Dr Osman Péter ismertetése
Látjuk a hírekben: kisiklott az
expresszvonat, mert kétszázzal robogott ott, ahol nyolcvannál többel nem lett
volna szabad. 79 halott, sok-sok sebesült. Akinek még szeme van hozzá (hiszen
mind többekre áll, hogy „van szemük a látásra, de nem látnak; van fülük a
hallásra, de nem hallanak” Ez. 12.2), félreérthetetlenül látja a hírekben: ez a
mi szép új világunk is gyorsuló tempóban robog egy pályán, amely mentén mind
több jel int arra, hogy az fenntarthatatlan helyzetbe, nem kis valószínűséggel
katasztrófába visz. Ha ez beteljesül, lesznek-e még, akik megszámlálják a
halottakat, és ellátják a sebesülteket? Kempf ezért joggal kölcsönözhette volna
alcímül Ady sorait: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán, / Az Élet él és élni akar”,
nehogy Shakespeare szavai teljesedjenek be: .”mert a koronában, / A királyok
halandó homlokán / Halál tart udvart s udvari bohóc ül.” (II Richard, Somlyó
György ford).
„Igenis úrrá lehetünk ezen a
válságon, és ehhez nem kell más, csak tisztánlátás és elszántság.” – írja a
közgazdasági Nobel-díjas Paul Krugman minden figyelmet megérdemlő Elég legyen a
válságból! MOST! c. könyvében (Akadémiai Kiadó, 2012 – l. Iparjogvédelmi és
Szerzői Jogi Szemle 2012/1. sz.).
Bizony megfordul az ember fejében, hogy nem véletlenül nem politológiából
kapott Nobel-díjat (olyan nincs is! –OP), hiszen van-e annyi tisztánlátás és
elszántság, ami bölcs, összehangolt, és ezért a partikuláris érdekeket
félredobó, kellőképpen drasztikus cselekvésre készteti e sokszorosan
szétdarabolt világ vezetőit, urait? „Ha valaki azt hiszi, hogy egy véges
világban létezhet végtelen növekedés, annak vagy elment az esze, vagy közgazdász.”
– írta Kempf e művével nagyon sokban összecsengő, hasonlóképp bölcs figyelmeztetéssel
szolgáló, A nemnövekedés diszkrét bája c. könyvében Serge Latouche (Savaria
University Press, 2011.) bár szintúgy politikust is kellett volna mondania. Hiszen,
amint ő idézi, John Stuart Mill már az 1868-ban megjelent Principles of
Political Economy c. könyvében ekként figyelmeztetett: „Mivel az emberek
korlátlan gyarapodása a Föld javainak nagy részét veszélybe sodorhatja (...),
az utánunk következő nemzedékekre tekintettel őszintén azt kívánom, hogy
elégedjünk meg azzal, amink van, mielőtt még a körülmények kényszerítenek
bennünket önmegtartóztatásra. És akkor a borús Thomas Robert Malthust (Tanulmány
a népesedés törvényéről [An Essay on the Principle of Population] - 1798) még
nem is említettük.
Igencsak merész intéssel szól az
őrzőkhöz James Lovelock a Gaia halványuló arca - Utolsó figyelmeztetés c.
könyvében (Akadémiai Kiadó, 2010 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
2011/2. sz.): „Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő
rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg
ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a
Föld viselkedését. Már maga az élet sem pusztán a körülmények
haszonélvezőjeként jött létre, hanem kezdettől fogva maguk az életformák is
hozzájárultak a kedvező feltételek létrehozásához. Ne felejtsük el: önhittség
feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet - bolygónk
gondoskodik önmagáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni
önmagunkat.” Nem kis program, akárcsak Bjorn Lomborg COOL IT - Hidegvér! c.
könyvének mondandója (Typotex, 2008 – l. Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle
2008/3. sz.), amely azzal a szerfelett merész – netán naiv -, lehetetlenségbe
hajló javaslattal él, hogy az emberiség a maga alapvető érdekében szorítkozzék józan
önmérsékletre és bölcs stratégiák alkalmazására a globális környezetgazdálkodásban.
Most pedig itt van Kempf
figyelmeztetése. Amint utalunk is rá, nem elsőként, de megragadóan nyílt, manapság
kiemelkedően merész szókimondással, mindenki számára tökéletesen érthetően,
nehezen letagadhatóan, ezzel a könyvvel ott lángol az írás a falon! Nem vádirat
– keményebb és igazabb annál: olyan, a nyugati civilizáció túléléséhez, ill.
annak veszélyeztetéséhez kapcsolódó, végzetes következményekkel járó, vagy
félig-meddig még csak fenyegető tényeket sorakoztat fel, amelyeket semmilyen
védelem sem képes megcáfolni vagy irrelevánssá tenni.
