Dr Osman Péter ismertetése
„A természet rendkívül sokat tett azért, hogy segítsen nekünk érzékelni és befogadni a környező világot. Olyan agyat adott, amely úgy képes fennmaradni a változó világban, hogy önmagát változtatja meg.”
„Az agy jó kondícióban tartásához új dolgokat kell tanulnunk, ahelyett, hogy egyszerűen csak a rég elsajátított fogásokat ismételgetnénk.”
„Mire a hetvenes éveinkbe érünk, könnyen lehet, hogy már vagy ötven éve nem vettük igénybe módszeresen az agy plaszticitást szabályozó rendszereit. Ez az oka annak, amiért az idegen nyelv időskori tanulása olyan jó hatással van az általános emlékezet megőrzésére és javítására.”
„A kultúra az eddig gyanítottnál jóval nagyobb mértékben határozza meg azt, hogy mit tudunk és mit nem tudunk észlelni.” (Idézetek a könyvből)
Rossz korban kerül a kezünkbe ez a könyv: már elnyűtték szinte minden bizalmunkat a nagy új felismerésekről, eredményekről szóló híradások hitelében. Megtanulhattuk ugyan, mennyire igazak Hamlet szavai, mondván hogy „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / Álmodni képes”, hogy a megismerés, a felfedezések távlatai határtalanok és minden jelentős előrelépéssel bővülnek, ám szintúgy Hamlettől mindinkább azt is, hogy „Kizökkent az idő; - ó, kárhozat!”. Utóbbi a jelen esetben azt jelenti, hogy a gagyi, a bóvli, a szenzációhajhászás féktelenül burjánzik, szaporodik a látókörünkben, hogy kicsinyben és nagyban végletesen gátlástalan verseny folyik a figyelmünkért, és úgy zúdulnak ránk minden lehetséges csatornán és minden lehetséges álruhában is a tömeg- és a marketing kommunikáció hírei és üzenetei, hogy ember legyen a talpán, aki e fehérzajból ki tudja bányászni magának a ténylegesen igaz tartalmakat. A szédelgő feldicsérésben már szinte minden téren olyan infláció van, amely hamarosan túlszárnyalja a pénztörténet legnagyobb ilyen torzulását is, s mindinkább érzéketlenné tesz a valódi nagy hírekkel szemben is - mint amilyeneket itt Doidge tár elénk.
E könyv eredeti címe: „Az agy, amely megváltoztatja önmagát - Személyes győzelmek történetei az agytudomány határvidékeiről” (mellesleg ez sokkal jobban is ragadja meg mindazt, amiről szól). Ilyesfajta csodák elérésének lehetőségét kínáló hirdetéseket akár olcsó lapok hasábjain is találunk, váltakozva azzal, hogy elárulják a gyors és holtbiztos meggazdagodás titkát, kínálják a mágneses kütyüt, amelytől magunk is örökmozgóvá alakulhatunk, vagy egyéb biztos kulcsot más hasonló javakhoz. Ámde feltétlenül bizalmat ébresztő módon kerül a kezünkbe ez a könyv: olyan kiadótól, amely garancia arra, hogy ami benne áll, az megalapozott, hiteles közlés, s a valódi tudomány világából származik. Szerzője nem valamiféle celeb - „neve, ha van, csak áruvédjegy” -, nem média-kreálta csodadoktor, hanem komoly egyetemi kutató. Ez pedig itt döntő jelentőségű, hiszen olyan tényeket mond el az agyunkban rejlő lehetőségekről és képességekről, és azok kiaknázásáról, amelyekre annak alapján, amit tudunk vagy tudni vélünk arról, a szinte habozás nélküli reakciónk, hogy „nem hiszem, mert képtelenség!”
