Jürgen Neffe: Albert Einstein igaz története - Typotex, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„Csönget a postás, torkom szorul, / száz levél s újság rám borul. / Ha íly kín rág, mit tehetnék? Hagyjatok már végre békén!” (Einstein verse) ◙ „Örökre felfoghatatlan, hogy a világ felfogható.” ◙ „Fiatalemberként mindössze annyit kívántam és vártam el az élettől, hogy legyen egy nyugodt sarok, ahová leülhetek, és végezhetem a munkámat anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről.” ◙ „A matematika az egyetlen módszer, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy az ember önmagát a saját orránál fogva vezesse.” ◙ „Életemben még közelítőleg sem kínlódtam ennyit, és igen nagy tisztelet alakult ki bennem a matematika iránt, míg végre eljutottam odáig, hogy árnyalt részleteiben képes legyek meglátni a tiszta szépséget.” ◙ „Felismertem, hogy a matematika számos speciális részterületre tagolódik, s azok mindegyike rövid életünk egészét igényelné. Így Buridán szamarának láttam magam, aki nem tud dönteni két szénabála között.” ◙ „Korábban azt hittük, hogy ha a világegyetemből minden anyag eltűnne, akkor is megmaradna a tér és az idő; a relativitáselmélet szerint az anyaggal a tér és az idő is eltűnik.” ◙ „Te a kockázó Istenben hiszel, én viszont valami objektív létező által meghatározott, teljes egészében törvényszerű világban. A kvantumelmélet nagy kezdeti sikerei ellenére sem tértem át a kockajátékosok hitére, bár jól tudom, hogy a fiatalabb kollégák ezt a meszesedés számlájára írják.” (1944-ben Max Bornnak) ◙ „A hülyék uralmát legyőzni képtelenség, mert oly sokan vannak, és az ő szavazatuk épp annyit számít, mint a miénk. (...) Isten országa egyre különösebb formát ölt. Mindenből, még a butaságból is tömegtermék lesz.” (1954-ben az USA-ról.) ◙ „Kedves Utókor! Ha nem lesztek igazságosabbak, békésebbek és egyáltalán okosabbak, mint mi vagyunk, illetve voltunk, vigyen el benneteket az ördög. Minden nagyrabecsülésem mellett ezzel a jámbor kívánsággal maradok a ti (egykori) Albert Einsteinetek (1936) sk.” - Idézetek a könyvből.

A könyv címe láttán az emberben megszólal a kisördög: vajon az Einstein életrajzok garmadában miért ez az ő igaz története, mivel érdemli ki ezt megkülönböztetésként Neffe műve? Annyi bizonyos, hogy ő maga szerényebb címet adott neki - legalább is a könyv eredeti német címe: Einstein. Egy életrajz. Ám bizonyos az is, hogy ha az olvasók túlnyomó hányada megítélni nem is tudja, mennyivel igazabb ez a történet az Einsteinről szóló más műveknél, a kép, amelyet itt kap róla, az emberről és a tudósról, a való világ varázsainak mérnökéről, rendkívül sokrétű, alapos és lenyűgözően színes, s további kiemelkedő erénye, hogy nagyon sok tudással szolgáló tudománytörténeti háttérbe helyezi a munkásságát. Ez utóbbinak van egy különösen sokatmondó hozadéka: megmutatja, hogy Einstein zsenialitásának egyik fő vonása, a kimagasló tudományos teljesítményének egyik fő forrása az a képessége volt, ahogy szintetizálni, extrapolálni és továbbfejleszteni tudta az előtte jártak és szintúgy a kortársai tudományos eredményeit. A mindig korrekt, megbízható Typotex ajánlója kiemeli: „Az Einstein legendának ez a nagy összefoglalása olyan sikernek örvend, hogy a Washington Post az „Év legjobb könyvének” választotta. Egy amerikai napilap – egy németből fordított művet!” Ez igazán ékesen szól e könyv mellett.

Panaszunk csupán egy lehet, és az sem a szerzőre, hanem a Tervezőre, aki a világunk fizikáját megalkotta - bárki vagy bármi légyen is ő -, s aki/ami titkolózó vagy hanyag módon nem hozta összhangba nyelvünk kifejező képességét a világ szerkezetével. Ha meg akarnánk érteni Einstein munkásságának, megállapításainak, felfedezéseinek lényegi részleteit, vagy akár az azokhoz vezető magyarázatokat, hamar beleütközünk, hogy a nyelv ebben nemhogy összekötő lenne, hanem közénk áll, s a szavak nem képesek nekünk megjeleníteni ezeknek a természeti törvényeknek, összefüggéseknek a mibenlétét. Bánatosan ismerjük fel ezúttal is, hogy igaz lehet: a természet nyelve a magas matematika, amelynek világából viszont a legtöbbünket száműzött a neveltetésünk. Neffe igazán sokat tesz azért, hogy e részletekbe is jó betekintést adjon, és kevés kivétellel igazán nem az ő hibája, ha olykor elveszítjük a fonalat. Így adódik, hogy a relativitáselméletre vonatkozó magyarázatai olykor zavarba ejtőek: első olvasatra világos, és újra átgondolva jövünk rá, hogy a lényeget mégsem értjük. Pl. azt az állítást, hogy semmi sem mozoghat gyorsabban a fénysebességnél, arra építi, hogy „az idő fénysebességgel mozog” (itt persze rögvest belegabalyodhatunk az idő mibenlétének problémájába is). Ezt egy tétel előzi meg, miszerint „az időt nem lehet megelőzni ", s Neffe ehhez azt a sajátos indoklást fűzi: „mert ha lehetne, akkor beletekinthetnénk a jövőbe, ez pedig ellentmond a józan észnek.". Hasonlóképpen zavarba ejtő tétel, hogy „a fény úgyszólván együtt terjed az idővel” s ehhez egy sajátos magyarázat csatlakozik a téridőben való mozgásról, azzal a következtetéssel, hogy „mivel a fényrészecskék nem az időben, hanem az idővel mozognak, azt mondhatjuk, hogy nem öregszenek. "Most" és "örökké" ugyanazt jelenti a számukra. Örökre saját pillanatukat "élik".” Ha pedig erről Hamlet szavai jutnak eszünkbe - „Több dolgok vannak földön és egen...” - az nem arra vezet, hogy „kizökkent a világ”, csak hogy nem csupán a felfedezéséhez kell zseni, hanem a megértése is az adott témában magasan kiművelt emberfőt igényel. Lehet, hogy - Einstein gyakran idézett, híres mondásával - Isten nem kockázik a világegyetemmel, viszont nagyon úgy tűnik, hogy igen erősen rejtjelezte annak tervrajzát és tervezési know-how-ját.

Neffe idézi egy „időskori” nyilatkozatát: „Ha arról kérdeznek engem, hogyan lehetséges, hogy éppen én fedeztem fel a relativitáselméletet, számomra az alábbi körülmény tűnik fontosnak: a felnőttek nem gondolnak bele a téridőproblémába. (Annál is kevésbé, mert a legtöbbjük azt sem tudja, mi az. - OP) Mindazt, amit itt érdemes végiggondolni, véleményük szerint már gyermekkorukban megtették. Én azonban olyan lassan fejlődtem, hogy már felnőttem, amikor először rácsodálkoztam a térre és időre. Természetes, hogy ekkor mélyebben beleláttam a problémába, mint egy közönséges gyerek.” S nehogy ezt elkönyveljük egy karakteres einsteini nyelvöltögetésként. Neffe azzal folytatja, hogy Einstein Jean Piaget gyermekpszichológust (a szakterület egyik leghíresebb tudósát - OP) is biztatta: kérdezzen meg gyermekeket, milyen intuitív elképzelésük van a sebességről, a térről és az időről. Ezzel az egyik leggyümölcsözőbb kutatási területet adta Piaget kezébe.

Kizökkent a világ? Szerfelett elgondolkodtató, milyen nagy érdeklődéssel fogadták az emberek a 20. század elején Einstein nagy felfedezésének hírét és részleteit. A sajtómegjelenésre 1919-ben a fény elhajlására vonatkozó tételének méréses igazolása adott okot. „Egész Anglia az Ön elméletéről beszél” írta Sir Arthur Eddington, a napfogyatkozás-expedíció tudományos vezetője. A kvantum-mechanika kiemelkedő kutatója, Paul Ehrenfest Hollandiából írta:”Az újságok tele vannak a Times cikkének fordításával, amely a napfogyatkozásról és a te elméletedről szól.” Pár héttel később a Berliner Illustrierte Zeitung címlapján hozta Einstein képét: „A világtörténelem új nagysága” aláírással. S amint Neffe írja, rövid időn belül szinte nem volt ember, aki ne hallott volna Einsteinről és a művéről. Egy korabeli leírást idéz: „Egyetlen nevet sem emlegettek annyit ebben az időben, mint azét asz emberét. Az emberek többségét lebilincselő szokásos univerzális témák mintha eltűntek volna a színről. Széltében hosszában kurzusok, mozgóegyetemek alakultak utazó docensekkel, akik az embereket a mindennapi lét háromdimenziós nyomorából a négy dimenziós világ barátságos tájaira röpítették. A relativitás közismert és megváltó szóvá lett. Elképzelhetetlenül hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy a tudomány hangja uralta a világot.” És mindez 1919 végének háború-vesztes, lepusztított, szegénységtől gyötört Németországában. Óhatatlanul is felmerül bennünk a kérdés, vajon ebben a mai világban mennyi hasonló figyelmet kapna egy ilyen, a közember számára végső soron nagyon is elvont felfedezés, vagy akár bármilyen valódi tudományos teljesítmény? Félünk a választól....

Einstein pedig megmutatta jellemének egy igen sajátos ellentmondását, tehetségének új elemét. Szemben az „anélkül, hogy tudomást vennék az emberekről” hajlamáról, hamar elkezdte mind szakszerűbben kiaknázni a épszerűségében rejlő lehetőségeket a maga markáns humanitárius és politikai céljai érdekében. Neffét idézve, „Amint a média felkapta, fokozatosan megtanulta, hogyan állítsa a saját szolgálatába - kezdetben meglehetősen ügyetlenül, végül egyre ravaszabban. Bájos esetlensége eközben mindvégig megmaradt. Szavának súlya volt, kijelentései szalagcímbe kerültek, beszédei országos sugárzású rádiócsatornákon hangzottak el. Azáltal, hogy szuverén módon bánt az újságírókkal, a rádióriporterekkel és a filmesekkel, olyasvalamit teremtett, amit a reklámstratégiák ma "márkajelnek" neveznének. Az Einstein márkában összekapcsolódott egymással a szórakozott professzor és a béke, az emberi jogok, a leszerelés és a világkormány rettenthetetlen harcosa, a konvencióknak és mindenféle előírásnak fittyet hányó bohém, valamint a kor látnoki elemzője.” Vegyük itt észre azonban: ellentétben a mai világgal, amelyben a közérdeklődés homlokterébe kerülők kevés kivétellel nem a saját intellektuális teljesítményük, hanem a mesteri tömegkommunikáció és -manipuláció termékei, s tudós hamarabb kerül címlapra egy botránnyal, mint egy nagy felfedezéssel, az Einstein iránti figyelem alapját a valódi tudományos nagysága adta. Schöne alte Zeiten, hogy stílszerűek legyünk....

A könyv beszámol arról is, hogy Einstein számos találmányt alkotott. Számára - a meggyőződéses pacifistának - talán a sors fricskája, hogy a harmincas években szinte valamennyi ország hajóhada a részben általa továbbfejlesztett pörgettyűs iránytű segítségével tájékozódott a tengereken.

1902 és 1909 között a berni szabadalmi hivatalban műszaki szakértőként dolgozott. Ebbe az időszakba tartozik az „aranyéve”, 1905 is. 1919-ben egyik legjobb barátjának írt levelében úgy emlékezett vissza e hivatalra, mint „világi kolostor, ahol a legszebb gondolatai szárba szökkentek.” Élete utolsó évében pedig újra hangsúlyozta: „a műszaki szabadalmak végleges formába öntése áldásos munka volt a számára”.

Nem volt igazán magányos harcos. Sokan segítették: az előtte jártak a tudomány állását létrehozó eredményeikkel a múltból, amint arról a könyv kitűnő tudománytörténeti leírásai részletesen is beszámolnak, valamint kortársai, barátai. Neffe ugyanakkor elmondja, hogy az általános relativitáselmélet felé Einstein magányosan vágott utat. Idézi Max Planck erre vonatkozó tanácsát, amely sokat elmond a tudományos körök akkori világáról is: „Mint öreg barátja, tanácsolom, hogy hagyjon fel ezzel a próbálkozással. Egyfelől, mert nem fogja tudni végigvinni; másfelől, ha mégis végigvinné, senki sem fog hinni Önnek.”

Tudományos pályájának egyik különös, fényesnek éppen nem mondható eleme a barátnőjével, később első feleségévé Mileva Marić-csal való szakmai együttműködés, amelyről nem is tudható, mennyi volt a kezdetben komoly tudományos ambíciókat ápoló Mileva hozzájárulása Einstein eredményeihez. Neffe erről is beszámol, akárcsak Einstein magánéletének a Milevához és a közös gyermekeikhez fűződő hosszú részéről. Személyiségének markáns vonása, hogy Milevával és a közös gyermekeikkel mintaférj és apa volt: az önmagát fenntartás nélkül védő és ezért végső soron következetesen kíméletlen férj és apa mintapéldánya. Végső soron azonban ennek olyan olvasata is kicsendül a sorokból, hogy Einstein számára mindenekelőtt és -felett való volt a tudományos munkája, és nem tűrte, hogy annak bárki, bármi az útjába álljon, vagy azt magánéleti problémákkal megnehezítse.

Ahogy a könyv olvasásától nagyon nehéz elszakadni, ugyanúgy nehéz az ismertetésétől is. Utóbbi azonban elkerülhetetlen, ezért már csak a fejezetcímekből és alcímekből idézünk további kedvcsinálóként: ◙ Albertből így lett Einstein - Egy zseni pszichogramja ◙ Egy kis tudománytörténet Einstein olvasatában ◙ A fizikus és a nők ◙ A fény kvadratúrája - Hogyan fedezte fel Einstein a relativitáselméletet ◙ „Drága fiaim... Apátok” - A zseniális apa drámája ◙ Egy felfedezés anatómiája - Hogyan jutott el Einstein a relativitáselmélethez? ◙ Einstein, az „univerzum főmérnöke” ◙ Amikor reng a téridő - Nagyító alatt a relativitáselmélet ◙ Einstein, Németország és a politika ◙ Nem vagyok tigris! - Einstein az ember ◙ Az Einstein nevű zsidó - Egy elv volt az istene ◙ A cél szentesíti a kétkedést - Einstein és a kvantumelmélet ◙ A világképlet keresése ◙ Barbáriából Dolláriába - Einstein Amerikája ◙ „Az emberiség rossz találmány” - Einstein, az atombomba, McCarthy és a vég.