Michael Brooks: A tudomány titkos anarchiája - A radikális gondolkodás szabadsága

HVG Könyvek, 2011

Dr Osman Péter ismertetése

„Természeten, s törvényein az éj sötétje ült. / Isten szólt: - Legyen Newton! - S mindenre fény derült.” Alexander Pope ◙ „Amikor valódi géniusz születik e világra, azt legbiztosabban az jelzi, hogy minden ostoba szövetségbe gyűlik ellene.” Jonathan Swift ◙ „A tudomány remek dolog, ha nem abból kell az embernek megélnie.” Albert Einstein. ◙ „A kutatómunka a valódi egoistákat kedveli, azokat, akik a saját örömüket és kielégülésüket hajszolják, de ezt a természet rejtélyeinek megoldásában találják meg.” Szent-Györgyi Albert.- Brooks idézetei.

És íme Brooks szerint a tudomány, szavait e könyvéből idézve:

„A tudósok emberi mivolta - bármit is értünk ezalatt - lesz könyvünk témája. Több mint ötven éven keresztül a tudósok irányították ugyanis a modern kor egyik, vélhetően a legsikeresebb elterelő hadműveletét. És azért járhattak sikerrel, mert maguk a tudósok sem fogták fel, hogy mi történik.

A II. világháború után a tudomány arcfelvarráson esett át. Márka lett belőle - ugyanolyan márka, mint a Coca-Cola, az Apple Computers, a Disney és a McDonald’s. És a márka-jelleget még erősítették azok a melléknevek is, amelyeket a tudományra aggattak: logikus, felelősségteljes, megbízható, kiszámítható, úriemberes, nyílt, unalmas, érdektelen, objektív, és racionális. Semmiképpen és egy jottányit sem érzelemdús vagy szenvedélyes. A tudomány az, amire mindig számíthatunk. Mindent összevéve: a tudomány emberietlen.

Ennek a márkának a létrehozása és védelme -a racionális és logikus, a világosan lefektetett Tudományos Módszert követő tudós mítoszának megteremtése - mindenre rányomta a bélyegét a tudomány berkein belül. Hatással van a tudomány módszereire, a tanítására, a támogatására, a médiában való megjelenésére, arra, hogy mennyire válnak be (vagy nem) a saját minősítésének ellenőrzésére kidolgozott módszerek, különösen a szakmai lektorálás műfaja. De befolyásolja azt is, hogy milyen társadalmi hatást várunk el a tudománytól, illetve azt, hogy a nagyközönség hogyan viszonyul hozzá (és a tudomány hogyan lép fel a nyilvánosság előtt), és emiatt tekintjük a tudósok kijelentéseit megfellebbezhetetlen igazságnak. De amit a nagyközönség megismert, az csupán a tudomány karikatúrája, nem a valódi tudomány. A tudomány azonban annyira fontos jövőnkre nézve, hogy ideje elszakítani ettől a márka által kialakított képtől. Ideje, hogy a tudományt végre anarchikus, kreatív és radikális vállalkozásnak lássuk, mert mindig is az volt.

A tudomány ma már annyira uralma alá vonta a világot, hogy hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy szakmaként meglehetősen friss jövevénynek számít - egyike talán a legújabbaknak. A II. világháború előtt jobbára elefántcsonttoronyba zárva művelték a kivételezett kevesek. A globális konfliktusok azonban bebizonyították, hogy a tudósok egész nemzetek sorsát képesek megváltoztatni. (...) A hatalmon lévők gyorsan felismerték, hogy a tudomány jó befektetés: ha újra beköszönt a háború, akkor az nyer, akinek jobbak a tudósai. (...) Ezt követően indult meg az a folyamat, amit a történész Steven Shapin a következőképpen festett le:

(...) Amint a tudósok alázatosságukról meggyőzték a világot, mindössze annyi dolguk maradt hátra, hogy meggyőzzék a kormányokat is arról, hogy kezükben van az a biztonságos, hatékony és ellenőrizhető Módszer, amelynek segítségével - és persze elegendő erőforrás mellett - jobbá tudják tenni a világot. A meggyőzésben sokat segített az is, hogy a tudomány valóban szállította az eredményeket.

(...) A tudósok maguk is hagyták, hogy ez az álca őket is felültesse. Nekik is meggyőződésükké vált, hogy egy nemes és szenvtelen hagyomány örökösei, és azokat az értékeket, amelyek a tudomány márkájához kapcsolódnak, tudósok nemzedékei óvták gondosan és adták át a következő generációknak.

(...) Amikor a tudás határait feszegeti az ember, csupán egyetlen szabály létezik: minden megteszi, bármi elfogadható. A tudomány anarchia. (...) Az anarchista felfogás áll az elmúlt néhány évtized számtalan Nobel-díja mögött - márpedig ezekben az évtizedekben rengeteget tudtunk meg arról, hogy mi is az a világegyetem, hogyan működik, és mi hogyan illünk bele a működésébe. Márpedig akkor igaznak tűnik az a kijelentés, hogy a tudományban minden megteszi.

(...) És szó sincs arról, hogy ez valamiféle modern jelenség lenne. A tudomány mindig is eképpen festett, mert csakis így lehet működőképes. (Brooks jól le is pocskondiázza kiemelkedő példákként Newtont, Einsteint, Galileit és másokat - OP)

(...) A történelmet a győztesek írják, tartja a mondás. Talán ezért tartjuk Galileo Galileit ma is hősnek, nem közönséges csalónak.

(...) A tudomány csatatér. És alkotmányában azt is leírták arany betűkkel, hogy a Stockholmba vezető út a gúnyolódó kollégák sorfala között vezet.”



Érdekes, tanulságos könyv. Nem éppen a tökély teteje a saját - a tudományos alaposságú ismertetéseket és elemzéseket finoman szólva nem éppen túlhajtó - műfajában sem, ám kétségtelenül sok értékes ismerettel és felvetéssel szolgáló, gondolkodásra ösztönző, hasznos olvasmány. Ha olvastán olykor érzünk is elégedetlenséget, bőven megéri a reá fordított időt és energiát. Végső soron az ilyen elégedetlenség még jó is: arra indít, hogy utánanézzünk.

A helyenkénti kisebb slamposságoktól, és néhány hatalmas botlástól eltekintve (amelyekről az eredeti, angol szöveg hiányában nem tudható, vajon a szerző vagy a fordító hibái) gördülékeny, kellemes olvasmány, amely nagyon sok érdekességet elmond a tudomány világáról és történetéről, az elkötelezett kutatók munkájáról, no meg azokról, akik birtokukat óvták ellenük - igaz, olykor kissé felszínesen, helyenként túlságosan bulvárízű elbeszélésmóddal. A célja, a tudomány deheroizálása, a fonákjának megmutatása, s ezzel igazán izgalmas betekintéseket ígér. A téma tehát kitűnő, és elvitathatatlan az is, hogy az olykor felületesebb részek közt sok igazi gyöngyszem csillog. S a szerző szakmai felkészültségéről tudni érdemes, hogy PhD fokozatot szerzett a nem éppen agyilag középszerűeknek való kvantumfizikából.

Számos, itt felsorakoztatott példája kimondva, kimondatlanul azt igazolja, hogy a nagyléptékű haladást, vagy kifejezetten úttörő előrelépést szolgáló kutatások és kísérletek a maradi, a status quo-hoz ragaszkodó gondolkodásmód híveitől/haszonélvezőitől kapják meg az elítélő értelemben alkalmazott „anarchia” stigmát (már ha egyáltalán tényleg azt sütik reájuk, hiszen közérthetőbb, és ezért hatásosabb eretneknek, felforgatónak, netán szélhámosnak bélyegezni a kellemetlen ellenfelet.) Látjuk viszont azt is, hogy valójában az éppen uralkodó gondolkodásmód és szabályrendszer egészséges meghaladásán túl semmi anarchikus sincs bennük. A kutatók itt megismerhető rendhagyó gondolkodásmódja is sokkal inkább a tudás radikális tágításának, valamint az innovációnak a természetes, gyakran leginkább, vagy éppen egyedül hatékony eszköze, mintsem az anarchia megtestesülése - különösen nem e fogalomnak abban a jelentésében, amely szerint az anarchia a szervezett hatalom és irányítás hiánya miatt kialakuló zűrzavaros közállapot, fejetlenség, zűrzavar. (egyik jelentésként ezt találjuk mind az Encyclopaedia Britannica 2012 Ultimate Edition hatalmas Merriam-Webster értelmező szótárában, mind pedig az Akadémiai Kiadó Magyar értelmező kéziszótárában).

Íme a könyv egy jellemző gondolatsora a modern tudomány egyik legtöbb aggályt és indulatot kiváltó területéhez, a legújabb megtermékenyítési- és genetikai technológiákhoz, utalva Aldous Huxley híres könyvére, a Szép új világra, s az abban fekete utópiaként leírt „embergyárakra”: „A Szép új világ a jelek szerint behúzott minket a csőbe: nincs semmiféle antiutópia, amelyet az anarchista tudósok szabadítanának a nyakunkba. Tényleg akad olyan ember, aki megsiratná, ha magunk mögött hagynánk azt a világot, amiben (sic! OP) mindennaposak voltak a születési rendellenességek, a meddőség, a vetélés...? (...) A reproduktív technológia egyre közelebb érő hulláma csupán egyetlen dolgot fog elsöpörni: azt a feltételezett szerepet, amelyet az isteni hatalom játszik az élet megteremtésében. A titkos anarchisták arra készülnek, hogy átvegyék a hatalmat Istentől.” (Aminek persze ellene vethető, hogy Isten éppen e titkos anarchisták útján küszöböli ki a teremtésben e téren megvalósult hibákat! - OP) Az viszont már valóban anarchiára vezethet a jogrendben, amit Brooks így összegez: „A tudomány egyre szűkíti azt a szakadékot, amely az embereket elválasztja a többi állattól. És ezt olyan gyorsasággal teszi, hogy egyes tudósok már arról beszélnek, hogy az emberszabású majmoknak is emberi jogokat kellene biztosítani.” Akarva-akaratlan, az ilyen törekvések érvényesülése alapjaiban dúlná fel a társadalom /érték/rendjét és erkölcsi normáit. Ilyen jogok megadása esetén korlátok közé nem szorítható dedukció vinne el a baktériumok, netán a vírusok emberi jogaiig. (Azt pedig jól tudjuk az utóbbi évtizedek tapasztalataiból, hogy bőséggel lennének, akik zajosan tüntetnének e jogokért is.)

Az bizonyos, hogy Niccolò Machiavelli, a hatalomgyakorlás mindmáig kimagasló technikusa örökérvényűnek ígérkező szavai szerint “Nincs nehezebb, bizonytalanabb kimenetelű és veszélyekkel terhesebb vállalkozás, mint új szabályok bevezetése. Az újítónak harcos ellensége mindenki, aki a régi szabályok haszonélvezője, és csak langyos támogatást kap azoktól, akik hasznot húzhatnak a változásból.” (Nicolás Maquiavelo: El Príncipe - Espasa-Calpe, S.A., Madrid, 1973) A könyv egyik kiemelt szereplője, a Nobel-díjas Stanley Prusiner pedig ezt így fogalmazta meg: „A jövőbe vezető út minden kereszteződésénél a hagyomány tízezer embert állított fel, akik a múltat őrzik.” És igen, tagadhatatlan, hogy az innovációk létrehozása valóban felforgatást is jelent. Ám nem tűnik teljesen megalapozatlannak az a feltevés, hogy a „titkos anarchia” inkább marketingtrükként, a figyelemfelkeltés erősítése céljával és a szenzációs leleplezés ígéreteként - mindezekkel a kelendőség fokozására - került a címbe, és ennek sodrában/kényszerében osztogatja a szerző az ismertetéseiben és értékeléseiben a kutatóknak, tudósoknak elég könnyű kézzel az anarchista jelzőt. Nemegyszer érezzük úgy, hogy nála a tudományos kutatásban az anarchista egyszerűen a másként gondolkodónak, az uralkodó dogmáktól elszakadónak a szinonimája. Az anarchisták eszmerendszerében az anarchia azonban nem pusztán a meglévő rend tagadása, hanem megvan a maga egyértelműen célzott paradigmája - ez utóbbi érvényesülését nem igazán érezzük a felhozott példákban. Az pedig elég érdekes kérdés, hogy a fejetlenséggel, zűrzavarral járó anarchia hogyan lehet titkos. (Úgy tűnik, Brooks amúgy is trükközik könyve címével. Az eredeti, angol cím első része Free Radicals, ami kémiai értelemben szabad gyököket is jelent, s akár arra is utalhat, hogy a szóban forgó tudósok, kutatók szabad gyökökhöz hasonlóan tépik fel a status quo szövetét a tudományban. - OP)

Maga a kiadó így ajánlja e könyvét a honlapján: „A tudomány legtöbbünk számára olyan, mint egy diadalmenet, amelyben logikus lépések megdönthetetlen bizonyítékokon keresztül egyértelműen elvezetnek a megoldáshoz. De ez a mi sem áll távolabb az igazságtól. A szerző a tőle megszokott nyíltsággal, rendkívül sok megtörtént esetet feltárva, foglalja össze, hogy a tudomány sokkal inkább tortúra, álmok, látomások, fáradhatatlanság, hazudozás, szélhámosság, kétségbeesés, civakodás, hetvenkedés, politika, pénz, elszántság és végül – ha minden sikerül – egy pillanatnyi eufória, amiért az egésznek értelme volt. De a tudomány titkos anarchiájának leleplezése nem elveszi, hanem inkább visszaadja az őt megillető rangját és helyét. ”

Brooks már idézett szavaival a tudomány csatatér, és bőven kapunk példákat arra a régi alaptételre, hogy az igazság a háború első áldozata. És igen, a modern tudomány modern csatatér, amelyen a harcokat a legkorszerűbb eszközökkel - ám a harc örök szabályai szerint - vívják. Brooks idézi a már említett Prusinertől: „.Mivel a sajtó általában képtelen felfogni a tudományos érveket, ugyanakkor szívesen ír bármiféle szembenállásról, ezért bírálóimnak a támadásai idővel rendkívül személyesek és rosszindulatúak lettek.” Milyen sekélyes ez, ugyanakkor milyen kártékony! Másrészt, amint Brooks mondja, idézve a Nobel-díjas Wendell Stanley-től is: „Ha a dolog fontos, akkor az új tudomány megdönti a régi uralmát - de ehhez egy erőteljes reklámkampányra is szükség van. (...) Ha Nobel-díjra vágyunk, akkor nem elég a magas fokon művelt tudomány. A széles körű és folyamatos reklámhadjáratra is szükség lesz.” És a modern harcmodor - ismét Prusinertől -: „ha bedobunk a köztudatba egy új elnevezést, majd elkezdjük az emberek között terjeszteni azt, hogy feltehetően kapcsolatban áll az Alzheimer-kórral (a mai USA minden bizonnyal legrettegettebb, teljes szellemi leépülést okozó betegsége - OP), akkor azzal felkeltjük az emberek figyelmét. És akkor pénzt is kapunk.”

Álljunk meg itt két rövid megjegyzés erejéig. A tudomány mai világának mind nyilvánvalóbb vonása, értékrend-torzulása, ’anarchiája’ következik abból, hogy az eszköztár gyors fejlődésével rohamosan növekszik a kutatások pénz-igénye. A kutatóknak egyre kevésbé van más választása, mint hogy vigyázó szemüket azokra vessék, akiktől a nélkülözhetetlen finanszírozást megkaphatják, és akár súlyos kompromisszumok árán is megfeleljenek azok elvárásainak. Versengésükben a valódi szakmai kiválóság jelentőségét gyakorta felülmúlja az abban tanúsított kiválóság, hogy ki tudja a támogatók pénzét megszerezni, a versenytársai elől elvonni és ezzel azokat ellehetetleníteni, s mindehhez beépülni a megfelelő érdekszövetségekbe, ’kéz kezet mos’ kapcsolatokba, a támogatásokról döntő bizottságokba, valamint a ’peer review’, azaz ’védelmezzük a birtokunkat a kívülről jövőkkel szemben’ rendszerekbe.

Másik megjegyzésünk a modern média „teremtő erejére” vonatkozik. Caligula ’csupán’ szenátorrá nevezte ki a lovát. A - jóllehet más célok szolgálatában - folyamatosan csúcstechnológiás agymosást végző média viszont képes a még egyáltalán érdeklődő nagyközönség nem csekély hányadának szemében a kompetencia, sőt a kiemelkedő hozzáértés látszatával is felruházni egyes kreatúráit. Elsősorban a kevésbé egzakt tudományokban tudja ezt megtenni - ilyen a mai, gazdaságilag mindinkább zilált, zaklatott, kiszolgáltatott világunkban a makrogazdaságtan, a fiskális és a monetáris politika közérdekű kérdéseinek tárgyalása. Ha valakit elég gyakran szerepeltetnek, és az képes a komolyság látszatát kelteni, tetszetős dolgokat mondani (legyenek ugyan bármennyire hamisak), s ehhez a megfelelő szövegrészeknél ügyesen ismételgetni pár alkalmas frázist - pl. „a saját számításaim már harminc éve megmutatták”, „már akkor felhívtam rá a figyelmet”, „az Európai Parlamentben is azt képviselem”, stb -, arról előbb-utóbb sokan elhiszik, hogy ért ahhoz, amiről beszél (még ha nem is!). Példák, nevek az orrunk előtt... S hogy milyen mélyre süllyedhet a dolog a valódi tudomány ellenében, azt talán a legjobban az olyan készítmény-reklámok mutatják, amelyek nagyon sokakat érintő súlyos betegségeknél mondatják el a szereplőjükkel, hogy az orvos nem tudott rajta segíteni, mind rosszabbul lett, de szerencsére találkozott ezzel az új szerrel, s az szinte teljesen meggyógyította. Kell, hogy a tudománynak szilárd tekintélye legyen, hogy azok is bízhassanak benne, akik nem képesek a saját tudásuk alapján megítélni a valódi értékét, s azt amit adhat - márpedig ezek közé tartozik az emberek messze túlnyomó többsége. Ami rombolja ezt a tekintélyt - pl. az előzőekben említettek szerint hamis próféták propagálásával, a szakemberek lejáratásával -, az tényleg anarchiához vezet e fogalom legrosszabb értelmében.

Dressed to kill.. Brooks tökéletesen találó fejezetcímet alkotott: „Harcosok klubja”. Ebben írja: „Noha a mai napig csak kevesen ismerték el nyíltan, mégis teljesen egyértelmű, hogy annak, aki nagy eredményeket akar elérni a tudományban, készen kell állnia arra, hogy öljön vagy megölik. A felfedezésekért folytatott küzdelemben a második helyezettnek nem osztanak ezüstérmet.” (Amint iparjogvédelmi oltalmat sem. - OP) Ölni, ha átvitt értelemben is, karaktert, tudományos karriert tönkretenni, a tényleges vagy lehetséges versenytársakat a pályáról kiszorítani - valójában ebben nincs semmi rendkívüli. C'est la guerre, a háború, amely a tudomány berkeiben állandóan folyik - hiszen a tudós is gyarló ember, akinek egyaránt presztizs- és létkérdés, hogy a győztesek lakomáján az asztalnál, vagy az asztalon lesz a helye.. Ó, persze, igen, a tudomány legtisztább, legnemesebb hajtóereje a tudásvágy, a törekvés a világ jobb megismerésére. Ám ha csak ez űzné előre a kutatót, akkor a higgadtabb, kiegyensúlyozottabb lelkek bizonyára gyakran értelmesebb, de legalább is kevésbé gyilkos tempót diktálnának. Elvégre a hegy holnap is állni fog, remélhetőleg szintúgy a természetnek az a része, területe, objektuma is, amelyet tanulmányoz, a kutatás tárgyából - legyen bár mikroba vagy éppen atomi részecske - többnyire folyamatos a "felhozatal", tehát nem hajt a tatár. Az nem is, viszont Brooks teljes joggal emeli ki az elsőbbség megkülönböztetett és megkülönböztető jelentőségét. Amint idézi, „Egy tudós büszkeségét és azt a tudatot, hogy elért valamit, többnyire az táplálja, hogy elsőként vitt véghez valamit: ő volt az, aki ténylegesen felgyorsította vagy más irányba terelte a gondolatok áramlását, ő segítette elő a tudás bővülését...” A józan lét útjára visszahullva pedig hozzátehetjük, hogy az elsőség adta tudományos rang manapság nagyon is sokat számíthat abban a szakmai életet vagy halált jelentő versenyben, hogy ki jut hozzá a támogatók pénzéhez. A szociológus Robert Merton (a közgazdasági Nobel-díjas Robert C. Merton apja - OP) - idézi Brooks - már 1966-ban (a tudományban, a gyilkos versengés tekintetében még többé-kevésbé „boldog békeidők”! - OP) rámutatott, hogy a tudósok világában nagyon is érvényesül a ’Máté-effektus’: „Mert mindenkinek, a kinek van, adatik, és megszaporíttatik; a kinek pedig nincsen, attól az is elvétetik, a mije van.” (Mát. 25.29) „Mennél nagyobb valakinek a tudományos tekintélye - így Merton -, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a nézeteit gyorsan elismerik. Ha valaki feljutott a tudomány csúcsára, onnan gyakorlatilag nem lehet lepottyanni, még ha mások igyekeznek is mindent megtenni annak érdekében, hogy lelökjék a tudomány fennkölt tornyából.” És persze a támogatási pénzek urainak kegyeiből - tehetjük hozzá. Mindez bizony már nagyon is hajt, és kíméletlen versenyre késztet. Itt bizony kutató a kutatónak nagyon is kivájja a szemét, amint azt Brooks például a tranzisztor feltalálói Nobel-díjának hátteréről elmondja. Igaz, a történteket meglehetősen önkényesen nevezi anarchiának, ettől azonban maga a történet érdekes, tanulságos, és kegyetlenül jellemző a tudomány tényleges és cseppet sem kíméletes világára.

A Higgs-bozon története kapcsán idézi a világhírű tudós és kiemelkedő tudományos ismeretterjesztő Carl Sagantól: „Bárki, aki közelről lehetett szemtanúja a tudomány haladásának, pontosan tudja, hogy mennyire személyes vállalkozásról beszélünk. Csak ritkán emelkedik ki egy szent életű személyiség az irigység, a nagyravágyás, az orvtámadások, az abszurd elképzelések és ellenvélemények eltiprásának háborgó tengeréből. És néhány területen, ráadásul igen termékeny területeken, az efféle viselkedés számít normálisnak.” A valóság józan szemléletét tükrözik Max Planck e könyvében idézett szavai is: „Egy új tudományos igazság többnyire nem opponensei meggyőzése és belátása révén arat diadalt, hanem sokkal inkább azért, mert valamely opponense véletlenül elhalálozik.”

Brooks igen érdekes és tartalmas áttekintést ad a kiváló kutató Lynn Margulis hosszas küzdelmeiről is a felismerései elfogadtatásáért. Amint összegzi, „ő vetette fel elsőként, hogy biológiai felépítésünk jó része - például sejtjeink összetettsége - annak köszönhetően alakult ki, hogy két vagy több szervezet a kölcsönös előnyök érdekében együttműködött. Az elképzelés, amely endoszimbiózis néven ismert, ma már minden egyetem biológiai tanszékén a tananyag része. (S ma már tudjuk, hogy a mi sejtjeinkben is ott vannak az endoszimbionta mitokondriumok, amelyek igen fontos szerepet játszanak sejtjeink energiaellátásában. - OP) Azok, akik tisztában vannak azzal, hogy milyen hatást gyakorolt Margulis munkája, roppant meglepőnek találják, hogy az asszony a mai napig nem kapta meg a Nobel-díjat.” Ez is kitűnő példa arra, hogy amit ő anarchista magatartásnak nevez, az gyakran egészen más: eretnekséggel felérő szembefordulás az uralkodó elméletekkel, nézetekkel, s ezzel a tudományos hierarchia uraival, akik ezeket az elméleteket, nézeteket védve tartják a pozícióikat. Margulis a kutatásai nyomán arra az álláspontra jutott, hogy a legfontosabb variáció, amit az idők folyamán a generációk átadtak egymásnak, akkor történt, amikor az állati és növényi sejtek mikrobás géneket fogadtak be. S amint Brooks írja: „Az őskövületekből tudjuk, hogy Margulisnak igaza van. És emiatt esett meg az is, hogy az endoszimbiózis tudományos képtelenségből tudományos alapvetés lett.” Margulis azonban, Brooks szavaival, „elkövette a hierarchia elleni főbűnt. A forradalmian új elméletet ismertető tanulmányt nem kevesebb mint tizenöt alkalommal dobták vissza, mielőtt végre megjelenhetett. A határtalan elutasítást látva Margulis úgy döntött, hogy ír egy könyvet, amelyben részletesen kifejti nézeteit. Ez azonban - a mérnök és feltaláló Daniel Hillis róla szóló szavait idézve - a legsúlyosabb bűn volt, amit az ember a tudomány világában elkövethet: megkerülte ugyanis a szakmai lektorálás jól bevált rendszerét. Sokak szerint kijátszotta a hatalom birtokosait és közvetlenül a nagyközönség elé tárta az elképzeléseit. Ezzel rendkívüli módon felbosszantotta a biológusokat - különösen, amikor kiderült, hogy jó nyomon jár.” Hillis szavaival: „Ha akad nagyobb bűn annál, mint hogy az ember a nyilvánosság elé áll az elméletével, az az, ha még igaza is van.” És ismét a kutatásfinanszírozás alattomos, gyilkos támadásokat lehetővé tevő világa: Margulis egy itt idézett levélben leírta, hogy „A National Science Foundation ösztöndíjakkal foglalkozó hivatalnoka (miután éveken át fenntartás nélkül támogattak) közölte velem, hogy ’fontos’ tudósok nem kedvelik a könyvemben elővezetett elméletet, és soha többet nem számítsak támogatásra. (Íme a peer review ’felturbózva’! - OP) Sőt közölték velem azt is, hogy meg ne próbáljak többet az NSF sejtbiológiai osztályára támogatási igényt benyújtani.” Margulis keményen visszavágott - de ezt már tessék elolvasni.

S ha nem is a tudomány titkos (?) anarchiája, ám teljességgel megalapozottnak aligha mondható dölyfe mutatkozik meg abban, ahogy képesnek állítja magát zárt, teljes értékű válaszokat adni a teremtés nagy kérdéseire. Brooks idézi a francia matematikus és csillagász Pierre-Simon Laplacet (1749-1827), aki azt az elhíresült - és Brooks szavával meglehetősen arcátlan - kijelentést tette, hogy az égitestek mozgását ő olyan pontossággal számolta ki, hogy ezentúl nincs szükség Isten beavatkozására. Idézi Stephen Hawkingot is, aki „feleslegesnek nyilvánította Istent, mint teremtőt: a fizika törvényei ugyanis isteni segítség nélkül is képesek a világegyetemet megteremteni.” Ha belegondolunk, ezzel - akárcsak Laplace kinyilatkoztatásával - ’csupán’ egy baj van: hiányzik egy nélkülözhetetlen rész ahhoz, hogy a kijelentés megálljon a lábán. Hawking esetében annak magyarázata, hogyan jöttek létre a fizika törvényei (olcsó válasz, hogy öröktől valók, s így értelmetlen firtatni a genezisüket), Laplace esetében pedig ennek az a variánsa, hogy miként jött létre az égitestek mozgása. Hawking esetében a kérdést még pikánsabbá teszi, hogy vajon mi a fizika hivatkozott törvényeinek viszonya a szingularitással, amelyet a Nagy Bumm mai értelmezése tartalmaz; vajon már előtte is megvoltak-e, s ha igen, hogyan tudták azt ’túlélni’, ha viszont nem, akkor hogyan kerültek a helyükre a szükséges pillanatban. „Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

S ha az anarchia sötét értelmezése „gyönyörű képességünk, a rend” bukása, úgy végezetül hozzuk ide Gábor Dénes Brooks idézte szavait 1963-ból: „Három nagy veszéllyel kell szembenéznie a civilizációnknak. Az első a nukleáris háború pusztítása, a második a túlnépesedés fenyegetése, a harmadik a tétlen kényelem kora.” Ez alighanem korunk legmeghökkentőbb, legfontosabb, és rohamosan min aktuálisabbá váló próféciája! Mindinkább oly korban élünk - oda degenerálódunk!! -, hogy az anyagi és szellemi kényelem iránti igény valójában minden megfontolás és gátlás nélkül felülírja az élet fenntartásához szükséges erőforrások megóvását, azok felélésének megakadályozását, a tudomány pedig az üzleti érdekek szolgálatában segíti ezeknek az igényeknek a kielégítését, sőt további üzleti lehetőségeket teremtő újabbak ébresztését. Lelkiismeretes tudósoknak köszönhetően ugyan az írás már ott sötétlik a falon - "megmérettél és ön- és közveszélyesen kapzsinak, mohónak találtattál" -, ám mind többen már csak a (nyílt vagy burkolt) reklámok és a celebhíradók sziréndalára figyelnek, akik pedig még tudnak olvasni, azok is tehetetlenek az életterünket a profitjukért, uralmuk fenntartásáért leromboló, bennünket is annak felélésére késztető hatalmasságokkal szemben. Vajon mekkorát téved, aki ebben véli látni ma a tudomány legvalódibb, legtitkosabb anarchiáját?