A mondandójának súlyához és
megalapozottságához képest meglepően karcsú, kicsiny könyv első öt fejezete
igen alapos látlelettel szolgál arról, hogy hogyan jutottunk idáig, mit tettünk
a világunkkal, s benne magunkkal. Ezek azok a tények, amelyekről az abban érdekeltek
óriási apparátussal igyekeznek inkább másfelé fordítani a figyelmünket, nem is
csekély sikerrel. Meg- és felrázó olvasmány, igencsak kevés illúziót hagy meg
arra vonatkozóan, mi is a mai szupercivilizációnk ára. Érdemes igen alaposan
elolvasni, s nagyon elgondolkodni rajta. Mi itt a szerzőnek a jövőt és a
megmenekülés esélyét kínáló következtetéseiből, felvetéseiből adunk valamelyes
betekintést.
Íme a globális harctér néhány
meghatározó vonása: „Mára az ökológiai tér erősen leszűkült, így kisajátítása
egyre kényesebb problémát jelent. Ebben ma is, mint mindig, az országok közötti
erőviszonyok a meghatározóak.” ϴ „Az Egyesült Államok, Európa és Japán nagy
nyersanyag és energiaimportőrök, és rezzenéstelen arccal nézik, hogy a harmadik
világ országaiban olyan ökológiai feltételekkel folyik a kitermelés, amelyeket
otthon már nem engedélyeznének. Persze, hiszen így marad alacsonyan az ár. A
mérgező anyagok exportja egy másik módszer az ökológiai tér elfoglalására,
például amikor kitelepítik a használt elektronikus eszközök szétbontását és az
ezzel járó szennyezést, vagyis egyszerűen átküldik Afrikába vagy Kínába a
szemetet.” ϴ „A fejlett országok továbbra is erősen terhelik az ökológiai
rendszert, és ehhez ma már hozzáadódik az újonnan iparosodott óriásországok,
Kína és Inda szennyezése is. Réz, fa, olaj, szén, szója, hús – többek között e
termékek iránt állandó és kielégíthetetlen a kereslet a felzárkózó országokban.
Az igény magával rántja a beszállítókat – Latin-Amerika, Afrika, Mongólia,
Délkelet-Ázsia –, ökológiailag pusztító következményekkel.” ϴ „Az ökológiai tér
másik fajta kisajátítása zajlik a 2000-es évek vége óta a termőföldek
elfoglalásával, vagyis a szegény országok művelésre alkalmas óriás méretű
mezőgazdasági földjeinek felvásárlásával, ahova nagyipari mezőgazdasági
termelést telepítenek. A felvásárolt földek negyedén bioüzemanyagot termelnek. (Bioüzemanyag
termelésre állítani hatalmas termőföldeket, miközben a világban sok-sok
millióan éheznek – ez önmagában megér egy kiátkozást! – OP) Ugyanakkor a földek
feléről el kellett űzni az addig ott dolgozó kistermelőket.” ϴ „A társadalmi
berendezkedés ma a legtöbb országban úgy van kialakítva, hogy a közös termelés
eredményének legnagyobb részét a társadalom vezetőinek egy kis csoportja kapja
meg. És az összes ország oligarchái
határokon átnyúló osztályt képeznek. Közös érdekük, hogy ne változzanak meg
azok a feltételek, amelyek lehetővé tették a gyors meggazdagodásukat.”
(Kiemelés tőlem – OP) ϴ „Az igaz, hogy az idegenekkel szembeni bizalmatlanságot
nem az oligarchák találták ki. Úgy tűnik, hogy az emberi gondolkodás természetes
velejárója – pedig az ember társadalmi lény, aki mindig "másokkal" él
együtt. A bizalmatlanság egyébként sem nem kirekesztő, sem nem domináns,
viszont amikor a politikai hátsó szándékkal felkorbácsolják, az mindig teljesen
tudatos döntés következménye. És annyiszor és olyan sok országban alkalmazzák,
hogy igazán nem mondhatjuk alkalmi megoldásnak." (Gondolkodjunk el egy
kissé, mert itt sokkal többről van szó az emberi magatartást illetően, mint
amit az idézet felszíne mond. Olyan mechanizmusról, amelyet könnyű, és ezért
még sokkal inkább lelkiismeretlen piszkos célok szolgálatába állítani. Tény,
hogy a társadalmi kapcsolatok, mechanizmusok fejlődése sokkal gyorsabb – főként
az utóbbi évszázadokban –, mint ahogy az agyunkban azok a „szoftverek”, amelyek
az evolúció során kialakultak és a gondolkodásunkat, döntéseinket,
cselekvéseinket vezérlik, ahhoz alkalmazkodni tudnak. Tény, hogy az evolúciós
alapokon az agyunk ma is azt a főszabályt követi -–hacsak tudatosan felül nem
bíráljuk -, hogy a túléléshez sokkal biztonságosabb az esetleges veszélyt túl-,
mintsem alulbecsülni, hiszen az utóbbival mindent elveszthetünk. Ez működik az
idegenekkel szembeni magatartásban is, hacsak tudatosan felül nem bíráljuk. Az
ember törzsi szerveződésű ragadozóként emelkedett ki, ezért a törzs tagjaiban szükségszerűen
bízik -–ez is evolúciós program, hiszen enélkül nem működhetne a törzs. A
"kisebb kockázat" előzőekben említett elve (ösztöne) viszont arra indítja,
hogy az idegenekben veszélyforrást lásson. A társadalmak fejlődésével azután
meg kellett tanulnia, hogy ezt épp úgy uralnia kell, mint a zsákmányszerzés
ösztönét – ám gondoljunk bele, mi is a természetes reakciónk, ha egy veszélyes
környéken ottani "bennszülött" közelít. És ha itt Szent István híres
intelmeit hozzuk fel a befogadó magatartásról, úgy látni kell, hogy ő maga is –
szükségképpen! - igencsak kevés toleranciát gyakorolt azokkal szemben, akik az
ő/állam/rendje ellen támadtak. – OP)
És a végkövetkeztetéshez: ϴ „.A
kiélezett egyenlőtlenség miatt elfogadhatatlanná vált a nyugati anyagi jólét
további növekedése. Az ökológiai válságból a kiút pedig a legjobb esetben is
csak a katasztrófa elkerülését vetítheti elénk.” ϴ „Mivel a világ különböző
régiói között az egyenlőtlenség ma elviselhetetlen, és biztosan nem tartható
fenn örökké, választani kell. El kell döntenünk, hogy a gazdag országok előre
kiszámítható módon és önként hajlandóak-e csökkenteni a fogyasztásukat, vagy
ezt kényszer alatt és sok szenvedés árán teszik meg.” ϴ „Semmit sem tehetünk
addig, amíg az országok nem lazítják meg a nyakuk köré tekert kötelet, és ki
nem szabadítják magukat a nemzetközi pénztőke szorításából.”
„Önként csökkenteni a fogyasztást.”
Jelképszerűen ide illik civilizációnk egyik igen jellemző kórtünete, amely ugyan
nem a legrosszabbak közül való, ám önmagában is számottevő káros
következményekkel jár: a klímaberendezések meglehetősen felelőtlen
használatának erős terjedése. Aligha kétséges, hogy ezzel sokak túl nagy árat
fizetnek az emberiség terhére azért kényelemért, hogy ne kelljen elviselniük
olyan időjárási viszonyokat, amelyek számukra többé-kevésbé talán kellemetlenek,
de – a betegeket kivéve – nem veszélyesek. Ezek a gyorsan terjedő berendezések
hatalmas és gyorsan növekvő energiamennyiséget fogyasztanak el, s a számukra
szükséges energia megtermelése révén többszörösen is hozzájárulnak a környezetromboláshoz.
Hozzájárulnak annak szennyező hatásai által, továbbá azzal, hogy az energiatermeléshez
felhasznált energiahordozók kitermelése is többnyire jelentős környezetrombolással
jár. A klímaberendezések használatának káros következményeit jelentősen növeli
még egy paradox hatás is. Ezek a berendezések hűtéskor hőszivattyúként működnek,
ami azt jelenti, hogy a hűtött térből a hőt a külső térbe viszik át, s ezzel
azt még melegebbé teszik. E külső melegítő hatásukat tovább növeli, hogy a
berendezések maguk is energiát fogyasztanak, amiből hulladékhő keletkezik, s ez
is a külső teret fűti. Természetesen ha mindezek miatt még inkább nő a külső
tér általános hőmérséklete, a klímaberendezések csak még nagyobb energiafogyasztás
árán képesek tartani a hűtött terek alacsonyabb hőfokát. Vajon mikor mond le
mindezek miatt az ember azok használatáról, s mikor jutnak el a gyártók a nemes
önkorlátozásnak arra a fokára, hogy az emberiség üdvéért felhagyjanak ezeknek
az igen jól és tömegesen eladható eszközöknek a gyártásával? Talán némi átvitt jelentéssel
is ide illik a népies mondás: majd ha piros hó esik!
Nézzünk még egy kissé bele e
kegyetlen, kitűnő diagnózisba:
„Mint azt Naomi Klein könyvében, A
sokkstratégiában kifejti (magyarul Sokkdoktrína - A katasztrófakapitalizmus
felemelkedése címmel jelent meg, Akadémiai Kiadó, 2013 – OP), amikor egy
társadalmat valamilyen erős hatás ér, akkor ettől a közösség összetartó ereje
meggyengül. A mai kapitalizmus nem akarja megoldani az eredeti problémát, épp
ellenkezőleg, kihasználja a lakosság elkeseredését, és gyorsan belekezd
ideológiai programjának megfelelő különböző intézkedésekbe, amelyek a gazdaság
teljes liberalizálásához vezetnek. Ezt szépen illusztrálja a Valutaalap egyik
vallomása a pénzügyi válság kellős közepén: "A piac nyomása alatt
sikeresen megvalósíthatók azok az intézkedések, amelyeket egyébként más
eszközökkel nem sikerült keresztülvinni. Amikor tarthatatlanok a feltételek, akkor
az ország hatóságai megragadhatják az alkalmat, hogy az egyébként nehezen elfogadható
reformokat megvalósítsák" (IMF: Lifting Euro Area Growth: Priorities for
Structural Reforms and Governance, 2010. nov. 22).” És: „A 2010-es évek
fordulóján Görögország lett a leglátványosabb kísérleti terepe a
sokkterápiának, amelyet több-kevesebb erővel Portugáliában, Spanyolországban,
Olaszországban és Nagy-Britanniában is alkalmaztak. Egyszerű érveléssel éltek:
túl magas az államadósság – az adósságot pedig törleszteni kell, nincs mese.” Ám,
amint arra Krugman az idézett
könyvében az uralkodó irányzattal szembeni eretnekséggel nagyon is világosan
rámutat, az államadósság alacsony szintre kényszerítésével valójában attól a
lehetőségtől fosztják meg az országokat, hogy a kormányzat beavatkozhasson a
problémák enyhítése, a fejlesztések elősegítése, a gazdaság és a társadalom
erősítése érdekében. Az államadósság leszorítása eszköztelenné teszi a
kormányokat, ez pedig gyengíti az országokat. Krugman hangsúlyozza: „Az
államnak most többet és nem kevesebbet kell költenie, egészen addig, amíg a
magánszektor meg nem erősödik annyira, hogy képes legyen fellendíteni a
gazdaságot - ehelyett azonban a munkahelyeket pusztító, megszorító politika
vált uralkodóvá. Ezzel a könyvvel igyekszem megtörni ennek a destruktív
közvélekedésnek a hatalmát, és érvelni egy bővítésre koncentráló,
munkahelyteremtő gazdaságpolitika mellett, amelyet régóta követelnünk kellett
volna.”
„Az OECD országok államadóssága tényleg erőteljesen nőtt a legutóbbi
válság idején, hiszen meg kellett menteni a bankokat…” Látva, amit látunk,
felhorgad a kérdés: valóban kellett? Ennyiért? Cui prodest?? Netán ugyanúgy célirányos
hittétel áldozatai vagyunk, mint az államadósság tekintetében? (Az utóbbit
illetően, félreértések elkerülése végett: valutaunió országaiban tökéletesen
helyénvaló az ilyen összehangolás.)
„Jelenleg a környezetvédelemben is gátlástalanul alkalmazzák a
sokkterápiát, és ez egyáltalán nem egy mellékes jelenség. Országaink vezetői
jól tudják, hogy elértük a növekedés határát, hogy az ökológiai válság egyre
súlyosbodik, hogy baj van az energiaellátással, az energiaforrások és az
éghajlatváltozás szempontjából is. De meggyőzik magukat, hogy hamarosan felbukkan
majd – mint eddig is mindig az ipari forradalom óta – az az új technológia,
maga a technológiai csoda, amely megint beindítja a növekedést. És akkor nem
kell kilépni a neoliberalizmus, vagyis a kapitalizmus ideológiai keretei közül.
Már részben elkezdődött egy technológiai paradigmaváltás, és ez mintha ebbe az
irányba vezetne. Eszerint a biomassza fogja majd helyettesíteni a fosszilis
energiaforrásokat, a gazdaságot átállítják megújuló forrásokra, a növényeket,
az algákat és mindenféle élőlényt bevonnak az erőforrások körébe. Ez lesz a jövő,
ez helyettesíti majd a több millió év alatt kialakult fosszilis erőforrásokat.
Maga az elképzelés nem rossz, de sok múlik a megvalósítás módján.” Itt nem csak
az ördög, de a profit is a részletekben rejlik, s mi rosszabb, azokon múlik,
fenntartható lesz a az emberiség jövője. Mindez rendkívül éles kérdéseket vet
fel a kiútként javasolt új megoldások, technológiák megítélésében. A legfőbb
kritérium csak a globális társadalom és gazdaság egészére számított költséghatékonyság
lehetne – helyette ma jól láthatóan az érdekérvényesítő-erő működik. Tény, hogy
az olyan fejlesztésekhez, amelyektől igazán áttörő erejű megoldásokat remélünk,
rengeteg pénz kell, és az ilyen fejlesztések kiküszöbölhetetlen kockázatai és a
megvalósításukhoz fűződő közérdek miatt azok végrehajtói joggal igénylik, hogy
ennek igen jelentős részéhez közpénzt kapjanak. Ugyanakkor ostobaság tagadni: ma
sincs elegendő tudományunk ahhoz, hogy jól megalapozottan mérhessük fel, az ennyire
előre be nem látható fejlesztési pályák közül melyek kínálják a globális
közösség számára az optimálishoz legjobban közelítő megoldásokat, és így
döntsünk a hatalmas közpénzek odaítéléséről. Itt lép be a gazdaság és a
politika bonyolult viszonya.
Lomborg írja idézett könyvében: rá kellene jönnünk, valójában sokkal
fontosabb problémáink is vannak, mint a globális felmelegedés. Sokkal súlyosabb
probléma az éhezés, a szegénység és a betegség. Ha ezeket megoldjuk, több
embernek segíthetünk, méghozzá olcsóbban és biztosabb sikerrel, mint ha
dollárbilliókat fordítunk a drasztikus éghajlatpolitikára. Könyve elején
kiemeli, hogy erőteljesen gerjesztett hisztéria irányítja a figyelmünket, és az
erőforrások felhasználását a globális felmelegedés - jócskán felnagyított -
veszélyeire, és az ellene való cselekvés múlhatatlan szükségességére. A
továbbiakban majd igen alapos elemzéseknek veti alá ezeket a téziseket, s
rendre meg is cáfolja a túlzásaikat. Fűzzük hozzá: a karavánunk ettől még
változatlanul ugyanarra halad.
A rohamos technológiai fejlődésünk egyik árnyoldala – leplezni
igyekezett, súlyos problémája – , hogy az emberek mind nagyobb hányadát
kiszorítja a munka világából, a kenyérkeresetből és a munkával járó szociális
életformából. Ugyanakkor, Kempf írja: „A biogazdasági ágazat fejlődését
támogatók az új gazdasági rendszert is a szabadpiac elvei szerint kívánják
fejleszteni, vagyis a szabályozásoktól nem korlátozott nagyvállalati modell
mintájára. Ez azt jelenti, hogy az ipari tömegtermelés módszereit alkalmaznák
az élőlényekkel is. Óriás területeken "termelnének" növényeket és
állatokat, nagyon kevés élőmunkával, de sok műtrágya, víz, és különféle
permetezőszerek felhasználásával. Ez a rendszer erősen pusztítja a biológiai
sokszínűséget, a kisparasztságot teljesen kiiktatja a termelők sorából, belőlük
vagy mezőgazdasági munkás, vagy még gyakrabban a nagyvárosok nyomortelepeinek
lakója lett.” S ha ez önmagában nem kínálna eléggé félelmetes jövőképet, így
folytatja: „Ugyanakkor még tovább akarják csökkenteni a "szabályozási
költségeket", mint azt az OECD megfogalmazta. (La Bioéconomie à l’horizon
2030: quel programme d’action? – 2009) Ez a logika vezérli a Fehér Ház biogazdasági
stratégiáját is, amikor "stratégiai elvárásként" kezeli "a
különféle korlátozások lebontásához szükséges szabályozási reformot".”
Nos, a szép új világ.! A vállalati működés lényegéből törvényszerűen következik,
hogy a cég érdeke, a tevékenységének hozama számára a törvények betartásának
keretei között fontosabb az élelmiszerbiztonságnál, és általában a felhasználók
biztonságánál. Más kérdés, hogy - akárcsak a globális felmelegedés
problematikáját tekintve – itt is ismeretlen vizeken hajózunk, ahol senki sem
ismeri a valódi tényeket, az azokra vonatkozó teljes igazságot, és mindenki,
akinek hatalmában áll, a maga érdekeit igyekszik érvényre juttatni. Kiemelkedő
példa erre a GMO-problémakör. Azt, hogy a génmódosított élőlények
hasznosításában mik a valós veszélyek, teljes alapossággal talán még senki sem
tudja. Azt annál inkább tudják, akiknek ebben érdekei vannak, hogy egyrészt mekkora
üzlet lehetősége van bennük, másrészt az e veszélyekre való hivatkozással
hogyan lehet védeni ellenük a meglévő piaci pozíciókat. És: „Az így elképzelt
és már meg is kezdett áttérés a biogazdasági rendszerre tulajdonképpen semmit
sem változtat azon, hogy továbbra is eszeveszett hajsza folyik az energiáért és
nyersanyagokért, amiért, mint az már láttuk, drága ökológiai árat kell
fizetnünk.”
És még a harctérről: „Éles törésvonal húzódik az összes ország
oligarchái – akár azt is mondhatjuk, hogy világ-oligarchia – és az alávetett
népek között. Ez az érdekellentét legalább olyan fontos, mint az Észak és a Dél
országait elválasztó törésvonal. (…) A különféle feszültségek felgyülemlése
végül lehet, hogy erőszakos megoldáshoz vezet. Az erőszak részben abból fakad,
hogy a változások rendkívül gyorsan követik egymást az utóbbi évtizedekben:
nőttek az egyenlőtlenségek, ez kiélezte a kirívó, hivalkodó versengést; teret
nyert az önző individualizmus és atomizálódott a társadalom; élesen elválik a
szegény- vagy nyomornegyedekben, illetve a jól védett villanegyedekben élő
emberek sorsa. Így azután terjed a bizalmatlanság, a félelem, ami a civil
erőszak melegágya.” Itt bizony globálisan egy mindent eldöntő jelentőségű versenyfutás
megy végbe: vajon a növekvő problémák és elnyomorodás okozta feszültségek
robbannak, vagy azt megelőzően már sikerül az istenadta népet a nagyüzemi
agymosással olyan intellektuális állapotba, olyan értékrend keretei közé hozni,
hogy már minden ilyet eltűr.
Kempf egy veszélyesen félrevezető megállapítást is tesz: „a
legszegényebbek leépülése közvetlen következménye az elit szegényellenes
politikájának”. Ez túl olcsó magyarázat, és rossz következtetésre vezet.
Valójában a legszegényebbek leépülésének, és a mind szélesebb alsóbb rétegek
leszakadásának sokkal mélyebb okai vannak – különösen a hatalmat jelentő javak
kisajátítása. Igen fontos a közvetlen hozadéka a társadalmi instabilitás
gyorsuló növekedése is – cui prodest?
Egy újabb kritikus elem: „A "közbiztonsági" piac, vagyis maga
az elnyomás húzóágazattá vált, és szép nyereséget termel – piaci részesedése
összességében évi 7,5 százalékkal nő.” Itt nagyon is lényegbe vágó kérdés, hogy
mire is megy ki mindez? A kialakult viszonyok között a közbiztonsági piac
legalább annyira a védekezést szolgálja a társadalmi instabilitás gyorsuló
növekedése miatt, mint az elnyomást. Jó kérdés ebben, hogy vajon mennyiben - és
miért?? - számít elnyomásnak másokat megakadályozni abban, hogy a társadalom és
annak tagjai biztonsága, a létük alapjául szolgáló normái ellen cselekedjenek? Hol
a közös optimuma a társadalom jogos érdekeinek és az egyéni szabadságnak, amely
a legjobb feltételeket biztosíthatja a fenntartható, és emberséges életformát
biztosító fennmaradáshoz? És mivel érhető ez el?
És „De a közbiztonság miatti aggodalom sem képes eltéríteni a lakosság
haragját, amit a korrupt elit és a folyamatosan romló gazdasági helyzet okoz.
Ezért tesz meg az elit mindent annak érdekében, hogy ezt a haragot az idegenek,
a külföldiek ellen fordítsa. Szítják az idegengyűlöletet és a nemzetek közötti
ellentéteket is. Azt akarják elhitetni, hogy a bajok forrása külföldön van, a
rivális külföldi hatalmak okozzák őket, esetleg a legszegényebbek, a bevándorlók,
akik elveszik a hazai dolgozók munkahelyét.” Ebben ismét rengeteget számít, hogy
a mai idők messze legerősebb hatalmi eszközével, a csúcstechnológiás
agymosással mivé sikerül formálni „a lakosság” intellektuális állapotát. Tény,
hogy a gazdasági helyzet folyamatos romlását csak
részben okozza az elit korrupciója – minden bizonnyal sokkal nagyobb részben az
általa működtetett nyugati termelési mód gyorsan mélyülő válsága, amelynek
nyomán mind többen lesznek, akiknek „nem jut kapanyél, (…) ki setét gondok közt
henyél”, ahol a globalizáció által keltett globális versenyben mind gyilkosabb
a marakodás a szűkülő munkaalkalmakért. S az „elitnek” nagyon nem érdeke, hogy
ezt az érintettek így felismerjék – a végén még rossznéven vennék….
Egy újabb végzetes jelentőségű kérdés: „Az oligarchia nagyon jól
tudja, hogy már nem összeegyeztethető a demokrácia és a kapitalizmus, mivel a
demokrácia a közjót érvényesíti, míg a kapitalizmus az egyéni érdekek
kifejezését segíti érvényre.” (Az oligarchia
fogalmát Arisztotelész vezette be, a mai – idősebb – generációknak pedig
leginkább talán a marxizmus tanításait idézi. Arra, amit itt jelöl, a mai
itteni közgondolkodásban más kifejezések is használatosak. A továbbiakban Kempf
is felhoz egyet: a nemzetközi pénztőke.
– OP) És „A növekedés fenntartásához ma már el kell fojtani a szabadságot.” Nos,
feltéve, bár el nem fogadva, hogy
az össztársadalmi jóléthez állandó növekedés kell (ami gyilkos ideológia, mert
fenntarthatatlan viszonyokra vezet!), így választani kellene a társadalmi
preferenciákban a szabadság és a jólét között. Vissza Petőfihez, A farkasok
dalához? Ha a társadalom ráeszmél erre a választásra, vajon melyiket támogatja?
Ma úgy tűnik, olyan helyzetbe hozzák, amelyben mind kevesebb a választása.
Roppant jogos és mindinkább halogathatatlanul időszerű ezért Kempfnek a következőkben
idézett tétele, csak épp hol vannak a meghatározó erők, amelyek érvényre
juttatják. Azokat látjuk, amelyeknek ellenkezőek az érdekeik. A tétel pedig,
amellyel A baloldal és az új jövőkép c. fejezet kezdődik: „A nyugati országok
legfontosabb politikai kérdésévé vált annak tudatosítása, hogy le kell mondani
az anyagi javak növekedéséről, ha továbbra is jól akarunk élni. Amennyiben erre
nem leszünk képesek, akkor minden erőfeszítésünk arra megy majd el, hogy
megvédjük magunkat a riválisok elkerülhetetlen támadásai, illetve az egyre
súlyosabb környezeti károk ellen.” (Azt most ne feszegessük, mennyire lehet
érvényes a politikában a Heisenberg-féle határozatlansági reláció egyfajta analógiája,
jelesül, hogy minél alaposabban megfigyelünk egy formációt, annál ellentmondásosabbá
válik, hogy a nagy elvek koordinátarendszerében valójában merre is tart.) Az
előbbivel szemben: „A jobboldali válasz, vagyis az oligarchia álláspontja
kimerül a sokkstratégiában, illetve a biogazdaság koncepcióját tervezik széles
körben alkalmazni. Ennek következménye, mint azt már láttuk, az erőszak egyre
magasabb és magasabb szintre emelése lesz.” - ezzel küldik le a lejtőn a
nyugati világ országait, amint az már tragikus következményeket mutat
Dél-Európában.
Tehát, Hans Fallada hajdani nagysikerű könyvének címét idézve, Mi lesz
veled, emberke? Kempf a Más világ – a változás útjai c. fejezetét így indítja:
„Elkerülhetetlen, ugyanakkor kívánatos is, hogy csökkenjen a nyugati
országokban a termékek fogyasztása. (Állj! Ne feledjük, hogy a világ más,
emelkedő országaiban is mind többen a fogyasztás növekedésében látják a jólét
útját, a Nyugatnak sikerült őket is megfertőznie! A problémát ők is mindinkább
súlyosbítják! – OP) De hogyan lehet csökkenteni a fogyasztást úgy, hogy közben
ne éljünk rosszabbul, és megőrizzük a gazdag társadalmakban elért jólétet?
Ezzel a kérdéssel alapvető politikai problémára kérdezünk rá: a gazdasági
növekedés kimondatlanul azt ígérte, hogy a gyarapodás soha nem ér véget, és
csak a bőséget kell majd igazságosabban elosztani. Ezzel szemben most már
világos, hogy a társadalmat kell teljesen más alapokon megszervezni. Hivalkodás
nélküli, józan rendszert kell kialakítani. Ez annyira más, mint az utóbbi fél
évszázadban elterjedt fogyasztói társadalom eszméje, hogy nem valószínű, hogy
ellenállás nélkül megvalósítható. A nehézségek ellenére meg kell próbálnunk
végiggondolni ennek a drasztikus átalakulásnak a lehetséges útjait.” Igen, a
cél valóban ígéretes, akárcsak egynémely múltbéli álomképé volt, csak épp az
odavezető út…
Kempf így folytatja „Az egyik lehetséges út a sokkterápia, amely
kizárólag a technológiai változásokra épít: az uralkodó osztályok ezt
választották, és ezt elemeztük az előző fejezetben. De van egy másik megoldás
is: amikor a közérdeket állítjuk előtérbe, és az áruk fogyasztásának
visszaszorítását ellensúlyozza a közösségi javak bősége. Ehhez persze
átalakítandó a közösségi javak elosztása és a hozzáférés rendje is. A baloldal
számára ez nem lesz könnyű döntés. Át vagyunk itatva, mint a nyugati országok
lakóinak többsége, a több évtizede agyonreklámozott értékekkel, amelyek
beszövik a közös tudatot és világképet. Át vagyunk itatva az egészen
szélsőséges individualizmussal, amelyet az ellenfél nélkül maradt gátlástalan
kapitalizmus az utóbbi harminc évben szélsőségessé vadított. A baloldalnak
döntenie kell az oligarchák konzervativizmusa, vagyis a mai állapotok
fenntartása és az ökológiai szempontú politika között.” Ám igazából ez messze
nem csak az oligarchák konzervativizmusa. Ahogy a folytatásban fel is vázolja,
ez az istenadta nép (nagyon tudatosan belénevelt – OP) értékrendje is, a
fogyasztás felmagasztalása! Nehéz lesz róla a szükséges gyorsasággal lenevelni.
Nézzünk bele tehát a mondandó legkeményebb részébe: hogyan tovább? „Egy
nem teljesen pesszimista elképzelés szerint csak a teljes összeomlás – az
oligarchia egyenesen vezet minket a szakadékba – nyithat utat egy másik
politika megvalósíthatóságának. (De ismerős koncepció!! - OP) Akkorra már
készen kell lenniük az elképzeléseknek, hogy milyen eszközökkel építhető újra a
szétesett társadalom. Ezért sem fölösleges, ha már most megpróbáljuk megfogalmazni
a jövőképünket. Alapvetően nem ördöngősség az a politika, amely a jövő kulcsa.
Három tengelye van: vissza kell venni az ellenőrzést a pénzügyi rendszer
felett, csökkenteni az egyenlőtlenségeket és zöldebbé tenni a gazdaságot.”
Igen, a jövő kulcsa – ezt megvalósítani
kb a Legyen világosság! nehézségi fokozata. A koncepció e részéről részletesebben
nem szólunk. Tessék elolvasni, nagyon alaposan végiggondolni az abban
előadottakat – igazán érdemes. Tény, hogy amit Kempf javasol, az úgy nagyjából
halálugrás triplaszaltóval, ám ha sikerül, átviheti az emberiséget a most
előtte tátongó szakadék felett. Az jól látszik, hogy kegyetlenül nehéz lehet
megvalósítani, és sárkányokkal kell megküzdeni a sikerért. Ám semmilyen ismert
tényező sem szól amellett, hogy ez nem sikerülhet! Aligha kétséges, hogy a
jelenlegi modus vivendi mind gyorsabban erodálódik, és soká már nem maradhat
fent. Ha összeomlik, a romok alá, a szakadékba kerülünk. Ha az emberiségben még
van elegendő intellektuális erő és akarat ahhoz, hogy megpróbálja létrehozni a
nagy, megmentő váltást, két eshetőséggel számolhat: 1) sikerrel jár, és új
eséllyel, életképesebb civilizációban élhet tovább; 2) kudarcot vall, és
bezuhan a szakadékba - ahová akkor is kerül, ha nem is próbálkozik megmenteni
magát.
Végezetül már csupán néhány további felvetés, különösen nagy horderejű
kérdésekben:
„Egyik legmeglepőbb jellegzetessége korunknak, hogy feltalálta a
munkanélküliséget, vagyis azt a helyzetet, amelyben a társadalom jelentős része
tartósan munka nélkül van. Ez nem csak gazdasági probléma. A munkanélküliség
megjeleníti a közösen átélt méltánytalanságot, hiszen a munkanélküli mint egyén
tehetetlennek érzi magát, és ezt a közösség is az önbecsülés elvesztéseként éli
meg. (…) A kapitalizmus fejlődése tovább súlyosbítja a helyzetet. A termelést
egyre gyakrabban robotizálják, még az információáramlást is automatizálják,
hogy kiiktassák a munkát. (…) A termelőmunkában megjelenő robotizálás azt jelenti,
hogy miután a kapitalizmus radikálisan csökkentette a munkát a mezőgazdaságban,
most ugyanerre készül az iparban is, és emellett a lakosság nagy részét
közvetlenül érintő szakmunkák kiiktatására, a szakemberek fokozatos leépítésére
is. Még élesebben elválik majd a kirekesztettek világa a tulajdonosok és
kiszolgálóik világától. Bizton
állíthatom, hogy ez a fenyegető változás nem elkerülhetetlen, sőt, meg lehet
szüntetni a munkanélküliséget. Mindenki találhat magának hasznos tevékenységet,
amelyik biztosítja önálló megélhetését és emberi méltóságát.” (Kiemelés
tőlem. S ez bizony legalább is az utópia határát súroló, szerfelett merész
állítás! – OP)
Igen erőteljes vonásokkal mutatja be, hogyan rombolják le világszerte
az agrárgazdaságban a kis- és középüzemi termelést. Amint írja, „globális
szinten, az egyre teljesebb szabadkereskedelem kikényszerítése immár harminc
éve teljesen tudatos és voluntarista döntés annak érdekében, hogy meggyengítsék
a már egyébként is sérülékeny agrárgazdaságokat.” Ezzel szemben izgalmas
programot vázol fel az agrárgazdaság új, fenntartható fejlődési pályára
állítására és a munkahelyteremtésre - amihez kell a kereskedelem megreformálása
is
Ezzel és az ipar túlélésével kapcsolatos koncepciójában szerepel egy
további, ugyancsak nem egykönnyen érvényre juttatható, ugyanakkor sorsdöntő
jelentőségű tényező, amelynél ismétcsak az a nagy kérdés, vajon hogyan
juttatható érvényre: „a szabadkereskedelem ideológiája nem lesz többé
egyeduralkodó, és ez meg fogja változtatni a világkereskedelem szabályait is.”
A mai világunk kőkemény - és abszolút jogos - kritikájával
ellenpontozott programnak már csak egy eleméből idézünk ide, azzal a hatalmas
sóhajjal, hogy "Bárcsak...!": „Az anyagi javak fogyasztásának
csökkenését ellensúlyozza majd a jóléthez legszükségesebb közösségi
szolgáltatások fejlődése, mint amilyen az egészség, az oktatás, az idősek
ápolása. Ezek épp azok a területek, amelyeket az oligarchia le akar építeni a
"kiadások csökkentése" felkiáltással, de ez társadalmilag öngyilkos
politika, hiszen például az oktatás az egyik legfontosabb eleme a társadalom
jólétének, és minden közösség jövőbeli ereje ebből származik.” Ha ezt elértük,
szinte már könnyű lesz megtenni, amire a következő alfejezet címe szólít: „Felejtsük
el a GDP-t !
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése