Dr Osman Péter ismertetése
Nézőpont - vagy kissé mélyrehatóbban fogalmazva világnézet - kérdése, hogy a közeli vagy a távoli múlthoz soroljuk a korszakot, amelyről Móricz Zsigmond itt sorakozó írásai képet adnak. Az viszont kétségtelen, hogy ez a karcsú, elegáns riportalbum az ismeretek és a korszak karakterét megidéző gondolatok valódi kincsestára, s azokból ma is sokat meríthetünk. Az értékes irodalmi művek kiadásával figyelmet és elismerést érdemlő Holnap Kiadó így szól róla ajánlójában: „Kolos Réka az építész szemével válogatott nagyapja Riportok című köteteiből és eddig nem közölt írásokból. Móricz újságcikkein keresztül bejárhatjuk a 20. századi Budapest utcáit, és a fényképek segítségével belepillanthatunk a századelő fejlődő, modernizálódó Budapestjének mindennapi életébe. Az író hiteles történetei, tudósításai során nem egyszer aktuális problémákra ismerhet az olvasó.”
Az album két egyenrangú főszereplője Budapest, és az író, aki itt a klasszikus publicisztika legjobb hagyományai szerint, az értékes irodalmi művek színvonalán beszél róla. Említsük meg: Az Encyclopaedia Britannica legújabb Ultimate Reference Suit DVD kiadása a Móriczról szóló szócikkében egyebek közt ezt írja „nagyszámú regényében és novellájában különböző társadalmi osztályokba tartozó, finoman jellemzett férfiak és nők kerülnek összeütközésekbe egymással, és tüzes energiáik gyilkos szenvedéllyé változnak. A nyelv mestere volt, stílusa a hagyományos szókincs és a nyelvjárások elemeiből építkezett.” A Budapestről szóló szócikkből pedig: „Valaha a Duna Királynőjének nevezték. Magyarország területének az I. világháborút követő összezsugorítása sem gátolta meg abban, hogy Berlin után Közép-Európa második legnagyobb városa legyen.”
„Meg fogom rajzolni a mai Budapest képét. Mozaik lesz ez az írás és a következő cikkeim.” idézi Móricz szavait, amelyekkel a parlament 1923. december 3-i üléséről írt riportját vezette be. E riport az első ebben az időrendbe sorolt kötetben, és további 32 követi (az utolsó dátuma 1941. március 12.).
Szinte bárhol olvasunk bele, olyan mondatok ragadják meg a szemünket, amelyek ma is íródhattak volna. Egy példa az Apponyit hallgattam c. írásból: „a történelem csak annyiban tényező az életben, amennyire fegyvernek használhatják egymás ellen a harcos felek.” Egy másik a Tavasz az Angyalföldön c. riport Mi kellene? fejezetéből: „Nem segély, kérem, nem segély... Nem az kell az embernek. Az kell, hogy a tőke adjon munkát...” És a Több gyakorlatiasságot! c. írásból: „Nálunk óriási a publicisztika. Nálunk mindenki publicista. Mondjuk, közíró. A köz dolgaival foglalkozik négyszáz év óta fehér asztalnál, zöld asztalnál, malom alatt és az országházban mindenki. Nekünk azonban idehaza, a szorosan vett alföldi világban, van egy roppant hibánk: semennyi beszéd sem szül semmi eredményt sem. Csodálatosan meddő a vitánk. Nemcsak az alkalmi bölcselkedőké, hanem a hivatásos vitatkozóké is ... Szó, szó, szó” És ugyaninnen: „Tudvalevőleg a gázgyárak csaknem kivétel nélkül igen előnytelen szerződésekkel állnak fenn minden városunkban, de mindenütt van a szerződésnek olyan pontja, amelynek alapján meg lehet váltani és házi kezelésbe venni az ilyen városkiélő üzemeket” (óh, régi szép idők! - OP). Ma is érvényes, hibátlan gazdaságpolitikai koncepció a Világkikötő Csepelen c. riportból „ennek az országnak termelnie kell. Termelni roppant tömeget, s nemes terményeket (Móricz itt agrártermelésről beszél - OP), mert minél kisebb egy kert, annál drágábbat kell belőle kihozni, hogy hasznos legyen.”
Mennyi kultúra kell egy országnak? Beszélgetés gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszterrel - minden bizonnyal ez az írás szolgál a legtöbb mának szóló tanulsággal, s mutat jó utat valódi jobbító szándéknak. Szinte minden szavát betéve kellene tudnunk és követnünk. Íme, néhány részlete: „Ma a tömegművelés többé nem luxus, hanem egy elsőrendű közszükséglet. (Hol van az a nyár... - OP) Az írás-olvasás-számolás ma már nem elég. Nyolcmillió magyarból egymillió felnőtt analfabéta van: ezzel a néppel nem bírjuk az európai versenyképességet. Nekünk egy általános szakműveltségre való készséget kell megteremtenünk. (Ma, a tudásalapú gazdaság korában még sokkal inkább - OP) Mire van szükségünk? Arra, hogy az irodalom, tudomány, a kormányzat, a bíróságok, a társadalom legkülönbözőbb faktorai elsőrangúak legyenek; az európai mértéket feltétlenül megüssék. Ha azt egy szociális fejlesztés útján akarom elérni, az nagyon sok pénzbe kerül: de a pedagógia útján keresztülvihető. [..] A kultúrpolitika egy hosszú lejáratú váltó; célja, hogy a jövőnek legyenek szakemberei. [..] Minden ötezer lakosú városnak meg kell kapnia a maga polgári iskoláját, mert ez szelektálja ki tovább a tehetséganyagot.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése