. Nincs objektív mód eldönteni,
megerősíteni vagy cáfolni, minden szó szerint úgy helytálló-e, ahogyan leírja,
amint azt sem, vajon minden szavát őszinte meggyőződés diktálja-e. Másrészt,
valószínűleg lesznek olyanok, akik úgy találják, hogy vagy helyenként nem
őszintén beszél, vagy erős vakfoltok vannak a gondolkodásában – de hiszen
veterán politikus, s lehet, annyit mondta, hogy már maga is elhiszi. Igen
érdekes például a következő kijelentése: „Az Egyesült Államoknak szélesebb
geopolitikai alapot kellene létrehozni a globális arénában a konstruktív
együttműködés érdekében, s egyben ki kell elégítenie a világ egyre
türelmetlenebb népességének növekvő igényeit is.” Mi ez – kérdezhetjük – a
legjobb esetben is, ha nem alig burkolt paternalizmus, Amerika szupremáciájának
megjelenítése, és milyen igényekre vonatkozik? S vajon beleértendő-e az is, s
ha igen, hogyan, hogy a világ számottevő részén növekedni látszik az igény,
hogy Amerika hagyja az országokat és népeket a maguk módján, a saját
hagyományaik és törvényeik szerint élni az életüket és alakítani a jövőjüket?
A legvalószínűbb, hogy Brzezinski nagyon is tudatosan beszél
így. Amerika sokban igen erős /geo/politikai marketingjének fontos eleme, hogy
a célközönség nagy hányada számára hiteles szószólók, amilyen ő is, hirdetik
nagyságát, megkérdőjelezhetetlen és nélkülözhetetlen vezető szerepét a világ
működésének fenntartásában és javításában, s ezzel erősítik is azt. Ezt a feltevést
támogatja, hogy egész mondandóján vörös fonalként húzódik végig annak
hangsúlyozása: egyetlen országnak sem lehet más sikerre vezető útja, mint a
nyugati típusú demokrácia, amelynek Amerika a mintaképe és nagy védelmezője.
Eléggé reálisnak és semmiképp sem kifogásolhatónak tűnik, hogy a kiemelkedő tekintélyű
veterán politikus ezzel a könyvével szolgálni is akarja hazáját, erősítve
olvasóiban a meggyőződést, hogy a világnak létszükséglete az erős Amerika és
annak vezető szerepe a biztonság és az arra támaszkodó fejlődés fenntartásában.
Ha így van, Brzezinski elemzéseivel és okfejtéseivel e tekintetben is kitűnő munkát
végzett. Szintúgy jól kiérződik, hogy könyvét az amerikai belpolitikában is
mozgósító erejűnek szánja, s ebben is jól működhetnek a benne
felsorakoztatottak.
Spekulatív? Csak az elkerülhetetlen mértékben, hiszen ebben
nem lehet a természettudományok egzaktságát közelítő levezetéseket és
következtetéseket előállítani. A fejlemények várható alakulását illetően ennél
megalapozottabb becslést aligha tudna bárki más is adni, kivéve talán azokat,
akik képesek azt erővel alakítani – ők viszont nem beszélnek. Olykor pedig,
amint már a fenti idézetek is mutatják, még tőle is meglepően szókimondó. Nem
olvasni kell, hanem minden szavát alaposan mérlegelni, hiszen a jövő a tét. És
mit nem adnánk érte, ha az újra erőteljesen felfelé törő Oroszország egy hasonló
betekintéssel és a csúcsvezetésben szerzett tapasztalatokkal bíró geopolitikusa
tárna elénk hasonlóképpen nyers őszinteségű elemzést országa nézőpontjából!
Brzezinski a bevezetésben így foglalja össze könyve
tartalmát: „Jelen kötet az alábbi négy kérdésre kíván választ találni:
1) Milyen következményekkel jár a globális hatalom
áthelyeződése Nyugatról Keletre, s mindezt hogyan érinti egy politikailag egyre
aktívabb népesség a világon?
