Oswald Spengler: A nyugat alkonya I-II. - A világtörténelem morfológiájának körvonalai

Noran Libro, 2021

Dr Osman Péter ismertetése

Remek szellemi kaland ez a könyv. Pihentető aligha, felvillanyozó annál inkább. A megismerés élményén túl, az ember élvezheti a saját teljesítményét is, ahogy át- és továbbgondolja az olvasottakat.

A 20. sz. egyik leghíresebb filozófiai műve, amelyről messze sokkal többen hallottak, mint ahányan akár kis részét is olvasták. Meg kell adni: a Nyugat igazán mindent meg is tett azért, hogy sokan valóságnak érezzék a cím üzenetét. Spengler akkor kezdte írni, amikor országai, minden korábbinál vadabbul, épp egymást gyilkolászták, igazolva e civilizáció zuhanását, s vele sok, azóta is újratermelődő borúlátást.

Az okokat, mozgatóerőket, s ezek hatásaira a civilizáció sorsának alakulását kutató elemzés sohasem könnyű olvasmány, és Spengler megközelítési módja is nagyon távol áll attól, amit a legtöbbünk erről tanult. Hangsúlyozza is, hogy minden korábbitól minőségileg eltérő történelemszemléletet javasol. Mindez viszont így roppant izgalmas, megéri követni és gondolkodni az olvasottakon. Óriási hite lehetett ebben és önmagában: ha végigtekintünk e mű a szó minden értelmében hatalmas tartalmán (1256 oldal), elgondolkodhatunk, mennyi munka kellett ehhez, mekkora energia és micsoda ego, hogy valaki végigvigye, finoman szólva az elismerés felettébb csekély esélyével.

Az Encyclopaedia Britannica róla szóló szócikkéből: „Német filozófus, akinek hírneve teljes egészében A Nyugat alkonya c. művén nyugszik, amely jelentős hozzájárulás a társadalomelmélethez. Az első kötet 1918-ban jelent meg. Egy történelemfilozófiai tanulmány. Állítása, hogy a legtöbb civilizációnak végig kell mennie az életciklusokon (születés, növekedés, virágzás, hanyatlás, elmúlás – OP), ezért a történésznek nem csak a múltat kell tudnia rekonstruálni, hanem megjósolni »a szellemi formáit, ritmusát, jelentését és eredményét a mi nyugati civilizációnk még be nem teljesedett szakaszainak. Úgy ítélte, a Nyugat már túljutott a ’kultúra’ kreatív szakaszán, ezzel belépett az elmélkedés és az anyagi kényelem korába, s innen már csak a visszafordíthatatlan hanyatlás következhet. Műve kevés elismerést kapott a hivatásos tudósoktól, akik botrányosnak ítélték unortodox módszereit, és megvetették ténybeli tévedéseit.” (Kiemelések tőlem)

Szerb Antal sok helyen hivatkozik Spenglerre a nagyívű, híres művében, A világirodalom történetében. Egyebek közt ezt írja: „Az idők nagy rengetegében nem lehet eligazodni bizonyos történetfilozófiai tájékozódás nélkül. A huszadik század folyamán sajnos mindannyiunknak ki kellett ábrándulnunk a Fejlődés eszméjéből. Akármerre nézünk, azt éljük át, hogy az emberiség nem tökéletesedik, nem járul közelebb nagy eszményeihez. A gondolkozók visszatértek ahhoz a régi romantikus történetfilozófiához, amely a nemzeteket és kultúrákat élő szervezeteknek tekintette és úgy gondolta, ezek is születnek, kiérnek, elöregednek és meghalnak az időben, és minden kezdődik elölről, Az emberiség nem előre halad, hanem körben jár. Ennek a ma általános világérzésnek legművészibb és egyben legrendszeresebb kifejtése Oswald Spengler könyve, A Nyugat alkonya. Nagyobbára őt követtem, ahol szükségessé vált a jelenségek történetfilozófiai rendezése.”

A Kiadó ajánlója is Szerb Antaltól idéz: „Az irodalomtörténet számára Spengler nagyságához nem fér kétség. Nemcsak stílusának gyönyörű világosságáért, nemcsak történetmegvilágító nagyszerű ötleteiért, hanem elsősorban azért is művészi érték, mert a történelem egészét műalkotássá formálta, tökéletes szerkezetű épületté alakította az emberiség múltját, azt tette, ami csak a legnagyobb művészeknek adatik meg: értelmet vitt az értelmetlenségbe.”

Két kis részlet a bevezető gondolat okból:

Erről szól: „Jelen könyv a legelső kísérlet arra, hogy a történelmet előre meghatározzuk. Eljövendő, még le nem pergett stádiumokban követjük majd nyomon a kultúra sorsát, mégpedig amaz egyetlen kultúráét, mely e földgolyón korunkban a beteljesülés állapotába jutott, vagyis a nyugat-európai és amerikai kultúra sorsát.” (Ne feledjük, ez teljesen megfelelt az akkori európai világnézetnek. – OP)

Az alapkérdésekből: „Van-e a történelemnek logikája? Az egyes események véletlenszerűsége és kiszámíthatatlansága mögött meghúzódik-e a történelmi emberiségnek egy olyan úgynevezett metafizikai struktúrája, amely lényegileg független a felszín világosan látható, széles körben elterjedt szellemi-politikai alakzataitól? Röviden szólva, lehetséges-e, hogy az általános biográfiai ősformák képezik valamennyi történelmi jelenség alapját?”

Érdekes alaptétele: „A holt formák megismerésének eszköze a matematikai törvény, az eleven formák megértéséé az analógia.”