2013. január 23., szerda

Liaquat Ahamed: A pénzvilág urai - Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot




Corvina Kiadó, 2012

Dr Osman Péter ismertetése
„Bárki, aki a nagy gazdasági világválságról ír vagy gondolkodik, nem kerülheti el a kérdést: vajon megtörténhet-e ismét?” ϴ „A közgazdászok nem a civilizáció, hanem a civilizáció lehetőségének a letéteményesei.” Maynard Keynes - idézetek a könyvből.
„Az arab származású, de Angliában nevelkedett, majd az Egyesült Államokban szép karriert befutó szerző eredeti foglalkozására nézve bankár…” - írja előszavában a kötet fordítója, a neves magyar bankár Felcsúti Péter (akinek köszönhetően biztosak lehetünk abban, hogy szakmailag korrekt fordításban kapjuk e művet - ami manapság nem olyannyira magától értetődő. - OP). A pénzvilágban igen nagy áttekintéssel bíró bankár, tehetjük hozzá, hiszen - amint a Forbes honlapján (http://www.forbes.com/profile/liaquat-ahamed) olvasható - több nagy pénzügyi cégnél befektetési területen betöltött vezető pozíciója mellett a vezetője volt a Világbank befektetési részlegének is. A Wikipedia (http://en.wikipedia.org/wiki/Liaquat_Ahamed) hosszan sorolja azokat a kitüntetéseket, amelyeket ez a könyve elnyert: 2010 Pulitzer Prize for History - Felcsúti megjegyzi, hogy ez a stiláris-nyelvi és irodalmi erényeit ismeri el -, 2010 Spear's Book Award (Az Év Pénzügytörténeti Könyve), 2010 Arthur Ross Book Award (ezzel évente azokat a nonfiction könyveket jutalmazzák, amelyek az előző két évben a legkiemelkedőbben járultak hozzá a külpolitika vagy a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez) aranyérem, 2009-ben egyike volt a Time Magazin „Az év legjobb könyvei” listájának, továbbá a New York Times, valamint az Amazon (a világ messze legnagyobb könyvkereskedő cége) hasonló listájának. S nem kis kitüntetés - ha informális is -, hogy, amint a Wikipedia és Felcsúti is kiemelik, a FED mai nagyhatalmú elnöke, Ben Bernanke bevallott csodálója e Ahamed e művének.
Felcsúti előszavából idézve, „A könyv tárgya az 1929-33-as megrázkódtatás, amelyet itthon az iskolában nagy gazdasági világválságként tanultunk, az Egyesült Államokban azonban csak nagy válságnak nevezik. Ez utóbbi talán pontosabb. Az 1929-33-ban a pénzügyi szektorban elindult, majd a gazdaság egészére átterjedt válság hamarosan egy társadalmi formáció - a kapitalizmus - átfogó válságává szélesedett, amely az egész emberiségre nézve tragikus következményekkel járt.” Így jellemzi Ahamed művét (és teljesen igaza van): „Ritkán mondható el egy gazdasági-pénzügyi történetírással foglalkozó könyvről, hogy egyszerre kiváló szakkönyv és a legjobb értelemben vett bestseller. A pénzvilág urai esetében azonban kétségtelenül erről van szó.”
Tovább az előszóból: „Ahamed érdekesen és eredeti módon közelíti meg a témát: a 20. század első, durván három évtizedének politikai, gazdasági és pénzügyi történetét a négy legjelentősebb - az amerikai, az angol, a francia és a német - jegybank első számú vezetőjének (Benjamin Strong, Montagu Norman, Émile Moreau, Hjalmar Schacht) életén és tevékenységén keresztül mutatja be. Ezekre az emberekre ma már jóformán senki sem emlékszik, ám a maguk idejében a gazdaság és a pénzügyek terén nem volt náluk befolyásosabb, nagyobb hatalmú ember a földkerekségen. Ennek megfelelően mind a négy a maga módján kiváló képességű ember volt. (Képesség és hatalom - ha ezek mindig kölcsönösen feltételeznék egymást… - OP) (…) Azonban e négy férfi egyike sem tudott kilépni a gazdaság és a pénzügyek menedzselésének akkor uralkodó dogmájának, az aranystandardnak a korlátai közül. Képességeik és teljesítményük dacára ragaszkodtak ehhez a dogmához, ami addigra már a világgazdaság számára kényszerzubbonnyá vált. Ez pedig sokba került országaiknak, sőt az egész világgazdaságnak. Ezért lett a könyv alcíme Központi bankárok, akik csődbe vitték a világot. Velük mindenben ellentétes a könyv ötödik szereplője, John Maynard Keynes, a konvenciókat megvető, eredeti gondolkodású entellektüel, briliáns közgazdász, állami hivatalnok és tőzsdespekuláns, aki talán a legnagyobb hatást gyakorolta a 20. század közgazdasági és gazdaságpolitikai gondolkodására. Keynes ezekben az évtizedekben gyakorlatilag az összes nagy közgazdasági-pénzügyi vitában a helyes álláspontot képviselte - gyakran teljesen egyedül. (…) Az öt szereplő mellett Ahamed könyvében felvonulnak a 20. század első harmadának meghatározó politikai és gazdasági szereplői és sokan mások, akiket ma celebeknek neveznénk. Ahamed ily módon nem csupán a folyamatokat mutatja be, de rengeteg színes részlettel, esetenként kifejezetten mulatságos történetekkel hozza közel, teszi árnyalttá és így jobban érthetővé az eseményeket.” Nem mellesleg: „Ahamed részletesen bemutatja Roosevelt elnök válságkezelő stratégiáját is, amelyet - fél szemmel hazai vitánkra gondolva (sic! OP) - bízvást nevezhetünk az első igazán unortodox gazdaságpolitikának. Az állam erőteljes beavatkozása a gazdaságba óriási viták tárgya volt akkor is, annyira, hogy az elnök egyes intézkedéseit az amerikai Legfelsőbb Bíróság alkotmányellenesnek minősítve érvénytelenítette.”
Nem túlzás tehát azt mondanunk, hogy Ahamed itt a 20. század világtörténelmének egyik meghatározó jelentőségű eseménysorozatáról - amikor, Szerb Antal szavait megidézve, ’a katasztrófa úgy lógott a világ fölött, mint egy csillár’ - egyszerre ad igen árnyalt áttekintést és elemzést, valamint érzékeny korrajzot. Ahhoz, hogy valaki ezt igazán jól megalkossa, a pénzügyeken és a gazdaságtörténeten jócskán túllépő érdeklődéssel kell rendelkeznie. Felcsúti a szerző szerteágazó érdeklődését jellemezve kiemeli, hogy tagja egyebek közt az USA egyik jelentős agytrösztje, a Brookings Institute kuratóriumának, szintúgy a Journal of Philosophy-énak, amely „a legfontosabb filozófiai lap arrafelé”. S tény, hogy e művében egyszerre kapunk kitűnő gazdaságtörténeti szakkönyvet és Thomas Mann nagyregényeit idéző, lebilincselően színes olvasmányt.
„Ne olvass történelmet - csak életrajzokat olvass, mert az maga az élet, elmélet nélkül!” - idézi Ahamed Bevezetése mottójául Benjamin Disraelit. S amint abban írja: „Amikor az első világháború 1918-ban véget ért, a számtalan áldozat egyike a világ pénzügyi rendszere lett. A 19. század második felében az aranystandardra alapozva egy kifinomult nemzetközi hitelrendszer jött létre, amelynek központja London volt, és amely a kereskedelem és jólét jelentős emelkedését hozta magával az egész világon. 1919-ben ez a gépezet romokban hevert. (…) A kormányok akkor úgy gondolták, hogy a legjobb a pénzügyeket a bankárokra bízni, így aztán a világ pénzügyeinek rendbehozatala a négy túlélő nagyhatalom: Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és az Egyesült Államok jegybankjainak jutott.”
Ez tehát a szcenárió, ahonnan - Ahamed szavaival - „Ez a könyv nyomon kíséri e jegybankárok erőfeszítéseit, hogy helyreállítsák a nemzetközi pénzügyi rendszert az első világháború után. Bemutatja, hogy miért tűnt úgy egy rövid ideig az 1920-as évek közepén, hogy sikerrel járnak; a világ valutái stabilizálódtak, a tőkemozgások ismét beindultak, a gazdaságok újra növekedni kezdtek. (Vajon mekkora katasztrófa kell ahhoz, hogy végre belássuk: a gazdaságok folyamatos növekedése nem a legfőbb jó, sőt a „nagyon rossz” okozójává is válhat? - OP) Ám a pénzpiaci központokban megindult fellendülés kiváltotta jólét vékonyka felszíne alatt repedések jelentek meg, és az aranystandard, amelytől mindenki azt várta, hogy a stabilitás ernyőjét tartja majd a világ fölé, kényszerzubbonynak bizonyult. E könyv utolsó fejezetei foglalkoznak azokkal a lázas és végső soron hiábavaló erőfeszítésekkel, amelyeket a központi bankárok annak érdekében tettek, hogy megakadályozzák, hogy a világ a nagy gazdasági világválság lefelé menő spiráljába zuhanjon.”
Magától értetődik, hogy - mint minden jó elemző történelmi mű - a könyv a történtekben a mának szóló tanulságokat keresi. Ugyanakkor - és ez teszi élvezetes olvasmánnyá - híradás is egy letűnt világból, Atlantisz krónikáiból (amelynek alapvető hibáit „mutatis mutandis” újra és újra elkövetjük. - OP). Íme egy szinte hihetetlen példa az első világháború kezdetéről: „Ahogy azon az első végzetes augusztusi héten a fények lassan kialudtak Európában, a bankárok és pénzügyminiszterek nem a katonai előkészületekre vagy a csapatok mozgására figyeltek, hanem a felügyeletük alatt lévő aranykészletek nagyságára és állományának változására.” Az e mögött álló megfontolást - vagy inkább vakhitet - pedig a következő, egy londoni lapból vett idézet szemlélteti: „hogy a háború milyen intenzív lesz és meddig tart, az fogja meghatározni, hogy az európai hatalmak birtokában az ellenségeskedések kitörésekor mennyi aranyrúd és érme van.”, s ez pedig nem az újságírók, hanem a hivatásos pénzügyesek szemlélete volt. Amint Ahamed írja, „az egyik legnagyobb elismertségnek örvendő bankár a Cityben fűnek-fának azt ismételgette, hogy a harcok hat hónapon belül leállnak, a kereskedelemben beálló zavarok ugyanis túl nagyok lesznek. Keynes, aki pillanatok alatt szakértő lett a háborúval kapcsolatos gazdasági kérdések terén, 1914 szeptemberében azt mondta a barátainak: egészen biztos abban, hogy a háború nem tarthat egy évnél tovább. Szerinte ugyanis addigra Európa likvid vagyona, ami a háború céljaira felhasználható, elfogy, és egészen kikelt azok ellen, akik más véleményen voltak, ostobának nevezve őket. 1914 novemberében az Economist azt jósolta, hogy a háború néhány hónapon belül befejeződik. Ugyanabban a hónapban a francia pénzügyminiszter magabiztosan kijelentette, hogy a háború 1915 júliusáig befejeződik, mert addigra a pénz elfogy.” „A szakértők alighanem elfelejtették - írja Ahamed -, hogy az igazságon kívül a háború első áldozata a jó pénz.” (És nagyon úgy tűnik, hogy ez a tétel a háborút átvitt értelemben véve is nagyon megállja a helyét. - OP)
S ha már a monetáris arany világát látjuk, íme egy karakteres kép a harmincas évek elejét leíró fejezetből: „Az angol kommentátorok, akik képtelenek voltak felfogni, miért folytatódik a tőzsdei áruk árának zuhanása, a masszív kamatcsökkentések dacára miért folytatódik a termelés visszaesése és miért emelkedik a munkanélküliség, az aranystandardot, ezen belül pedig különösen a Federal Reserve és a Banque de France mesterkedéseit tartották az első számú bűnösnek a világméretű válságért. 1930 végén az Egyesült Államok és Franciaország birtokában volt a világ aranykészletének 60%-a, és egyik sem tett semmit, hogy az aranyat visszacsatornázza a nemzetközi pénzügyi rendszerbe. (…) A legtöbb ember nem is tudta, hogy bár mindenki az aranykészletek Franciaországba vándorlásáról beszélt, a legtöbb aranyat valójában Londonban őrizték. A rudakat nem utaztatták egyik országból a másikban, fizetve a magas biztosítási költséget. Ehelyett a központi bankok bevezették azt a gyakorlatot, hogy megjelölik a fémet, azaz ugyanazokban a páncéltermekben őrzik, csak átírják egy másik tulajdonos nevére.”
Innen, Pósalaky bácsi szavával, ugorgyunk egy nagyot. „1942-ben - olvashatjuk - Keynes a háború utáni világ megtervezésével kezdett foglalkozni. A brit pénzügyminiszter tanácsadójaként ő volt az ország első számú gazdasági stratégája. A háború utáni világ nemzetközi pénzügyi rendszerével foglalkozva az aranystandardhoz hasonló rendszerben gondolkodott, ám jelentősen mérsékelve annak merevségét. Tervének második eleme egy nemzetközi központi bank létrehozása volt. Az aranytartalékok krónikus hiányát megakadályozandó, amely a két világháború között nem tette lehetővé a nemzetközi pénzügyi rendszer zökkenőmentes működését, Keynes azt javasolta, hogy hozzanak létre egy intézményt, amely átmeneti hitelt nyújtana a bajba jutott országoknak.” (A központi bankok ma már klasszikus „lender of last resort” szerepe - OP). Itt belép a képbe egy különlegesen fontos és érdekes új szereplő: „Keynes szerencséjére az amerikaiak tőle függetlenül egy hasonló koncepción kezdtek dolgozni. Az amerikai terv atyja Harry Dexter White, nemzetközi ügyekért felelős pénzügyminiszter-helyettes volt. Az őt ismerők jellemzése szerint "ő volt a legkellemetlenebb ember egész Washingtonban". Bár White gyakran nyíltan angolellenes volt, Keynes idővel megtanulta tisztelni metszően éles eszéért és szorgalmáért. White történetesen szovjet kém is volt….”
„Eredeti állapotában a brit és az amerikai terv között a hangsúlyban voltak különbségek. Keynes terve ambiciózusabb volt a méret és a komplexitás tekintetében. Visszaemlékezve az 1920-as évek akut likviditáshiányára, egy világméretű központi bankra gondolt, amely képes nemzetközi pénz teremtésére. White ezzel szemben valamilyen nemzetközi hitelszövetkezetet akart, amelynek keretében az országok számára nyújtandó hitel nem lehet több, mint a többi ország által teljesített befizetések összege. Keynes 26 milliárdos alapban gondolkodott. White, aki tudta, hogy az Egyesült Államoknak kell a cech nagy részét állnia, 5 milliárdot javasolt, végül 8,5 milliárdban állapodtak meg.”
És eljőve a nagybetűs Történelembe tartozó Bretton Woods-i Konferencia, amely 1944. június 30-án kezdte meg munkáját. „A tárgyalások nagy részét az amerikaiak és a britek már korábban lefolytatták. Bretton Woodsban a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy mekkora legyen az egyes országok hitelfelvételi kvótája az új szervezetben, amelyet Nemzetközi Valutaalapnak neveztek el. Az oroszok, akik teljes joggal vettek részt a konferencián, bár közülük csak kevesen beszéltek angolul, amellett kardoskodtak, hogy a hitelfelvételi lehetőség megállapítása során ne csupán a gazdasági, de a katonai erőt is vegyék figyelembe. Ennek alapján a britekével azonos kvótához ragaszkodtak. Az indiaiak Kínával akartak egy szinten állni…”
Könyve Epilógusát Ahamed a legfőbb kérdésnek szenteli: „vajon megtörténhet-e ismét?” Párhuzamokba állítva összeveti a nagy válság okait és történéseit a 20. század végén és azt követően lezajlott válságokkal. „Amikor ezt a könyvet írom 2008 októberében, a világ egy ilyen pánik kellős közepén találja magát. Ez a pánik a legsúlyosabb az elmúlt 75 évben, az 1931-33-as bankpánik óta, ami e könyv utolsó fejezeteinek legfontosabb témája.” - írja. „E könyvben én azt állítom, hogy a nagy gazdasági világválság nem valamilyen ellenállhatatlan erő hatására következett be, és nem is a kapitalizmus mélyen gyökeredző ellentmondásai okozták. Sokkal inkább a gazdaságpolitika irányítóinak sorozatosan téves döntéseiről beszélhetünk, amelyek egy része az 1920-as években, egy másik része pedig az első válságok bekövetkezte után született. Alighanem minden idők legdrámaibb hibasorozatáról beszélhetünk, amelyet pénzügyi vezetők valaha is elkövettek.” „Ki hát a felelős?” - teszi fel a kérdést, amelyre a továbbiakban igyekszik választ találni. E válaszban persze nem a szereplők, hanem a pénzügypolitikák és a mechanizmusok azok, amelyek igazán izgalmasak a számunkra.

2013. január 7., hétfő

Walter Isaacson: Steve Jobs - HVG Könyvek, 2011



Dr Osman Péter ismertetése

Impozánsan részletgazdag, remek könyv a 20. századi high-tech innovációk minden bizonnyal legnagyobb mágusáról.

◙ „Jobs életútja egyben a Szilícium-völgy par excellence teremtési mítosza” ◙ "Remek francia király vált volna belőle" (Jef Raskin, az Apple egyik projektvezetője - és nem biztos, hogy dicséretnek szánta) ◙ „Az egyszerűség a végső kifinomultság - e Leonardo da Vincinek tulajdonított aforizma vált Jobs dizájnfilozófiájának meghatározó elvévé.” ◙ „Lehengerlő és szuggesztív stílusának köszönhetően az olyan dolgokkal kapcsolatban is el tudja hitetni, hogy tudja, miről beszél, amikről igazából fogalma sincs.” (Jonathan „Jony” Ive, a formatervezési részleg vezetője, Jobs közeli barátja és bizalmasa) ◙ „Pályafutása során Jobs minden versenytársánál jobban tudta, mire vágynak a vevők, mire van szükségük, és csak egy maroknyi alaptermékre összpontosított.” ◙ „A legjobb módja a jövő megjósolásának, ha azt mi találjuk fel.” (Jobs filozófiája) ◙ „Aki komolyan veszi a szoftverét, annak magának kell hardvert is alkotni hozzá.” (Jobs filozófiája) ◙ „Picassónak volt az a mondása, hogy a jó művészek imitálnak, a nagy művészek lopnak. És mi sohasem szégyelltünk ellopni nagy ötleteket.” (Jobs) ◙ „Az emberek nem tudják, mit akarnak, egészen addig, míg meg nem mutatjuk nekik.” (Jobs) ◙ „Védheted az álláspontodat, de nem árt meghallgatni, amit mond, mert legtöbbször igaza van.” (Bill Atkinson, az Apple egyik kulcsszerepet betöltő fejlesztője Jobsról) ◙ „Hiányzott belőle a kompromisszumkészség. Ha valaki számára nem az a legfontosabb, hogy a termék tökéletes legyen, azt alkalmatlannak tartotta a munkájára.” (Atkinson Jobsról) ◙ „A cél sohasem az volt, hogy legyőzzük a versenytársakat, vagy rengeteg pénzt keressünk, hanem az, hogy a lehető legjobb dolgot hozzuk létre, vagy még annál is egy fokkal jobbat.” (Andy Hertzfeld, a Macintosh egyik fejlesztője) ◙ „Az évek során megtanultam, hogy ha igazán jó embereid vannak, akkor azokat nem kell babusgatni. Ha őrülten jó dolgokat vársz tőlük, akkor őrülten jó dolgokat fogsz is kapni tőlük.” (Jobs a Mac-csapatról [a Macintosh fejlesztői - OP], akiket kíméletlenül hajszolt a valószínűtlen győzelembe.) ◙ Az eredeti Mac-csapat megtanított arra, hogy az élvonalbeli játékosok más élvonalbeli játékosokkal szeretnek együtt dolgozni, és nem szeretik, ha elfogadod a másodvonalbeli munkát. Megkérdezhetnél bárkit a Mac csapatából! Mind azt mondanák, hogy megérte a rengeteg gyötrelem.” (Jobs) És bár biztos, hogy ez csak a valóban legjobbakra jellemző, íme egy vélemény Debi Colemantől, a Mac-csapat egyik legelső tagjától, aki az Apple gyártási részlegének vezetője lett: „Volt, hogy óránként leordította a fejem, hogy . Mégis a világ legszerencsésebb emberének tartom magam, hogy együtt dolgozhattam vele.” ◙ Kellemetlen modora mellett Jobsnak kiváló adottságai voltak ahhoz, hogy csapatszellemet alakítson ki. Miután ízekre szedte az embereit, sajátos módszereivel az egekbe tudta emelni őket, és azt az érzést tudta kölcsönözni nekik, hogy a Macintosh projektjén dolgozni csodálatos elhivatottságot jelent.” (Igen, hasonló módszert alkalmaznak a legjobb modern katonai elitalakulatok kiképzői is: előbb péppé zúzni az embereket, főként az egójukat, majd újjáépíteni azt a csapathoz való feltétlen és határtalan lojalitás jegyében. - OP) ◙ „Az utazó jutalma maga az út.” (Jobs) ◙ „Inkább ne teljesítsünk időre, ha nem tudunk tökéleteset szállítani.” (Jobs) [minden gazdasági vezető rémálmaként - OP] ◙ „Jobb kalóznak lenni, mint a haditengerészet tagjának.” (Jobs - Isaacson szavait idézve ezzel azt akarta, hogy a lázadás szelleme hassa át a csapatot, úgy viselkedjenek, mint a szájhős kalandorok, akik büszkék a munkájukra, ugyanakkor minden pillanatban készek arra, hogy másoktól lopjanak.◙ Susan Kare, aki a Mac betűkészleteit és ikonjait tervezte, ezt így erősítette meg: „Nyugodtan érezzük csak csalónak magunkat a csapatunkban, haladjunk gyorsan, mindenre képesek vagyunk.” ◙ „Szeretnék megosztani Önökkel egy alapszabályt, amelyet akkor fogalmaztam meg, amikor először találkoztam egy IBM-féle nagy vassal [IBM számítógéppel - OP]. Soha ne bízzanak meg egy olyan számítógépben, amelyet nem tudnak fölemelni!” (A Macintosh bemutatkozása emberi beszéddel az Apple-részvényesek 1984-es közgyűlésén. A szöveg Jobsé.) ◙ „Hát, tudod, Steve, ezt a dolgot többféleképpen lehet magyarázni. Szerintem inkább valami olyasmi történt, hogy volt nekünk egy gazdag szomszédunk, akit Xeroxnak hívtak. Én betörtem hozzá, mert el akartam lopni a televízióját, de nem sikerült, mert mire odaértem, te már elloptad a tévét.” (Bill Gates (Microsoft) visszavágása Jobsnak egy vita során. [Olvashatjuk: az Apple nagy belépőjét jelentő saját grafikus felhasználói felületük fejlesztésénél finoman szólva ’merítettek’ a Xerox fejlesztési eredményeiből. - OP] ◙ „Igazából fogalma sem volt a számítástechnikáról, de különleges érzéke volt ahhoz, hogy mi az, ami megy.” (Bill Gates Jobsról) - Idézetek a könyvből.

Jobs igazán fantasztikus személyiség, káprázatos figura, rengeteget tanulhatunk tőle és a példájából, de még róla is csak igazi mestertől olvasunk el tényekkel vaskosan megpakolt 642 oldalt. Isaacson ebbéli tudásáról viszont már meggyőződhettünk kitűnő Einstein: Egy zseni élete és világa c. könyve révén (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle 2009/4. sz.) Róla tudni érdemes, hogy korábban a Time főszerkesztője és a CNN elnöke volt - két olyan feladatkör, amelyek igen nagy kommunikációs szakmai tudást igényelnek. Jelenleg az amerikai Aspen Intézet (The Aspen Institute) elnök-vezérigazgatója. Küldetés-nyilatkozata szerint (http://www.aspeninstitute.org/about) az Intézet rendeltetése kettős: 1) Támogatni és előmozdítani az értékalapú vezetéstudományt és vezetői gyakorlatot; 2) Bátorítani az egyéneket, hogy foglalkozzanak olyan eszmékkel és ideálokkal, amelyek meghatározzák a jó társadalmat, valamint semleges és kiegyensúlyozott fórumot biztosítani a kritikus kérdések megvitatására, és a hozzájuk kapcsolódó cselekvésre. Ennek érdekében: szemináriumokat szervez; „fiatal-vezető ösztöndíjakat” ad világszerte, összehozva vezetőket, akik már bizonyítottak, egy intenzív programba; semleges fórumokat szervez kérdések széles körében azok megvitatására, konszenzus létrehozására, és problémáik megoldására; nyilvános konferenciákat és eseményeket szervez, amelyek platformként szolgálnak az embereknek, hogy megosszák nézeteiket. S olvasván e könyvet egészen nyilvánvaló, hogy az Intézet nem annyira Isaacson pozíciója miatt, hanem Jobs teljesítménye, példája okán tette ezt honlapjának leghangsúlyosabb helyére. Hosszan sorakoztatja fel a könyvről megjelent kritikákat is - ezek közül az L.A. Timesban megjelentnek címét idézzük, mint különösen jellemzőt: „Walter Isaacson életrajza megbabonáz”.

A kiadó ajánlójából idézve: „Isaacson az elmúlt két év során [az eredeti kiadás is 2011-ben jelent meg - OP] több mint negyven alkalommal beszélgetett Steve Jobsszal. Ezek a beszélgetések szolgáltak a könyve gerincéül, amit tovább színesített vagy éppen árnyalt a több mint 100 - családtagokkal, barátokkal, ellenségekkel, versenytársakkal és kollégákkal készített - interjú. Ezekből bontakozik ki Steve Jobs eseményekben gazdag élete, egy olyan emberé, akinek páratlan kreativitása, tökéletesség iránti szenvedélye és fékezhetetlen lelkesedése 6 ágazatot forradalmasított: személyi számítógép, animációs film, zene, telefon, táblaszámítógép és a digitális könyvkiadás. Jobs közreműködött a könyv készítésében, de teljesen szabad kezet adott az írónak, sőt arról a jogáról is lemondott, hogy a kéziratot nyomdába kerülés előtt átolvassa. Kifejezésre juttatta, hogy vele és az életével kapcsolatban nincs tabutéma, sőt ösztönözte az embereket, hogy őszintén nyilatkozzanak róla: - mondta. „De nincs semmi olyan sötét titkom, ami ne kerülhetne felszínre.” [És valóban, Isaacson például brutális nyíltsággal beszél a fiatal Jobs azon korszakáról, amikor elvi megfontolásokból, részben a keleti kultúrához való kötődése jeleként, s még inkább az ellenkultúra deviánsan harcos képviselőjeként nemcsak a külsejét, a megjelenését hanyagolta el szélsőségesen, hanem a személyes higiéniáját is. Ez pedig messze több, mint szaftos pletyka a zseni korai korszakáról - amint megtudjuk, a másokban így keltett ellenszenv jelentősen akadályozta Jobs érvényesülését is. - OP)]”

Amint az ajánló is kiemeli, ezekben a beszélgetésekben, és nyomukban a könyvben „Jobs nyíltan - sőt néha már brutális őszinteséggel - beszél munkatársairól és versenytársairól. A barátai, ellenségei és kollégái pedig kendőzetlenül nyilatkoznak szenvedélyeiről, félelmeiről, megalkuvást nem tűrő tökéletesség utáni vágyáról, gonoszságairól és a mindent ellenőrizni akaró megszállottságáról - azaz mindazokról a dolgokról, amiknek eredményeképpen a nevéhez fűződő korszakalkotó dolgok megszülethettek.”

Láthatjuk itt is: Jobs sokoldalú géniusz volt. A fentebb már említett forradalmak mellett külön kiemelést érdemel az is, hogy a Mac révén neki köszönhetően jelent meg a számítástechnikai eszközök világában az elegancia. Számára a formatervezés a fejlesztésnek nemcsak integráns része, hanem az egyik kritikus jelentőségű területe volt már akkor, amikor az eszközök küllemének még sokkal kevésbé volt meghatározó szerepe azok piaci versenyképességében. Isaacson elbeszéléséből jól kiérződik: fejlesztői filozófiájának egyik sarokpontja volt, hogy csak az lehet jó, ami esztétikus és elegáns is. Eszközei pedig hirdetik - amit Isaacson részletesen el is mond -, hogy ő az esztétikát és az eleganciát a zenhez való erős kötődésének megfelelően erőteljesen minimalista felfogásban kezelte. Annak jegyében, ami a fent említett da Vinci mondással - „Az egyszerűség a végső kifinomultság” - és szintúgy „csak az lehet szép, ami nemesen egyszerű”-ként összegezhető, következetesen és irgalmatlanul lehántott minden felesleges cicomát. És ez a legcsekélyebb mértékben sem jelentett igénytelenséget, éppen ellenkezőleg! Kardinális kérdést csinált abból is, hogy kidolgoztassa azt a grafikai szoftvert, amely már a korai számítógépeiknél - Lisa, Mac - és szintúgy az utánuk következőknél lehetővé tette, hogy azok grafikus felhasználói felületén az ablakok és a dialóguskeretek lekerekített sarkú négyszög formájúak legyenek. Hasonlóan nagy hangsúlyt helyezett arra is, hogy milyen karakterkészletekkel ruházzák fel a számítógépeket. Mike Markkula, akit az Apple első kockázatitőke befektetőjének kifejezett feltétele nyomán profi marketing szakemberként vontak be a cég tulajdonosai közé, és annak első elnöke lett, így beszél erről: „Kiválóan értett a karakterkészletekhez, és mindig súlyt helyezett arra, hogy színvonalasak legyenek. Én folyton azt kérdeztem: < Karakterkészletek? Ez a fontos most?>” Isaacson pedig hozzáteszi: „Az igazság az, hogy a Macintosh-karakterkészletek pompás választéka, amihez hozzájárult a lézernyomtatás és a kiváló grafikai megjelenítés, nagy szerepet játszott a számítógépes szerkesztés elterjedésében és az Apple üzleti sikerében. Emellett abban is, hogy az egyszerű emberek - a középiskolai lapok szerkesztői, a szülői munkaközösség hírleveleit összeállító anyukák [sic! - OP] tudjanak a karakterkészletek különös világáról.” A fentebb már idézett Susan Kare pedig így nyilatkozott róla: „Kitűnő ízlése és érzéke volt a vizuális részletek iránt.”

Persze hogy! Jobs sokoldalú zsenijének egyik különösen csillogó oldala, hogy a prezentációnak is varázslója volt. Szerfelett érdekesen és tanulságosan szól erről a HVG Könyvek sorában Carmine Gallo Steve Jobs a prezentáció mestere - Hogyan legyünk őrülten hatásos előadók c. műve, amely valóban a kommunikáció, közelebbről pedig az azt szolgáló prezentáció kiemelkedően jó tankönyve. A külvilág pedig a Jobs legenda egyik legmarkánsabb vonásaként ismeri híres előadásait, vagy legalább is azok hírét, amiről Gallo így szól a könyvében: „Az Apple vezérigazgatóját manapság a világ legizgalmasabb előadójának tartják.”

Ezt erősítette az is, hogy rendkívül jó érzéke volt a drámaiság iránt. Isaacson szavait idézve „Jobs egész pályája során szerette úgy látni önmagát, mint felvilágosult lázadót, aki gonosz hatalmak ellen küzd, mint valami Jedi harcost vagy buddhista [sic! OP] szamurájt, aki a sötétség erőit akarja legyőzni. Az IBM tökéletes ellenfélnek bizonyult. Jobs igen ügyesen úgy állította be az eljövendő küzdelmet, mint az egyszerű üzleti versengésen messze túlmutató, valóságos spirituális harcot. [Bizonyos értelemben ebben volt is valami, ha nem is feltétlenül úgy, ahogyan Jobs következő szavai megadják. - OP]

És persze, hogy nem volt sem fehérszárnyú angyal, sem szelíd szavú apostol, sőt..! Ember és szerep jól találkozott benne: lánglelkű alkotó, félelmetes akarnok volt, ám aligha vonható kétségbe, hogy ilyen vezető hajszolhatja olyan hatalmas - és nemegyszer elérhetetlennek tűnő - győzelmekbe a csapatait, ahogyan azt ő többször is megtette. Vasmarokkal vezette az embereit a maga törvénye szerint - kezdve azzal, ahogy a legelső társát a világ meghódításában, a zseniális műszaki fejlesztő Steve Wozniakot rákényszerítette, hogy az, minden erkölcsi érzéke és meggyőződése ellenére, ne adja át másoknak ingyen a fejlesztési eredményeit. Kettejük különbsége és egymáshoz való viszonya mintegy a kulcsát adja Jobs jelleme és ambíciói jelentőségének. [Igen szellemes és találó, hogy a kettejük kapcsolatának első szakaszáról szóló fejezetnek Isaacson a Furcsa pár címet adta. - OP] Wozniak szinte abszolút győztes volt a műszaki fejlesztések terepén, ám amúgy nem harcos fajta. Saját törekvései aligha vitték volna túl azon, hogy magasan megbecsült szakember legyen, s egy csillag a technikatörténet egén. Jobs épített vállalkozást a kardra, amelyet Wozniak kovácsolt, vezetőként ő aratott azzal győzelmeket, vezette diadalra a maga válogatta seregeit.

A kép, amelyet Isaacson róla fest, ebben is árnyalt, és igencsak kíméletlen. Tetszik vagy sem, meg kell értenünk, hogy a zsarnoki vonásai, a kritikáiban gyakran kifejezetten durván megnyilvánuló kíméletlensége, sőt még többé-kevésbé a dühkitörései is eszközei-részei voltak azoknak a hatásoknak, amelyekkel a cégei sikereit elérte, kikényszerítette. Nem mondható el ugyanez arról a hajlamáról, hogy ellenkezésbe ütközve sírva fakadt - legalább is fiatalabb korában -, sem pedig arról, hogy olykor szükségtelenül is igen csúnyán bánt embereivel. Arról sem, hogy a munkában, a munka- és az üzleti kapcsolatokban az érzelmei csak róla és az ambícióiról szólnak, és - főként az első korszakában, a nagy visszatérését megelőzően - nem gátolták abban, hogy barátot, támogatót, hozzá hű munkatársat, vagy benne bízó kollégát, üzletfelet habozás nélkül hátba támadjon. És sajátos vonása volt - mondhatni roppant praktikus emlékezetzavara! -, hogy az emberei fejlesztési, megoldási javaslatait először elutasította, nemegyszer igencsak durván, majd némi idő elteltével előállt nekik azokkal a saját ötleteként.

A legpontosabb értékelés talán, hogy szent szörnyeteg volt, korszakalkotó, sőt világformáló nagy fejlesztések, azokat sikerre vivő vállalatok, azok érdekében más cégekkel folytatott nagy csaták szent szörnyetege, akinek nagyságát az egymásra halmozott kimagasló sikerei igazolták. Azok nélkül csak egy köznapi szörnyeteg, vagy csak egy furcsa ember lett volna. A sikereit viszont nagyon is nem a véletlen, a vakszerencse kedvezései teremtették meg, hanem az ő vezetői képességei: nemcsak azt tudta nagyon pontosan, végtelenül merészen és megtörhetetlen kitartással, hogy mit akar, hanem képes volt elérni, hogy az emberei gyakran messze erejükön felül - és nemegyszer a saját szakmai meggyőződésük ellenére is - mindent megtegyenek ezért. Mágus volt abban is, ahogyan a személyes varázsával magához és az általa kitűzött célok eléréséhez láncolta az embereit, megkövetelve tőlük, hogy „gémlábú sasok, csodalények, amilyen nem volt soha tán” legyenek, hogy a lehetetlent azonnal tegyék meg és a csodákra is csak keveset várassák. És talán még inkább abban, ahogy a nehéz helyzetekben [és mikor nincs a fejlesztésben nehéz helyzet?? - OP] szinte napi rendszerességű dühkitörései, valamint a józan mértéktartással igazán nem jellemezhető kritikái nem bénították, hanem ösztönözték azokat. Szintúgy meghatározó része a Jobs-jelenségnek, kritikus jelentőségű mozgatója a sikereinek, hogy a gátlásokat nem ismerő, konvenciókat még kevésbé tisztelő személyisége, és az azokból következő harcmodora a tárgyalóasztalnál is hihetetlen győzelmekhez segítették a megnyerendő és/vagy legyőzendő üzleti partnerekkel és/vagy ellenfelekkel szemben.

Joggal nevezhetjük paradox jelenségnek, hogy miközben annyi rosszat tett az emberei, a projektjei és a különféle üzleti kapcsolatai ellen, vezetőként annyi szeszélyt, kiállhatatlanságot engedett meg magának, hogy a legtöbbek annak töredékét sem, mindezekkel és mindezek ellenére képes volt egyedülállóan nagy, sokban szó szerint világformáló győzelemre vezetni a cégeit, nemegyszer éppen a lehetetlen erőszakosságával kényszerítve ki a diadalt. És lehet, hogy Bill Gates fentebb idézett, nyilvánvalóan dühös és/vagy lenéző szavaiban volt annyi igazság, hogy Jobs nem volt igazán jó a számítástechnika műszaki részleteiben, ám azzal, amit az alkalmazások fejlesztésének vezetésében elért, a megteremthető világok varázsainak mérnöke volt, s abban a legnagyobbak egyike.

S végül egy apró, emberi vonás. A már nagyon közelgő vég árnyékában beszélt így a halálról: „Szeretem azt hinni, hogy valami megmarad a halál után. Nagyon furcsa arra gondolni, hogy minden felhalmozott tapasztalat és bölcsesség talán egyszerűen semmivé lesz. (itt hosszan elhallgatott...) De az is lehet, hogy ez olyan, mint a kikapcsoló gomb. Csak egy kattintás, és már itt sem vagy. (újra elhallgatott, majd halványan elmosolyodott...) Lehet, hogy ezért nem akartam soha ki-be kapcsoló gombot tenni az Apple-eszközökre.”

A kiadó ajánlója kiemeli: „Jobs személyisége annyira elválaszthatatlan a nevéhez fűződő újításoktól, ahogy az Apple számítógépe az operációs rendszerétől, így élettörténete egyszerre példaértékű és tanulságos, tele leckékkel innovációról, jellemről, vezetésről és értékekről.” Így igaz, és ezért nemcsak nagyon érdemes Isaacson könyvét elolvasni, hanem kifejezetten vétek kihagyni.

„Akik elég őrültek ahhoz, hogy elhiggyék, meg tudják változtatni a világot - azok tényleg meg is teszik.” (A könyv mottója az Apple „Think Different” reklámkampányából) Steve Jobs megtette, az egész világ hasznára.

Epilógus (avagy tanulságos utóirat)

A mai gazdasági viszonyok közt a folyamatos és módszeres innováció egyik legértékesebb terméke a fejlesztők immateriális vagyonának növekedése. A cégvilágban a köznapi szóhasználatban a cég immateriális vagyonának értéke a márka értékeként jelenik meg. Az SG hírlevél 2012. január 18-i számában megjelent hír szerint

„Az Interbrand nevű amerikai tanácsadó cég nyilvánosságra hozta a 2011-es esztendő legértékesebb márkáit tartalmazó listát. A legnagyobb előrelépést kétségtelenül az Apple könyvelhette el. A cég márkanevének értéke a 2010-es 21,1 milliárd dollárról 33,492 milliárd dollárra nőtt - ez 58 százalékos értéknövekedésnek felel meg. Az Interbrand listáján szereplő 100 legértékesebb társaság közül egyik sem tudott olyan mértékű értéknövekedésre szert tenni, mint az iPhone és az iPad készülékek gyártója. Mindez azt eredményezte, hogy az Apple a 2010-es 17. helye után tavaly már a világ nyolcadik legértékesebb márkájának számított. (Forrás: SG Hírlevél, 2012. jan. 18. http://www.sg.hu/cikkek/87081/egyre_ertekesebb_marka_az_apple)