2) Miért fakul Amerika globális vonzereje, milyen szimptómák
jellemzik Amerika belső és külső hanyatlását, s Amerika hogyan fecsérelte el a
hidegháború békés lezárulását jelentő egyedülálló globális lehetőséget? Ezzel
szemben melyek Amerika magára találásának forrásai, és milyen geopolitikai
átértékelés szükséges Amerika globális szerepének felújításában? (Igen, néha
minta éreznénk enyhe stilisztikai gyengeségeket – OP)
3) Milyen valószínű geopolitikai következményekkel járna, ha
Amerika elveszítené a jelenlegi globális domináns helyzetét, kik lennének egy
ilyen hanyatlásnak a majdnem közvetlen geopolitikai áldozatai (ez utóbbi nagyon
cseles kérdés! – OP), milyen kihatásai lennének ennek a huszonegyedik század globális
méretű bajaira (ez is! – OP), s Kína át tudná-e venni Amerika központi szerepét
2025-ig?
4) Ha 2025 utánra tekintünk, egy ismét magára találó Amerika
hogyan határozná meg hosszú távú geopolitikai céljait, s Amerika – hagyományos
európai szövetségeseivel együtt – hogyan tudna együttműködni Törökországgal és
Oroszországgal egy minden korábbinál nagyobb és erősebb Nyugat létrehozása
érdekében? Ugyanakkor Amerika hogyan tudná megtalálni Keleten az egyensúlyt
aközött, hogy egyrészt szorosan együtt szükséges működni Kínával, másrészt egy
konstruktív amerikai Ázsia politikának nem szabad kizárólagosan
Kína-központúnak lennie, vagy akár veszélyesen belekeveredni ázsiai
konfliktusokba?”
Jól látható, hogy ezeknek a kérdéseknek van egy igen markáns
közös vonásuk: a következő időszakra is Amerikát tételezik az elsőszámú
globális cselekvőnek, a globális jövő fő alakítójának. Maga a szerző sem
leplezi ezt, sőt nyíltan így folytatja: „A könyv ezeknek a kérdéseknek a
megválaszolásakor abból indul ki, hogy Amerika a következő években is meghatározó
szerepet fog játszani a világban.” És rá is erősít: „A világnak egyszerűen
szüksége van egy gazdaságilag erős és társadalmilag vonzó Amerikára, ami (sic!
– OP) felelősségteljesen él a hatalmával, stratégiailag eltökélt, nemzetközileg
elfogadott és történelmileg felvilágosult az új kelettel való globális
kapcsolatokban.” Vajon érdemben mit is jelent itt a „felvilágosult”? Megjegyzést
érdemel, hogy a nyitó szcenárióban Oroszországot a feltörekvő államok közé
sorolja.
Ugyanitt egy szerfelett érdekes megállapítást tesz: „A
valóság az, hogy számos kellemetlen hasonlóság van közvetlenül a bukása előtt
álló Szovjetunió és a huszonegyedik század eleji Amerika között.” Ezzel vezeti
itt fel, hogy már itt kiemelje mondandója egyik alapvető részét: „Amerikának
meg kell újítania magát, és olyan átfogó geopolitikai víziót kell követnie,
amely megfelelő válaszokat ad a változó történelmi környezet jelentette
kihívásokra.” – amiben persze az egyetlen konkrétum, hogy Amerika szerinte
eljutott arra az állapotra, ahol, Széchenyit idézve, „A mi eddig jó volt, az
éppen azért, mert a múlt időben volt jó, ma tán csak meglehetős s utóbb még
káros is lehet”. (gr. Széchenyi István: Hitel).
Érdemes az összképhez idézni a könyv négy
fejezetének sokatmondó címét: ϴ A visszaszoruló Nyugat ϴ Az amerikai álom
elhalványulása ϴ A világ Amerika után: 2025-ben nem kínai, hanem kaotikus (Mi
más, mint célzatosan fenyegető jóslat? – OP) ϴ „2025 után: egy új geopolitikai
egyensúly” ϴ Ezeket követi: „Konklúzió: Amerika kettős szerepe”
A továbbiakban is kövessük Brzezinski szavait, néhány fontos
részlettel a könyvéből.
A visszaszoruló Nyugat
elemzéséből: ϴ „Az Európai Unió a világ második számú nagyhatalma lehetne, ez
azonban kizárólag egy közös külpolitikával és védelmi képességekkel rendelkező,
sokkal erősebb politikai unió esetén valósulhatna meg. Ám a Nyugat
balszerencséjére az Európai Gazdasági Közösség egy nagyobb Európai
"Unióvá" válása a hidegháború után semmilyen valódi uniót sem
eredményezett (…). A korábbi, kisebb nyugat-európai "közösség"
politikailag egységesebb volt, mint az utána következő, szinte egész Európát
magába foglaló nagyobb "unió". Ez utóbbi az egységét egy részben közös
pénznemmel határozza meg, de hiányzik belőle egy valódi döntéshozatali jogkörrel
rendelkező központi autoritás vagy egy közös pénzpolitika.” (Jó kérdés, amelyet
az EU-t feszítő problémák is aláhúznak, hogy gazdaságilag, és jelentős
mértékben társadalmilag is ennyire különböző országoknak hogyan lehetne közös
pénzpolitikája. – OP) És vajon Európa eladta pozícióját egy nagy tál lencséért?
„Az EU a globális hatalmat társíthatta volna a globális rendszerben betöltött
jelentékeny szereppel, ám az európai hatalmak birodalmaik végleges széthullása
után úgy döntöttek, hogy a globális biztonság költséges feladatát meghagyják
Amerikának annak érdekében, hogy a valós gazdasági növekedéstől elszakított,
egyre növekvő mértékű államadósságok segítségével társadalmilag garantált
biztonságot teremtsenek a bölcsőtől a korai nyugdíjba vonulásig. Az EU ennek
következményeként nem független nagyhatalomként jelenik meg a nemzetközi
színtéren…” (S a szemünk előtt foszlik szét a „garantált biztonság”, ennek minden
nyomasztó következményével. – OP)
A globális helyzetet nagyban alakító hatóerőkből: „A
globális televízió, majd az internet nem régen történt megjelenése korábban
elszigetelt népcsoportokat hozott kapcsolatba a világgal, és egyben növelte a
politikailag aktívak lehetőségeit arra, hogy még több embert érjenek el, és
mozgósítsák milliók politikai lojalitását és érzelmeit. A huszadik század
végének univerzális kapcsolati rendszere a politikai nyugtalanságot, az utcai
politizálást világszerte ismertté tette, és a máskülönben szétforgácsolt és
egymástól távol lévő politikai erők egymástól tanulhattak. A jelszavak gyorsan
terjedtek Nepáltól Bolíviáig ugyanúgy, mint a színes sálak viselete Irántól
Thaiföldig, az emberek szenvedéseiről készült videók Szarajevótól a
Gáza-övezetig, valamint az utcai tüntetések taktikája Tunisztól Kairóig –
mindegyik jelenség szinte azonnal megjelent a tévé- és számítógép-képernyőkön
is a világ minden pontján. Ezeknek az új típusú kommunikációs lehetőségeknek
köszönhetően a hasonló élmények villámgyors elterjedése a glóbuszon a tömeges politikai
meggyőzés részévé vált.” És „Egyes országokban a demográfiai
"kidudorodás" a fiatal korosztályoknál – azaz, fiatal felnőttek
aránytalanul magas száma, akik kulturális és gazdasági beilleszkedési
nehézségekkel küzdenek – különösen robbanékony gyúanyagot képez a kommunikációs
forradalommal együtt. A gyakran tanult, de munkanélküli fiatalok ebből adódó
frusztráltsága és elidegenedése ideális újoncokká teszi őket a militáns
csoportok számára.” Ebben, épp úgy ott vannak a Nyugat "multikulti"
problémái, mint – ahogyan a továbbiakban Brzezinski is írja – az arab tavaszhoz
hasonló mozgalmak gyúanyaga. „A Közel- Kelet politikai életből kirekesztett, ám
politikai öntudatra ébredt fiatal lakossága és a kommunikációs technológiában
végbement forradalom egymásra találása századunk fontos geopolitikai valósága.”
Ez pedig messze nem csak a Közel-Keletre érvényes, hanem a globális /csata/tér
minden terepére. S hogy mire képes a politikai szerepet igénylő fiatal és
kevésbé fiatal emberek találkozása az elektronikus médiával, azt egyaránt
mutatják az SMS-sel és a közösségi oldalak révén összehangolt megmozdulások, sőt
lázadozások, valamint ezeknek az embereknek a szerepe Obama elnökké
választásában (Utóbbit l. Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how
social media built the Obama Brand (Igen, megcsináltuk - Bennfentes betekintés,
hogyan építették fel a közösségi médiában az Obama márkát) Pearson Education ,
2009)
És egy szép záró megállapítás: „A Nyugatnak mint olyannak
nincs vége, ám globális szupremáciájának igen. (…) Az fogja meghatározni a
Nyugat helyét és szerepét az új objektív és szubjektív globális kontextusban,
hogy az amerikai rendszer hogyan teljesít otthon, és Amerika hogyan viselkedik
külföldön. Ma még mindkét kérdés nyitott, és végső soron a megfelelő válasz
Amerika jelenlegi és egyedülálló történelmi felelőssége. (…) Amerika történelmi
jelentőségű hanyatlása alááshatja Európa politikai önbizalmát és nemzetközi
befolyását, aminek következtében egyedül maradhat egy potenciálisan instabilabb
világban. Nem valószínű, hogy az Európai Unió – elöregedő lakosságával, alacsonyabb
növekedési rátájával, sőt még az amerikainál is magasabb államadóssággal és a
közös "európai" nagyhatalmi szerepre törekvés hiányában – jelenleg
pótolni tudná Amerika egykori vonzerejét, vagy át tudná venni globális
szerepét. Az EU ilyen módon más térségek számára potenciális modellként lényegtelenné
válik. Túlságosan gazdag ahhoz, hogy a világ szegényeinek releváns legyen,
vonzani fogja ugyan a bevándorlókat, de senki sem akarja majd a példáját
követni.”
Az amerikai álom
elhalványulása is igen erős a nyitással indul: „Amerika, akár akarjuk, akár
nem, a világ figyelmének a középpontjában áll. Amerika multietnikus
demokráciája minden más országnál nagyobb mértékben keltette, és kelti most is
fel a politika iránt érdeklő emberek érdeklődését, irigységét, s alkalmanként
még az ellenszenvét is az egész világon. (Mire is lennénk irigyek? – OP) Ez az
alapvető tény néhány rendkívül fontos kérdést vet fel: érdemes-e még mindig az
amerikai rendszerrel világszerte versengeni? Szerte a világon a politikai öntudatra
ébredt tömegek Amerikában a saját jövőjük reményteljes előképét látják-e?
Amerikára mint pozitív szereplőre tekintenek-e a világ ügyeiben? Ha elfogadjuk
azt a tételt, hogy Amerikának a nemzetközi ügyekre gyakorolt befolyása attól
függ, hogy a világ miként ítéli meg társadalmi rendszerét és globális szerepét,
akkor ebből az következik, hogy Amerika megítélése a világban elkerülhetetlenül
romlani fog, ha a negatív belső realitások és nemzetközileg elítélt
külpolitikai kezdeményezései Amerika történelmi szerepének legitimációját
csökkentik. Emiatt az Egyesült Államoknak minden rendelkezésére álló belső és
történelmileg egyedülálló erejével felül kell kerekednie a belpolitikai
kihívásokon, és sodródó külpolitikáját át kell alakítania annak érdekében, hogy
visszanyerje a világ elismerését, és megújítsa rendszerszintű elsőbbségét.” Markáns
programbeszéd, s mivel a könyv 2012-ben jelent meg, aligha kétséges, hogy
Brzezinski már a következő választásokra is mozgósít. Kissé tovább, Az
önbecsapáson túl c. részben így folytatja: „Az amerikaiaknak meg kell érteniük,
hogy külföldön a hatalmunk (tiszta beszéd: „a hatalmunk”! – OP) egyre inkább
azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudunk megbirkózni otthoni problémáinkkal. A
szükséges rendszerbeli reformokra irányuló, határozott országos döntések
elengedhetetlen előfeltételei annak, hogy bármilyen ésszerű vitát nyithassunk
Amerika globális perspektíváiról. Mindez megkívánja, hogy az amerikaiak
ugyanúgy tisztában legyenek az országuk sebezhető pontjaival, mint annak
megmaradt globális erőtartalékaival. Egy józanul átgondolt egyenlegkészítés ad
csak megfelelő kiindulópontot azokhoz a reformokhoz, amelyek szükségesek, ha
Amerika meg akarja tartani vezető szerepét a világban, miközben belső rendjének
alapvető értékeit is megvédi.” A számvetéshez pedig: „Amerikának hat jelentős,
egyre veszélyesebb tehertétellel kell szembenéznie.” Ezeket itt csak címszavakban
idézzük: ϴ Növekvő és előbb-utóbb kezelhetetlen államadósság ϴ Amerika elhibázott
pénzügyi rendszere ϴ A szélesedő jövedelem-olló és a stagnáló társadalmi mobilitás
ϴ Az egyre romló országos infrastruktúra ϴ A lakosság, amely szinte semmit sem
tud a világról ϴ Amerika egyre inkább patthelyzetben lévő és megosztó pártoskodástól
szenvedő politikai rendszere.
A legutóbbi kifejtéséből érdemes idézni, mert a kórkép
aligha csak Amerikára jellemző: „A politikai kompromisszum mind ritkábbá vált,
részben mert a médiát, kiváltképpen a televíziót, a betelefonálós rádiókat és a
politikai blogokat egyre fokozottabb mértékben vitriolos, szélsőségesen pártos
hangvétel jellemzi, miközben a viszonylagosan alulinformált lakosság manicheusi
demagógia áldozatává válik.” A mozgósító célú következtetések része pedig: „A
fenti hat tényező jelenleg megfelelő munícióval látja el azokat, akik meg
vannak győződve Amerika elkerülhetetlen hanyatlásáról.” Hozzá még, ráerősítve:
„Ha Kína a jelenlegi utat folytatja, és elkerül bármilyen nagyobb gazdasági
vagy társadalmi felfordulást, akkor Amerika első számú riválisává válhat a
politikai befolyásért vívott harcban, sőt végül a gazdasági és katonai hatalom
terén is. Az egyenlőtlenség és materializmus táplálta dinamikus kínai modernizáció
már most vonzó modellt kínál a világ azon részeinek, amelyekben a gazdasági
alulfejlettség, a demográfiai realitások, az etnikai feszültségek és egyes
esetekben a negatív gyarmati tapasztalatok tartós társadalmi elmaradottságot és
szegénységet eredményeztek.” És egy különösen fontos kijelentés: „Az emberiség
ezen részének a demokrácia vagy autokrácia másodlagos kérdés.” S ha az ember
merészel itt eretnek módon tovább is gondolkodni, vajon mire vezethet, ha
egyszer netán meginog a Nyugat által trónra emelt ideológia, és az emberek nagy
hányada esetleg úgy találja, hogy a demokrácia megvalósítható formája nem is egyedül
üdvözítő?
A mérlegkészítésben az Amerika még mindig meglévő
erőforrásai c. rész következik. Ebből: „A belátható jövőt (azaz a következő két
évtizedet) még mindig Amerika alakíthatja a legnagyobb mértékben. Az Egyesült
Államok képes rá, hogy felülkerekedjen nyilvánvaló gyengeségein – ha az alábbi
hat kulcsfontosságú területen teljes mértékben igénybe veszi a rendelkezésére
álló erősségeit: általános gazdasági erő, innovációs potenciál, demográfiai dinamika,
reaktiváló mobilizáció, földrajzi helyzet és demokratikus vonzás. Alapvető
tény, amit az amerikai rendszert lekicsinylő jelenleg divatos dekonstrukció
mellőz, hogy Amerika hanyatlása távolról sem szükségszerű.” Kérdéseink,
fenntartásaink ezek kifejtését illetően is lehetnek. Így pl. ϴ Mennyire jó
mutató a GDP országok összehasonlításhoz, amikor egyebek közt nem veszi
figyelembe az erőforrások felélését, a pótlásuk növekvő költségeit, a
GDP/capita pedig nem igazán utal az ország mozgósítható anyagi erejére? ϴ Mennyire
lehet ma, a szingularitás peremén prognosztizálni 2050-ig?
Egy felettébb árulkodó mondat a demográfiai potenciál kifejtéséből:
„Amerika 318 milliós lakossága a globális hatalomérvényesítés egyik
belső forrása.” (Kiemelés tőlem – OP). És „Amerika hatodik előnye az emberi
jogokkal, személyi szabadsággal, politikai demokráciával, gazdasági lehetőséggel,
tehát egy sor olyan értékkel való társítása, amelyeket a lakosság döntő része
elfogad, és amelyek az évek során növelték az ország presztízsét az egész világon.”
Nem vitatva ezen értékek fontosságát, aligha tagadható, hogy Amerika kiemelkedően
fontos globális harci eszközeként igen erőteljesen dolgozik azon, hogy az ettől eltérő értékrendeket
destabilizálja, nyílt színen is kritizálja, támadja. S mivel a meggyőzésben
erőteljesen összekapcsolja a gazdasági fejlődést a demokráciával, ennek
köszönhetően „Miközben a világ nagy része esetleg neheztel az Egyesült
Államokra az általa indított egyoldalú külpolitikai akciók miatt, ugyanakkor
sokan attól is tartanak, hogy egy gyors amerikai hanyatlás és izolacionista
visszahúzódás visszavetheti a globális gazdasági fejlődés és demokrácia elterjedésének
esélyeit.” A teendőkre vonatkozó, mozgósító célú következtetésekből a
következőket emeljük ki: „Végső soron Amerikának a saját megújulásában elért
hosszú távú sikere esetleg alapvető változtatást követel Amerika társadalmi kultúrájában
is: pontosabban abban, hogy az amerikaiak hogyan határozzák meg személyes
törekvéseiket és nemzeti "álmuk" erkölcsi tartalmát. (…) Sajnos, a jó
életnek ilyen átfogó újraértékelése kizárólag akkor valósulhatna meg, ha az
amerikai emberek rádöbbennének arra a fájdalmas tényre, hogy Amerika maga is veszélybe
kerül, ha olyan úton halad tovább, amely a belső bőségszarutól a nemzetközi csődig
vezet.” (Gondoljunk bele, Kína már ma is mekkora részben finanszírozza azt a
belső bőségszarut! - OP)
Vajon
hiszi is, vagy csak mondja az amerikai ego simogatására: „A Szovjetunió
1991-ben történt felbomlása után az Egyesült Államok vetélytárs nélkül maradt a
világban. Politikai értékeit és társadalmi-gazdasági rendszerét világszerte
csodálat övezte…”
Az
iraki és az afganisztáni háborúk kritikájában nagyon józan megállapítása, hogy
„A valóság az, hogy külföldi nyomás alatt sietősen bevezetett modernizáló
reformok, amelyek ellentétben állnak mély vallási meggyőződésben gyökerező több
évszázados hagyományokkal, tartós és aktív külföldi jelenlét nélkül csak rövid
életűek. Ez utóbbi viszont valószínűen újabb ellenállást vált ki…” Talán nem is
csak ott. Brzezinski élesen kritizálja a hibákat, amelyeket Amerika elkövetett,
ám elkerül egy fontos kérdést: hogyan befolyásolják ezek az akciók a világ ama
népeit, akik nem szeretik, ha Amerika mondja meg, milyenek legyenek? S miközben
felvázolja, hogy Irak és Afganisztán mellett Amerika három további,
potenciálisan komolyabb geopolitikai dilemmával néz szembe, meg sem említi
alternatívaként, hogy netán megpróbálhatnák Iránt békésen elviselni, hagyni
élni a maga életét, ami talán egy sokkal békésebb Iránt is eredményezhetne.
Sajátos
felvetése: „Az Egyesült Államok még mindig rendelkezik a valódi nemzeti megújuláshoz
szükséges potenciállal, ám csupán akkor, ha a nemzeti akaratot mozgósítják. (Figyelemre
méltó a nemzetre apellálni a mai nyugati politikában! – OP) Az Egyesült
Államoknak egyben szakítani kell az utóbbi évek külpolitikájával magára erőltetett
önelszigeteléssel és befolyásvesztéssel.” Önelszigetelés? A tények eléggé azt
mutatják, hogy Amerika gyakorta aktívan beleszól más országok ügyeibe, hogy a
'helyes útra' terelje azokat. Vakfolt lenne? Hiszen nem valószínűtlen, hogy
több amerikai aktivitás e téren több ellenérzést szülne. Mindenesetre, így
folytatja: „Az amerikai politikai és katonai erő, valamint bármelyik versenytársának
hasonló képességei közötti szakadékot figyelembe véve határozott nemzeti
önkorrekció és tágas perspektívával újra definiált stratégiai vízió időszerű kombinációja
még hosszú időre megőrizheti Amerika globális vezető szerepét.” Leplezetlen
beszéd.
A világ Amerika után c. fejezet igencsak apokaliptikus
jóslattal kezdődik: „Ha Amerika elbukik, a világot valószínűleg nem egyetlen
erős utód, például Kína, fogja uralni. Miközben az amerikai rendszer váratlan
és óriási méretű válsága egy gyorsan terjedő láncreakciót idézhet elő, ami
globális politikai és gazdasági káoszhoz vezetne, Amerika fokozatos sodródása
egy lassanként minden területet érintő hanyatlásba és/vagy egy az iszlámmal
szemben folytatott végtelen háborúba nem valószínű, hogy akár 2025-re egy
valódi globális utód "megkoronázását" eredményezné. Egyetlen egy
hatalom sem lesz készen erre az időpontra, hogy eljátssza azt a szerepet, amit
a Szovjetunió 1991-es széthullása után az Egyesült Államoktól elvártak. Sokkal
nagyobb a valószínűsége annak, hogy a következő hosszabb időszakot mind a globális,
mind a regionális hatalmak semmilyen döntő eredményt nem hozó és bizonyos
mértékben zűrzavaros átrendeződése fogja jellemezni, melyben nem lesznek nagy
nyertesek, de annál több lesz a vesztes. Mindez a nemzetközi instabilitás, sőt
potenciálisan a globális jólétet végzetesen veszélyeztető kockázatok mellett
mehet végbe.”
Itt megállunk, s a továbbiak felfedezésének izgalmát meghagyjuk
az olvasónak, akárcsak a Brzezinski tézisei, értékelései és javaslatai feletti
elgondolkodást. További kedvcsinálónak már csak pár szilánk. ϴ A Kínával való
versenyben sehol sem
említi – nyilvánvalóan nem véletlenül – annak egy igen nagy jelentőségű
hátrányát Amerikával szemben. Ez abban áll, hogy részben a történelmi fejlődés
eredményeként, részben más okok folytán a világ, s főként a nyugati civilizáció,
tele van Amerika híveivel. Itt nem egyszerűen a közvéleményre, hanem annak
aktív befolyásolóira utalunk, akik terjesztik, fenntartják Amerika befolyását,
s vele növelik annak erejét. Kína minden bizonnyal sokkal kevésbé örvend ilyen
támogatottságnak, különösen Afrikán és valamelyest Dél-Amerikán kívül. ϴ „Egy valóban
nyugati típusú török demokrácia, ha szilárdan a Nyugathoz láncolják,
s nem csupán a NATO-n keresztül, a nyugtalan Közel-Kelettel szemben Európa
pajzsa lehetne.” (Kiemelések tőlem. – OP) Sokatmondó megfogalmazás. ϴ „Az
EU-hoz és a NATO-hoz hasonló intézmények segítségével Oroszországot és
Törökországot átalakításuk mellett ahhoz a Nyugathoz kell kapcsolni, amely egyaránt
magában foglalja az EU-t és az Egyesült Államokat.” „Átalakításuk mellett”? Az
egész hozzáállást, stratégiát illetően elgondolkodtató, valójában milyen alapon
követel a Nyugat Oroszországtól a maga értékrendje szerinti reformokat, s nem a
kölcsönösen gyümölcsöző együttműködésre összpontosít? Brzezinski ezt magától
értetődőként tálalja. Akárcsak azt, hogy mit jelent a politikai modernizáció a
következő kijelentésében: „Egy Oroszország politikai modernizációja által
ösztönzött és egyben megkönnyített partnerség jelenti a legnagyobb reményt a
valódi együttműködésre.” ϴ Az Egy nagyobb és életképesebb Nyugat c. részben,
nem meglepő módon, minden célkitűzés úgy szól, hogy „Amerika vezetésével”. ϴ Az
Egy stabil és együttműködő Kelet c. részben kifejti, miért lenne hátrányos egy formális
amerikai-indiai szövetség, majd így folytatja: „Egy amerikai–indiai szövetség
anélkül lenne jótétemény Oroszország számára, hogy az oroszok bármit is adnának
cserébe.” És: „Egy ilyen szövetség két jelentős módon is ellentétes lenne
Amerika hosszú távú eurázsiai érdekeivel: mivel csökkentené a Kínával
kapcsolatos orosz félelmeket, így azt az orosz érdeket is, hogy szorosabban
kapcsolódjon a Nyugathoz. Ily módon növelné a kísértést Moszkva számára, hogy kihasználja
Amerika lekötöttségét az ázsiai konfliktusokban, és még erőteljesebben próbálja
érvényesíteni birodalmi érdekeit Közép-Ázsiában és Közép-Európában.” Másrészt:
„Egy amerikai–indiai szövetség minden valószínűség szerint erősítené a
muszlimok között az Amerika-ellenes terrorizmus eszméjét, mert arra a
következtetésre juthatnának, hogy ez a partneri kapcsolat közvetetten Pakisztán
ellen irányul.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése