Somlai Tibor: VOLT ÉS NINCS Nagypolgári és arisztokrata enteriőrök 1900–1945

Dr Osman Péter ismertetése

Igazi nagypályás dizájn, belsőépítészet és tárgykultúra remekműveiből ad különleges válogatást ez a kötet, dokumentáció értékű, gazdag és gyönyörű képanyaggal. Elbűvölő időutazásra visz: olyan világba, amely, bár időben még viszonylag közeli, több ok folytán is teljes joggal nevezhető letűnt kornak. Legfőképp azért, mert az azóta eltelt évtizedek során nagyot változott a nálunk társadalom, eltűntek belőle azok a szereplők, akikhez az ilyesfajta enteriőrök kötődtek, akiknek igényük is és lehetőségük is volt ezek létrehozására és fenntartására, s akik jelentős részénél ez többé-kevésbé az osztályuk hagyományaihoz kötődött. Nem kevésbé azért is, mert - szintúgy sok oknál fogva - nagyot változott a közízlés, pontosabban az az értékrend, amely hajdan a gazdagság felső régióiban életre hívta az igényt ezekre az enteriőrökre, és azokat nem is csak felsőfokú presztizshordozókká tette, hanem sokak szemében a gazdagságnak és a legtehetősebbek kultúrájának alapvető jelentőségű kellékeivé.

Somlai Tibor így szól e könyvéről és annak testvérköteteiről a Bevezetőjében: „Ez a kötet egy sorozat harmadik darabjának tekinthető. A három könyv a huszadik századi belsőépítészet különböző irányzatait dolgozza fel 1970-ig. A szempont nem az időrendiség volt. Elsőként a "Tér és idő" a két háború közötti modern lakásbelsőkkel foglalkozott, majd a "Távol és közel" 1945–70-ig mutatta be a belsőépítészeti irányzatokat. Végül ez a kötet – mely a sorban az első is lehetett volna - 1900-tól 1945-ig dolgozza fel a nagypolgári és arisztokrata enteriőröket, szubjektív válogatásban. Sokat gondolkoztam a címen, és végül arra jöttem rá, hogy olyat kell választanom, amely kifejezi azt a szomorú tényt, hogy a bemutatott enteriőrök egytől egyig örökre eltűntek. Ez azért szomorú, mert Budapesten is lehetne hasonló gyűjtemény, mint a londoni Wallace Collection, a párizsi Musée Jacquemart-André vagy a New York-i Frick Collection. Ezekkel vetekedő csodálatos gyűjtemények voltak nálunk is, de a háború és az utána következő negyven év szocialista világa egyszer és mindenkorra eltüntette a nagypolgárságot, otthonaikkal együtt. Ezt a világot szeretném bemutatni, mielőtt a fotók végleg szétszóródnak, megsemmisülnek, és az a korosztály sem lesz már fellelhető, amelyik, még ha nagyon fiatalon is, de mozgott, élt ezekben az enteriőrökben.”

Semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy ebben az igen elegáns albumban kifogástalan, magasszínvonalú kultúrtörténetet kapunk - erre biztos garancia már maga a Corvina, és a hasonló kiadványainak hosszú sora.

Somlai a kötet képanyagáról és a kapcsolódó ismertetéseiről: „Ennek a 46 kastélynak, villának és lakásnak a fellelhető korabeli fotóanyag alapján történő bemutatása meglehetősen szubjektív jellegű. (Neki lehet, ő bizonyára rendelkezik azzal a tudással, amely alapján meg tudja ítélni, hogyan viszonyul ez a válogatás a bemutatott kor ilyen alkotásainak - merthogy az ilyen enteriőr magasszínvonalú kreativitással létrehozott alkotás - teljességéhez. Nekünk, akiket e kötet tartalmának megítélésében nem zavar efféle összehasonlítási alap, ez, a gyönyörködés adta esztétikai élvezet mellett, egy kiemelkedően magas információértékű áttekintés. A hivatásos kultúrtörténészeken és a jól felkészült érdeklődőken túl kevesek lehetnek már, akik annyit tudnak erről a világról, hogy megérezzék akár a válogatás, akár a szerző ismertetéseinek szubjektív természetét. - OP) Próbáltam a még nem, vagy kevésszer publikált képeket összegyűjteni. A fotók fele közgyűjteményekből, a másik fele családi albumokból származik (tehát ez utóbbiak számunkra ezzel válnak megismerhetővé - OP). A kutatások során sok érdekes, eddig ismeretlen adat is felszínre került. (És a legtöbbünk milyen keveset tud az elvileg már ismertekből is. „A múltat végképp eltörölni” félelmetes hatékonysággal működött, elfordítva a legtöbbek érdeklődését is ettől a mindenestül kárhoztatott világtól. - OP) Szeretném előrebocsátani, hogy a képekhez fűzött ismertetések szintén nagyon szubjektívek, és nem tudományos igénnyel lettek megfogalmazva. (Ami nekünk, laikusoknak meg is könnyítheti a mondandó befogadását és élvezetét, a válogatásnak és az ítéletnek a szubjektivitása pedig aligha zavar, ha jól felkészült hozzáértőtől kapjuk. - OP) Célom egy olyan képeskönyv létrehozása volt, amely bemutatja a mostani és a következő generációknak egy olyan letűnt magyar világ és társadalmi osztály életkörülményeit, mely tőlünk nyugatra megmaradt, nálunk azonban visszahozhatatlanul eltűnt, volt, nincs!”

A „képeskönyv”-nél senki se gondoljon valamiféle, e szó megszokott jelentése szerint kissé leegyszerűsítő, netán mesterkélten könnyed bemutatásra. Kellemes, gördülékeny előadásmóddal ugyan, de a bemutatás szakmai értékét csorbító bármilyen kompromisszum nélkül, intelligens érdeklődőknek, hozzájuk méltó módon adja át tudását a szerző. S aki azt mondaná, kit érdekel ma már az a letűnt magyar világ és társadalmi osztály, gondoljon arra, kit érdekelnek ma már azok a gazdagok és előkelők, legalább is azok túlnyomó többsége, akik számára a reneszánsz, a barokk vagy éppen a rokokó remekei készültek.

Úgy illik, hogy recenzensként itt elfogultságot jelentsek be. Nemcsak azért, mert könyvekkel élő emberként a tudásközlés egyik csúcsának tekintem a legjobb hozzáértéssel megírt ismeretterjesztő műveket, amilyen ez a kötet is. Ezen túlmenően azért is, amit a szerző bemutatkozásul elmond magáról a Szép Házak Online oldalán:

(http://www.szephazak.hu/tervezo-portre/somlai-tibor-belsoepitesz/256/)

"A nagyapám volt Magyarországon az első szabadalmi ügyvivő, édesapám vette át az irodát, és magától értetődően nekem is folytatnom illett a családi hagyományt: így kerültem először a Műszaki Egyetemre, majd a Bánki Donát Műszaki Főiskolára. Ezután, mivel mindig is a bútorok érdekeltek, jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára.” És nem csekélység, hogy hogyan került erre a pályára: „Némi szerencse is kellett hozzá. Egy atyai jóbarátom, Koller György ajánlott Amerigo Totnak, aki akkoriban épített egy házat a Táncsics Mihály utcában, és belsőépítészt keresett. Tot bérbe adta a házat neki, aki ott nyitotta meg a Rézkarcoló Művészek Alkotóközösségének galériáját. Ennek a háznak a belsőépítészeti kialakítása lett az első munkám.” Erre mondják, hogy „erős kezdés”, a folytatásban pedig sok egyéb között ott szerepel a General Electric európai központja is szerepel, ami igencsak rangos referenciának tűnik. Ki tudná szakmailag jobban, igazán hitelesen érteni, értékelni és bemutatni az ilyen enteriőrökben megtestesülő alkotásokat, mint aki maga is „nem középiskolás fokon” műveli ezt a mesterséget? Ami pedig ebből még nem magától értetődő: Somlai a magyarázataiban, ismertetéseiben, ’tárlatvezetéseiben’ nagy láttató erővel, kitűnően bánik a szavakkal is.

Csengel-Plank Ibolya írja az itt olvasható Belsőfényképek - enteriőrök - szobabelsők c. tanulmányában: „Az enteriőr (francia: intérieur: "belső tér") fogalma az építészetben kettős jelentéssel bír: Az egyik értelmezés szerint a tér építészetileg körülhatárolt belsejét jelenti, másik megközelítésben a művészi igénnyel berendezett helyiséget.” (kiemelés tőlem - OP) A fényképek és Somlai ismertetései ennek a művészi igénynek a sokféle megvalósulását mutatják be. Ezek mindenképpen és nagyon is példaértékűek. Természetesen nem abban, hogy hogyan igyekezzünk berendezni a környezetünket - de szép is lenne -, hanem magában az igényességben, amellyel az ember igyekszik széppé és lehetőleg, a funkciójának megfelelően, elegánssá tenni a környezetét. Végső soron abban az értelemben, ahogyan a szecesszió behozta a hétköznapokba, a széles tömegek mindennapi életébe, sőt otthonaiba is a tárgykultúrát.

A kötet kapcsán írja a fényképészetről: „A funkció egyértelmű tolmácsolása éppúgy alapfeladat, mint a belső állapotának és a berendezés kvalitásának kifejezése. (Hála néki, hiszen ma ez ad nekünk lehetőséget, hogy mindezeket a saját szemünkkel láthassuk is, még ha a képek szükségszerűen el is maradnak a digitális minőségtől. - OP) (…) A fényképek általában pontos jelzéseket nyújtanak arról, hogy az épületek gazdái miként becsülik meg a környezetüket, mire tartják azt, és milyen lehetőségekkel rendelkeznek.” Fűzzük ide is, amire fentebb már utaltunk: azon túl, hogy az épületek gazdái milyen enteriőrökkel becsülték magukat, azok közül a mások számára is megismerhetőknek igen fontos presztizshordozó funkciója is volt. Egyaránt kellett hirdetniük gazdáik vagyoni erejét, státusát, valamint a művelt ízlését és igényességét (még ha ez utóbbiakban olykor a belsőépítész pótolta is ki a gazda hiányosságait).

A történelmi képeken, a különlegességszámba menő látványokon, és a gazdagság felső szintjein megvalósult belsőépítészeti kultúra képtárán túl, Kiss Éva A múlt varázslata c. tanulmánya egy további, igen fontos adalékkal is szolgál mindezeknek a hazai ipar fejlődésére gyakorolt jótékony hatásáról: „Ezeknek a lakásoknak a berendezéséhez a tulajdonosoknak a kézműves hagyományokat folytató kivitelezőkhöz kellett fordulni. (..) Az akkori Magyarországon még élt a hagyományos kézművesség, és ennek kedveztek a hazai viszonyok is, hiszen a bútorgyártás területére sem a nagyüzemi jelleg volt a jellemző. Kitűnő asztalosmesterek, műhelyek megbízható, szolid kézművesmunkával egészítették ki a berendezést. Olykor hűséges másolatok készültek, kiegészítve egy-egy bútoregyüttest. Így egy régi székhez három újat adtak, vagy a meglévő tárgyak szellemében, ám kicsit igazodva a modern igényekhez is, franciaágyat vagy kényelmes heverőt illesztettek a berendezéshez.”