A könyv központi témáját, legfőbb üzenetét így összegzi a Park Kiadó ajánlója: „Az agy képlékeny, élő szerv, amely képes megváltoztatni önnön szerkezetét és működését. Az idegrendszer kutatásának e minden bizonnyal legfontosabb felfedezése, az úgynevezett neuroplaszticitás alapjaiban cáfolja meg azt az évszázadok óta vallott elképzelést, miszerint a felnőtt agy képtelen a változásra. Ez a felismerés reményt kínál azoknak, akik szellemi korlátokkal vagy gyógyíthatatlannak vélt agykárosodással küszködnek, ugyanakkor az egészséges agyra vonatkozó ismereteinket is gyarapítja.” Tartalmát pedig ekként jellemzi: „Dr. Norman Doidge lenyűgözően érdekes esettanulmányokkal mutatja be, milyen döbbenetes mértékű fejlődést értek el olyanok (itt agykárosodottakról, az agyuk sérülésével, fejlődési hiányosságaival vagy egyéb fiziológiai ill. működési problémáival küzdőkkel van szó - OP), akiknek állapotát más szakemberek már reménytelennek nyilvánították. Megismerünk egy fél aggyal született nőt, akinek másik agyféltekéje úgy alakult át, hogy teljes agyként működjön; vakokat, akik látni tanulnak; olyan személyeket, akiknek megfiatalították idősödő agyát, vagy eltüntették kínzó fantomvégtag-fájdalmait. Az agy változásra való képességének felismerésével jobban megérthetjük az olyan titokzatos jelenségeket is, mint a szerelem, a szexuális vonzalom vagy az ízlés. E könyvet olvasva egyszer s mindenkorra megváltozik az ember természetéről és lehetőségeiről alkotott képünk.” S bár e beszámolók és következtetések helytálló voltát csak a szakterületen széleskörű, biztos és naprakész tudással rendelkezők tudják megalapozottan megítélni, e könyvet elolvasva megbizonyosodunk arról, hogy mindazt, amit Doidge állít, a benne felsorakoztatott tényekkel is alá tudja támasztani.
Ha akárcsak a fele igaz annak, amit agyunk fejlődő- és változóképességéről elmond, az is szinte minden józan képzeletet felülmúló új lehetőségeket mutat fel képességeink növelésében - és semmi szilárd alapunk sincs kétkedni abban, hogy az egész igaz. Eddig is tudtuk, hogy agyunk (még mindig) a világ legcsodálatosabb kompakt hardvere, és tudtuk azt is, hogy igen nagy önszervező képességgel támogatott regenerációs képességgel rendelkezik, aminek viszont - úgy tanítják - merev határai is vannak. A hozzáértők a szakirodalomból jól tudják, hogy agyunk képes a szerkezeti egységeinek sérüléséből, kieséséből eredő komoly működési zavarait is kiküszöbölni kompenzációs megoldásokkal, azaz úgy, hogy a kiesett egységek funkcióinak ellátását más egységek veszik át. Ez maga is az a neuroplaszticitás, amelynek működése és az abban rejlő lehetőségek a könyv központi témáját, üzenetének lényegét alkotják.
Doidge azt mutatja meg példák esettanulmány alaposságú bemutatásával, kísérletek, valamint a sérült, eleve hiányos, vagy már hanyatló agy működésének látványos, nemegyszer szó szerint sorsdöntő feljavulására ill. feljavítására vonatkozó tények, eredmények felsorakoztatásával, hogy milyen hatalmas lehetőségek rejlenek az agynak a neuroplaszticitás adta képességeiben és azok szakszerű és módszeres kiaknázásában. A szakszerű és módszeres kiaknázás itt azt jelenti, hogy kifejezetten erre a célra kellett kifejleszteni olyan módszereket, amelyek a neuroplaszticitást a kívánt javulás elérésének szolgálatába állították. És megtudhatjuk azt is, hogy ezeknek a módszereknek az alkalmazása - akárcsak az agyunk és az általa vezérelt szervezetünk bármely képességének, funkciójának a fejlesztése vagy helyre állítása - kifejezetten a neuroplaszticitás alapos ismeretére támaszkodva kialakított módszereket, gyakorlatokat, és rengeteg szívós gyakorlást kíván. Aki erre szakosodik, vagy ehhez folyamodik, annak bizony el kell fogadnia, hogy ugyan „gutta cavat lapidem”, azaz a vízcseppek kivájják a követ, ám ahogy a latin közmondás is szól, nem erővel, hanem a gyakori esésével, ezt az „esést” pedig nagyon erős szaktudással kell irányítani.
Doidge mindebben a szakterület gyakorló szakembereit idézi, ezzel is növelve mondandója hitelességét. Így idézi Michael Merzenichet is, akit - amint írja - a legtöbbet méltatják a neuroplasztika művelői. Merzenich nevéhez számos neuroplasztikai újítás és a gyakorlatban is használható találmány fűződik. Szakterülete az emberek észlelési és gondolkodási képességeinek a javítása, amit úgy ér el, hogy módszeres gyakorlatoztatással átépíti az agy bizonyos feldolgozóterületeit (ez a neuroplaszticitásra támaszkodó feljavítás és rehabilitáció kulcsművelete - OP), hogy azok több munkát végezzenek. Munkája eredményét azzal méri, hogy kimutatja, hogyan változnak meg ezek a feldolgozóterületek, amelyeket agytérképeknek nevez. A neuroplaszticitás gyakorlati jelentőségét illetően - amint olvashatjuk - a szakterület komoly tudósként számon tartott kutatói közül ő tette közzé a legmerészebb állításokat. Szerinte az elme tréningjének hatékonysága a gyógyszerekével vetekedhet olyan súlyos betegségek kezelésében is, mint a skizofrénia; a plaszticitás a bölcsőtől a sírig kísér bennünket; és még az időseknél is észlelhető a kognitív működések - a tanulás, a gondolkodás, az észlelés és az emlékezés - jelentős mértékű javulása. Doidge mindezekhez kiemeli: ezek a látványosságukkal akár kétkedésre is indító állítások olyan embertől származnak, aki sokáig gyógyíthatatlannak vélt rendellenességek eredményes gyógyításában is segített a neuroplaszticitás kiaknázásával.
A tanult emberek feltehetően igen jelentős hányadának gyengéje, hogy minden tudásuk mellett is éppen a hatékony tanulás technológiájának nincsenek, vagy csak részlegesen vannak a birtokában. Még ha esetleg vannak is mnemotechnikai fogásaik, trükkjeik, azokon túlmenően csak lapátolják a fejükbe a megtanulandó adatokat és információkat, a számukra fekete dobozként működő agyukra bízva, hogy azokat megfelelően a rendelkezésükre tartsa. Ezért akár forradalminak is tekinthetjük Merzenich következő állításának ígéretét: „ha a tanulás az agy plaszticitását szabályozó törvényeknek megfelelően történik, az agy szellemi "gépezete" továbbfejleszthető, hogy pontosabban, gyorsabban és tartósabb eredménnyel tanuljunk és észleljünk.” Szerinte a megfelelően végzett tanulással magának az agynak a szerkezetét is megváltoztathatjuk, és növelhetjük a tanulási kapacitását. „A cortex (agykéreg - OP) - idézi tőle Doidge - valójában szelektív módon úgy finomítja önnön feldolgozóképességét, hogy minél jobban igazodjék az elvégzendő feladathoz. Nem csupán tanul tehát, hanem "tanulni is tanul", méghozzá szüntelenül.”
Doidge állatkísérletekkel nyert számszerű eredményeket is idéz: A szellemi gyakorlatoztatás, illetve a változatos, stimuláló környezetben való élet az állatoknál öt százalékkal növeli az agykéreg egészének tömegét, a stimuláció által közvetlenül érintett agykérgi területekét pedig akár kilenc százalékkal is. A gyakorlatoztatott vagy stimulált idegsejteknek huszonöt százalékkal több dendritelágazásuk fejlődik (a dendritekre épül az idegsejtek kapcsolatrendszere, hálózata, azaz az agy hálózatos működése - OP), s a méretük éppúgy megnő, mint a más idegsejtekkel kialakított kapcsolataik száma, valamint a vérrel való ellátottságuk. S miközben bennünket azzal riogatnak, hogy egy bizonyos kor után már csak hanyatlanak agyunk képességei, Doidge a kutatók eredményeit idézve az itt mondottakat azzal folytatja, hogy e változások későbbi életszakaszokban is végbemehetnek, s az eddig megvizsgált összes állatfajnál hasonló hatást figyeltek meg a stimuláció (ebbe értve a tanulást is - OP) és az agy anatómiájának fejlődése között. A már említett Merzenichnek a majmokkal végzett kutatásai azt is kimutatták, hogy az egyes idegsejtek szelektívebbé válnak a gyakorlással, azaz finomabb, hatékonyabb feldolgozásra válnak képessé. A gyakorlással növekszik az agynak az adott funkció ellátását végző területe - Merzenich kifejezésével az agytérképe -, s azon belül az idegsejtek finomabb felbontást valósítanak meg. A gyakorlás során egyre hatékonyabbá váló idegsejtekben a feldolgozás sebessége is növekszik - ez magunkra vetítve azt jelenti, hogy a gondolkodásunk sebessége is plasztikus (amit egyébként a gyakorlati tapasztalataink is igazolnak, legalább is azoknál, akik sokat és jól használják az elméjüket. Szellemileg tunya ember igen ritkán „slágfertig”, azaz talpraesett; gyors és találó visszavágásokra képes, szavakész - OP). A kísérletek azt is kimutatták, hogy miközben egy állatot valamilyen tevékenységre tanítanak be, idegsejtjei nem csupán gyorsabban működnek, hanem a gyorsaságnak köszönhetően a jelzéseik is tisztábbak. A gyorsabb idegsejtek nagyobb valószínűséggel voltak képesek összehangolt kisülésre, több és erősebb kapcsolat épült ki közük, és olyan csoportokba szerveződtek, amelyek tisztább és erőteljesebb jeleket közvetítettek. Ez rendkívül fontos, mert az erősebb jelzés nagyobb hatást vált ki az agyban.
Ősi, elvetemült ellenségünk a felejtés, legalább is a tanult tudás, a begyakorolt képességek és készségek vonatkozásában. Ősi tapasztalat, hogy „ismétlés a tudás anyja” (repetitio est mater studiorum). E könyvből megtudhatjuk, hogy agyunkban folyamatos területrabló háború dúl az agyi térképek és az azokra támaszkodó funkciók, képességek között. Doidge szavát idézve „Az agy feldolgozókapacitásának elosztása során az agyi térképek vetélkednek az értékes erőforrásokért, és a "használd vagy elveszted" elv érvényesül. A plaszticitás kompetitív jellege valamennyiünkre hatással van. Agyunkban az idegek szüntelenül háborút vívnak egymással. Ha abbahagyjuk szellemi képességeink gyakorlását, akkor nem egyszerűen elfelejtjük őket: az addig azon képességért felelős agyi térképterületek olyan más képességek feldolgozására fordítódnak, amelyeket továbbra is gyakorlunk. (...) A felnőttek esetében még egyes korlátok is a kompetitív plaszticitással magyarázhatók. Gondoljunk bele, a legtöbb felnőtt számára milyen nehéz megtanulni egy idegen nyelvet! A jelenleg legelterjedtebb nézet szerint a nehézségnek az az oka, hogy véget ért a nyelvtanulás kritikus időszaka, s emiatt az agyunk már túl merev ahhoz, hogy nagyobb szabású változtatásokat végezzen önnön szerkezetén. A kompetitív plaszticitás felfedezése azonban azt sugallja, hogy nemcsak erről van szó. Ahogy telnek az évek, minél többet használjuk az anyanyelvünket, az annál jobban eluralkodik a nyelvi képességek térképterületén (mind kevesebb agyi kapacitást hagyva más nyelv tanulásának - OP).”
Amivel beavatkozhatunk egy rendszerbe, azzal árthatunk is! Olvashatjuk: Merzenich, miután hosszú évekig foglalkozott az agyi térképek növelésével - és az eddig idézettekből is világos, hogy azok növelése a feljavítás, rehabilitálás, terápia eszközéül szolgálhat -, ma úgy véli, hogy vannak esete, amikor inkább zsugorítani kell őket. Ez roppant hasznos lehetne azok számára, akiket egy trauma után visszatérő emlékképek, ki-kiújuló mániás gondolatok, fóbiák vagy rendellenes szellemi asszociációk gyötörnek. Hozzá is fogott egy „elmeradír” kifejlesztéséhez, amellyel törölni lehetne az agyi térképek problémás részeit. Belegondolni is rossz - írja viszont Doidge, és teljes joggal -, hogy milyen célokra lenne ez használható, ha rossz kezekbe kerül.
Bármennyire is csillagászati számú elemből - neuronokból, szinapszisokból - épül is fel az agy, a kapacitása mindenképpen véges. Doidge részletesen és igen logikus okfejtéssel magyarázza el, hogy a neuroplaszticitást kiaknázó működés alapvető része a felejtés is, ami lényegében felszabadítja az agyi „hardvert” az új feladatok ellátása számára. Amint írja, a felejtés és annak alapjaként az idegsejtek közötti kapcsolatok meggyengülése ugyanolyan plasztikus folyamat, és ugyanolyan fontos is, mint a tanulás és a kapcsolatok megerősítése. Nélküle az idegsejthálózataink előbb-utóbb túltelítődnének, s nem jutna kapacitás új dolgok megtanulására. Ennek érdekes és valójában roppant fontos területeként mutatja be a neuroplaszticitás szerepét az emberi kapcsolatokban, így a szerelemben és a gyász utáni újrakezdésben is. Neuroplasztikai értelemben - írja -, ha az elhagyott szerelmes vagy az özvegy érzelmi teher nélkül akar új kapcsolatot kezdeni, előbb neurális kapcsolatok milliárdjait kell megváltoztatnia az agyában (amit a köznyelv úgy nevez, hogy meg kell tanulnia felejteni - OP). Valójában ebben is szembe kerülünk azzal, hogy milyen hihetetlenül összetett és bonyolult rendszer az ember, s hogy a „működésének” magyarázata csak a fiziológiai és a pszichés működések - a „hardver” és a „szoftver” - együtteséből közelíthető, azok kölcsönhatásait is vizsgálva. Elsőként Walter Freeman, a Berkeley Egyetem idegtudomány professzora ismerte fel, hogy fiziológiai kapcsolat van a szerelem és a nagymértékű felejtés között. Úgy találta, hogy amikor a szerelemben elkötelezzük magunkat, az agyban oxitocin nevű neuromodulátor szabadul fel, amely lehetővé teszi a meglévő idegi kapcsolatok tömeges megszűnését és ezzel a kiterjedt változásokat. Feltárta azt is, hogy a neuromodulátoroknak hasonlóan nagy szerepe van egy másik, szinte szó szerint elsöprő erejű, a neuroplaszticitáshoz sorolható agyi változásban, amely akkor következik be, midőn az ember szülővé válik. S ha talán nem is éppen hízelgő az összevetés (melyik félre is??), érdekes ide idéznünk: a préri földipocok nevű monogám állattal folytatott kutatások kimutatták, hogy az agyukban normális körülmények között párzáskor felszabaduló neuromodulátor, az oxitocin hatására alakul ki a párok tagjai között az életre szóló kapcsolat. Az ember ugyan bonyolultabb lélek, viszont egy nemrég készült tanulmány arról számol be, hogy nála az oxitocin bizalmat is ébreszt. A tanult viselkedésformák törlésére való képessége miatt pedig a tudósok az oxitocint elnevezték amnéziahormonnak. Freeman úgy véli, hogy a hatására megszűnnek az idegsejtek meglévő kötődéseket kódoló kapcsolatai, és így már nincs akadálya az új kötődések kialakulásának. E szerint az oxitocin a szülővé válásban vagy éppen a szerelemben azzal hat, hogy felszabadítja az agyi rendszert az új viselkedésminták megtanulásához.
„Tanult nem-használat”: kísérleti majmokat megfosztották a karjuk érzékelésétől, s ennek következtében az állat, nem érezvén azt, megtanulta nem használni. A kar lényegében lebénult, jóllehet a mozgatórendszere továbbra is tökéletesen működőképes maradt. A vizsgálatok kimutatták, hogy a kar mozgatótérképe, amely a gyakori mozdulatainak programját is tartalmazza, gyengülni kezd és elsorvad - összhangban a „használd vagy elveszíted” elvvel. Edward Taub kísérletsorozattal vizsgálta, hogyan nyerik vissza az állatok az így lebénított karjuk működését annak köszönhetően, hogy megakadályozza őket a „jó” karjuk használatában. Az állat így nem hagyatkozhatott arra, hogy használaton kívül hagyja az érzékeléstől megfosztott karját, s ennek következtében nem is tanulta meg, hogy az nem működik. A kísérletei során Taub az ilyen nem-használatot több évvel a kialakulása után is vissza tudta fordítani, és a javulás a majom egész hátralévő életében fennmaradt. (Köznapi nyelvre lefordítva, Taub sikeresen használta fel a rehabilitációra azt a felismerést, hogy ilyenkor a lebénított végtag használata, és azzal végső soron annak használhatósága „fejben dől el” - OP) Így fejlesztette ki a kényszerindukciós (CI) mozgásterápiáját, amelynek segítségével agyi- és egyéb neurológiai károsodások miatt lebénult embereket gyógyít. Doidge beszél egy paciensükről, akit hétéves korában ért szélütés, és Taub klinikáján 45 évvel később is el tudtak érni nála igen jelentős és folytatódó javulást. Taub és munkatársai kimutatták, hogy stroke-ot követően az érintett kar agyi térképe nagyjából a felére zsugorodik, tehát a beteg az eredetihez képest csak mintegy feleannyi idegsejtet használhat ahhoz. Szerinte ezért érezhetik a betegek, hogy az érintett kar használata nagyobb erőfeszítést igényel. Miután a CI-terápia hatására az agy mozgatótérképe az eredeti méretére áll vissza, a kar használata is könnyebbé válik. A University of Alabama honlapján olvasható, hogy a CI terápiát már stroke-paciensek ezreinél alkalmazták az USA-ban, Németországban és Skandináviában, és programba vette azt a stroke rehabilitációra a USA National Institute of Health által alapított sokcentrumú nemzeti kísérleti projekt is.
Doidge foglalkozik azzal is, hogy a neuroplaszticitás nem mindenben a barátunk és segítőnk. Bemutatja, hogyan válhat akadályává annak, hogy megszabaduljunk rögzült rossz szokásoktól, beidegződésektől. Még azt a szerfelett nyugtalanító következtetést is levonhatjuk, hogy alattomos segítőjévé válhat azoknak, akik a média eszközeivel ránk vadásznak, befolyásolni akarva döntéseinket, gondolkodásunkat, akár a világnézetünket is. Idézi Marshall McLuhant, aki - szavai szerint - az 1950-es években megalapította a médiatanulmányokat, húsz évvel előre megjósolta az internetet, és az elsők között érzett rá, hogy a médiumok a közvetített tartalomtól függetlenül megváltoztatják az agyunkat. Azzal érvelt, hogy minden egyes médium a maga módján alakítja át az elménket és az agyunkat, és ezeknek a változásoknak a következményei sokkal jelentősebbek, mint a tartalom vagy üzenet hatása. Jelenti ez még azt is, hogy megváltoztathatják az érzékelési képességeinket. Mindegyikük változást idéz elő az egyedi érzékeink egyensúlyában (fejlesztve azokat, amelyeket a leginkább használunk a kérdéses médium vételében, ami - a korábbiakban vázoltak szerint azt is maga után vonja, hogy ezek az érzékek az agyi térképeken terjeszkedhetnek a többi érzékelés rovására - OP).
A könyv szinte minden tényközlése, megállapítása ellenállhatatlanul ide kívánkozik, beleértve az agyi plaszticitásnak köszönhető káprázatos javulásokat, s szintúgy káprázatos - igaz, nem kevéssé félelmetes - távlatokat. A tudósok megállapították, hogy a csimpánz agyának plaszticitása azért sokkal kisebb, mert egy gén sokkal hamarabb leállítja az idegsejtek szaporodását. Elgondolkodhatunk hát azon, mi lesz, ha a géntechnológiáinkkal eljutunk oda, hogy módosítani tudjuk e gén működését??? És bíztatásul, szintúgy figyelmeztetésként még egy részlet innen: „Az elektronikus médiumok azért képesek olyan hatékonyan megváltoztatni az idegrendszert, mert hasonlóan működnek, alapvetően kompatibilisek vele, és ezért könnyen összekapcsolhatók. Idegrendszerünk a plasztikusságának köszönhetően kihasználhatja ezt a kompatibilitást, és összeolvadhat az elektronikus médiummal, egyetlen, nagyobb rendszert alkotva vele. Sőt, az ilyen rendszereknek eleve olyan a természete, hogy összeolvadjanak, függetlenül attól, hogy biológiai jellegűek vagy ember által alkotottak-e.” Az előbb idézett McLuhan így beszél erről: „Az ember immár kezdi a koponyáján kívül hordani az agyát és a bőrén kívül az idegeit.”
Miközben tehát ámulunk és lelkesülünk az e könyvben megmutatkozó vagy felsejlő távlatokon, óhatatlanul ide tolakszik a kérdés is: „Quo vadis, Domine?”
