David McCandless: Az információ gyönyörű - Infografika - Typotex, 2010

A mind félelmetesebben hatékony csúcstechnológiáknak és a szabadon átjárható globális játék- avagy harctérnek köszönhetően mindent elárasztó információzajban élünk, s ebben kell érvényesülniük a piaci szereplőknek is. Utóbbiaknak így a modus vivendi egyre kritkusabb jelentőségű része, hogy „kommunikálok, tehát vagyok”. Pontosabban kifejtve azonban ez így szól: „jól kommunikálok, tehát megnyerő/bb/ vagyok”, illetve „rosszul kommunikálok, tehát nem vagyok megnyerő”. Kétségtelen, hogy a fogyasztók nagy célcsoportjaihoz intézett üzleti célú kommunikáció üzeneteinek többé-kevésbé nagy része - nyersen fogalmazva - kábítás, ám még ebben is meghatározó hatása lehet az információközlésnek. A cégtől céghez intézett (B2B) kommunikációkban pedig még sokkal nagyobb annak a súlya.

Az információközlés alapszabálya, hogy sohasem az számít, mit üzenünk, hanem az, hogy az, akinek küldtük, mit olvas ki belőle, és azt hogyan értelmezi. Utóbbi határozza meg, hogy milyen véleményt, állásfoglalást ébreszt benne az üzenetünk. Ezért egyaránt rendkívül gondosan kell megformálni az üzenet tartalmát és annak prezentációs módjait. Ugyanezért még inkább fontos, nemegyszer sorsdöntő jelentőségű a prezentáció módja és eszköztára az információk közlésében.

A Typotex nemrég a szó legjobb értelmében különleges könyvet adott ki az információközlésről. Megmutatkozik benne, hogy az egyszerre igényel felsőfokú hozzáértést, továbbá annyi találékonyságot és beleérzést, ami már művészetté is avatja a kiemelkedő megvalósítást. A ajánlójából idézve: „Az Információ gyönyörű egyedülálló könyv, amely új nézőpontból tekint a modern információs korszakra. Segíti olvasóit annak megértésében, hogy mi értelme is van annak a számtalan statisztikának és véletlenszerű ténynek, melyekkel folyamatosan bombáznak bennünket. David McCandless grafikonok, táblázatok és illusztrációk segítségével kreatívan jeleníti meg világunk meglepő kapcsolatait és lenyűgöző adatait, amelyek a legélvezetesebb bűnös örömöktől kezdve egészen az internetes keresőszavakig feltérképezik a Földet.”

Maga a szerző így beszél róla az előszavában: „Amikor belekezdtem ebbe a könyvbe, felfedezőútra indultam. Szerettem volna kidolgozni egy hatékony módszert a rám zúduló információk megjelenítésére és megértésére. Miért ne használjuk a szemünket?
Így vagy úgy, a mai világban mindannyian vizualizálunk. Minden egyes nap, minden egyes órában, sőt minden egyes percben látjuk és magunkba szívjuk az interneten található információkat. Nyakig merültünk ebbe az információözönbe, s meglehet, hogy a hullámok már összecsaptak a fejünk fölött.
Ki tudja, talán a könnyebb tájékozódáshoz egy jól megszerkesztett, színes és remélhetőleg hasznos ábrákat tartalmazó gyűjteményre lenne szükségünk. Korunk atlaszára.
De vajon lehet-e érdekfeszítő és olvasmányos egy grafikonokkal, térképekkel és ábrákkal teletűzdelt, de a lehető legkevesebb szöveget tartalmazó könyv? Szórakoztató lenne-e? Vajon tréfálkozhatunk-e az ábrák nyelvén? Szabad-e?
Elkezdtem tehát kísérletezni az információk és ismeretek képi megjelenítésével mind hagyományos, mind újfajta módszerek segítségével. Olyan témáknak szegődtem a nyomába, amelyekre kíváncsi voltam, vagy amelyekről semmit sem tudtam. Olyan kérdéseket emeltem ki, amelyekre választ szerettem volna kapni. Kerültem a nyilvánvaló tényeket és a száraz statisztikai adatokat. Inkább a tények közötti kapcsolatokra koncentráltam, olyan összefüggésekre, amelyek érthetővé teszik az információkat.
Nos, így született ez a könyv. Benne a különféle tények és ismeretek közötti összefüggések képes megjelenítése: képek és ábrák tarkabarka gyűjteménye. Olyan kísérletek sorozata, amelyek talán megközelíthetővé teszik az információkat, és megmutatják, milyen gyönyörűek is valójában. Remélem, elnyeri a tetszésüket.”

Hogy ki mennyit lát vagy érez meg a fentiekből e könyv olvasása, pontosabban nézegetése, böngészése során, azt ki ki maga tapasztalja meg. Az e téren ínyencektől eltekintve, a legfőbb hozadéka minden bizonnyal az, hogy megmutatja, milyen sokrétűek és szinte határtalanok annak lehetőségei, hogy képek segítségével közvetítsünk információkat. Számos nagy felismeréssel szolgál abban a tekintetben is, hogy hogyan lehet ezt frappánsan kivitelezni. Nagyon sokat lehet tehát tanulni belőle a prezentációs eszköztárunk fejlesztéséhez.

Egy további, szerfelett izgalmas olvasata a következőkben összegezhető. Az információ lényegéhez az ember mindenekelőtt a konkrét és a (nagyjában-egészében) egzakt jelzőket kapcsolja - annál is inkább, mert minél kevésbé felel meg valamely információ ezeknek, annál kevésbé is használható, legalább is a hagyományos rendeltetésében.. Ilyen értelemben az információhordozó éppen az ellentettje a nonfiguratív műalkotásnak, vagy a hagyományos zenének: az előbbi többé-kevésbé pontos üzenetet közvetít, az utóbbiak viszont azáltal működnek, hogy érzéseket, gondolatokat, olykor képzettársításokat ébresztenek bennünk, így konkrét üzenetközvetítés helyett sokkal inkább valamilyen hatást tesznek ránk, amelyet magunk értelmezünk. Mindez úgy kerül ide, hogy kevés kivétellel e könyv minden oldala képeket, vagy éppen képek, ábrák halmazait tárja elénk, s jóllehet ezek rendeltetése, hogy információkat közöljenek, valószínűleg sokan fogják úgy érezni, hogy ezeknek az oldalaknak jelentős része inkább a nonfiguratív képek módján hat rájuk. Ez semmiképpen sem negatívum, sőt valószínűleg elkerülhetetlen is. Gondoljunk bele: már maga a tétel, miszerint az információ gyönyörű, az átlagembernek nem is értelmezhető e fogalmak megszokott jelentése szerint. Irigykedve olvashatjuk matematikusoktól, hogy ők képesek szépséget, eleganciát látni képletekben, levezetésekben, matematikai struktúrákban, mi viszont nem tudjuk felfedezni azt azokban. A kötet elején, mintegy a szerző ajánlásaként ez olvasható: „a gyönyörűszép internetnek” - ezzel pedig ismét ott vagyunk, hogy ki kell lépnünk a racionális gondolkodás keretei közül, ha köznapi értelmet keresünk benne. Eleve, hogyan lehet valami szép, amit egyáltalán nem tudunk elképzelni?

Találunk pl. egy ábrát, a címe „A világgép - Az internet térképe”. Vannak ugyan rajta az értelmezését szolgáló jelölések, de hatást voltaképpen az összkép látványa tesz ránk, akárcsak azé a kétoldalas, többszínű, vegyes tipográfiájú szóhalmazé, amelynek címe „Társkeresés az interneten - Milyen partnerek vagyunk?”, s még sok továbbié. Igen, e képek jelentős része hatással van ránk, de nem azzal, amit az információról, és még inkább annak megjelenítéséről mondanak, hanem amit önmagunkról, a gondolkodásunkról tudhatunk meg a segítségükkel. E képeket nézegetve az ember önmaga számára is meglepően sokat megtudhat a képzeletének világáról, és annak nemegyszer váratlan kapcsolódásairól - valahogy úgy, ahogy a szürrealisták az automatikus írás segítségével igyekeztek feltárni a tudatalattijuk rejtett tartalmait.
Őszintén szólva akad néhány kép, amelyek valószínűleg legjobban a banális jelzővel jellemezhető. Ilyen például a - meglehetősen kétes értékű címet viselő - „Nemzetközi csúcstartók - Minden ország valamiben a legjobb”. Felbukkan néha a tudni nem érdemes dolgok tudománya - legalább is sokunk számára ilyen pl. az „Avatarok - Leggyakoribb online karakternevek” c. kép. Némely ábra kétségkívül erőltetett, aligha valós összefüggést jelenít meg - ilyen pl. a „Mi jobb, mint a szex” című, amely a szintúgy kétes helytállóságú „Google-bölcsességek” sorozat darabja, és ezek a rákeresések számainak idősoraiból vonnak le minősítő következtetéseket. És akadnak olyan képek is, amelyekről valószínűleg a legtöbbünk nem képes megmondani, valójában milyen információkat hivatottak közvetíteni, és látványként is hidegen hagynak.

Az információ gyönyörű? Erről így, általános érvénnyel McCandles nem igazán győzött meg. Arról viszont igen, hogy az információk ábrázolásának eszköztára szinte határtalan, és rendkívül izgalmas, és kétségkívül igen hasznos lehet a hatékonyságra törekvő kommunikációban.

Véletlenül milliárdos - Hogyan született a Facebook - Athenaeum, 2010

Ben Mezrich: Véletlenül milliárdos - Hogyan született a Facebook - Athenaeum, 2010
Dr Osman Péter ismertetése



„Anyám, borogass! Hiszen ez zseniális! Közösségi háló egyetemistáknak. Kézenfekvő cél-csoport. A közösségi hálók egyik eddig legkevésbé érintett fogyasztói rétege. Pedig ez aztán közösségi paradicsom! Az egyetemisták hallatlanul kiterjedt közösségi életet élnek. Soha annyi barátja nincs az embernek, mint diákkorában. A Friendster és a MySpace éppen ezt az aranybányát nem aknázták ki. Ez az oldal viszont.. Telitalálat.” - Szinte minden sikeres innovációs fejlesztés történetében az egyik leginkább sorsdöntő mozzanat, amikor valaki, maga a fejlesztő, vagy a fejlesztés (esetleg még csak leendő) menedzsere, felismeri, hogy valójában mi adja majd a megcélzott eredmény erejét, értékét. Mezrich elmondása szerint a Facebook fejlesztésében és sikerre vitelében kulcsfontosságú szerepet játszó Sean Parker (róla lentebb még szólunk) ekként ismerte fel, voltaképpen elsőként, a Facebook erejét, a benne rejlő potenciált. Könyve pedig azt is megmutatja, hogyan nőtt az ezen is messze túl, ívelt fel a sikere - bizonyos értelemben szó szerint is - a csillagokig.
Kitűnően bemutatott történet, kiváló, értő, és a laikus olvasó számára is jól követhető és izgalmas elemzés. Közvetlenül arról, hogyan nőtt ki viharsebességgel egy sokmilliárd dolláros, ma is gyorsan terjeszkedő vállalkozás egy, az informatikában zseniális - amúgy bizonyos értelemben ’halmozottan hátrányos’, ’szocio-béna’, azaz az élvonalbeli amerikai egyetem laza diákvilágában gátlásokkal és azokból eredő beilleszkedési nehézségekkel küzdő - egyetemista, Mark Zuckerberg részeg ötletéből, ezen keresztül pedig arról, hogy milyen beláthatatlan üzleti távlatok rejlenek a digitális világban.
A Facebook használata, úgy tűnik, mindinkább terjed nálunk is. Vannak már jelek arra is, hogy az itteni politikai szereplők, de legalább is azok számottevő része kezdik többé-kevésbé felismerni az általa kínált lehetőségek jelentőségét, használati értékét a politikai marketingben. A hivatásos kommunikátorokon és elemzőkön túl azonban valószínűleg nem nagyon sokan vannak tisztában azzal - feltehetően a nagyközönség, azaz a célközönség túlnyomó része sem -, hogy milyen óriási, szinte a végtelenségig fejleszthető potenciál rejlik a Zuckerberg kezdeti ötletéből létrehozott, ma már az egész világot átfogó rendszerben. Éppen ezért érdemes itt kiemelnünk Rahaf Harfoush: Yes We Did - An inside look at how social media built the Obama Brand (Igen, megcsináltuk - Bennfentes betekintés, hogyan építették fel a közösségi médiában az Obama márkát) c. könyvét, amelyet 2009-ben adott ki a világhírű Pearson kiadó. A szerző médiastratéga, szakterülete az új technológiák alkalmazása és azok hatása a kommunikációban és az élet más területein. A főhadiszálláson vett részt az Obama-kampányban, jelesül a közösségi média felhasználásában annak minden területén, az adománygyűjtéstől az önkéntesek mozgósításán át a tevékenységük szervezéséig és optimalizálásáig. Ebben a könyvében bemutatja, milyen szó szerint korszakalkotó szerepe és jelentősége volt a kampányban és Obama győzelmében a közösségi média, jelentős részben a Facebook által kínált lehetőségek felhasználásának. Olyan finoman hangolható eszközök létrehozását és sikeres alkalmazását tette lehetővé, amelyek hatékonysága messze meghalad minden korábbiakat. Részletes szakmai elemzéssel tárja elénk, hogyan használták fel a kampányban ezeket a kezdetektől a választás éjszakájáig, hogyan építettek fel és irányítottak a egy rendkívül hatékony „infokommunikációs közösséget”, hogy az segítsen megválasztani Obamát, aki ezzel a világ első „digitális” elnöke lett. Döbbenetes képet ad arról, milyen hatalmas új lehetőségek nyíltak meg így a befolyásolásra, mozgósításra lényegében mindenki előtt, aki képes kezelni ezeket az eszközöket (megrendelési info: Csibi Erzsébet, Pearson Education Magyarország, erzsebet.csibi@pearson.com) Íme a Facebook a mai, sőt, egészen pontosan már a tegnapi valójában - és igazán még felmérni sem tudjuk, mivé növekedhet a jövőben, vagy mit érhetnek el a helyébe lépő még fejlettebbek. Annyi bizonyos, hogy mind többek számára az életük mind meghatározóbb részévé és eszközévé válnak. Hiszen a könyv már a Facebook kezdeti időszakáról is elmondja, hogyan épült az be az emberek életébe, valóságos függőséget teremtve: „Rövidke élete során a thefacebook befurakodott a napi programba is. Az ember fölkel, megnézi, kik jelölték be vagy igazolták vissza Facebookon, aztán megy a dolgára. Ha napközben az egyik előadáson vagy az ebédlőben meglátott valami jó csajt, hazaérve egyszerűen rákeres a Facebookon és bejelöli. Esetleg pár sorban emlékezteti, hogyan találkoztak, vagy milyen közös pontokat fedezett fel az érdeklődési köreik között...” És még a függőségről: „Az ember nem csak egyszer néz fel a Facebookra. Mi több, legalább naponta visszatér, hogy igazítson valamit a profilján, (...) legfőképpen pedig megnézze, kik jelölték be. Az egyetemi élet jókora része virtuálissá vált...”. A Facebook rohamosan növekvő mai potenciálját pedig talán mindennél jobban kiemelik azok a hírek, amelyek arról szóltak, mekkora szerepe volt a közösségi médiának az észak-afrikai elnökbuktatásokban.
Mezrich műve tényekre alapozott, azokat elbeszélő stílussal felöltöztetve előadó fejlődéstörténet. Mindenekelőtt Mark Zuckerbergnek, a Facebook megalkotójának a fejlődéstörténete, mellette többeké, akik a kiindulástól a vállalkozás milliárdos céggé válásáig részt vettek annak fejlesztésben, menedzselésében, s magáé e vállalkozásé. Végigkísérhetjük benne, hogyan vált a Facebook korunk egyik leginkább emblematikus cégévé. Emblematikus azzal, amit néhány zseniális fickó benne és általa elért: olyan meredeken felívelő, hihetetlen méretű üzleti sikert, amilyenre a modern informatika és infokommunikáció világán kívül aligha van példa a gazdaságtörténetben, semmiképpen sem ilyen viharos piachódítással. S még inkább emblematikus cége és sikertörténete a korunknak azzal, hogy a Facebook a legmodernebb tudásipar egyik zászlóshajója: Marknak és fejlesztő társainak a tudása, szellemi termékei tették naggyá, azok hasznosítása vált benne óriási üzleti sikerré. S amire végképp csak ebben a korban van példa - igaz, itt sem sok -: pár zseniális fiatalember pusztán a tudásukkal és a számítógépeikkel, tőke és (a laptopjaiktól eltekintve) anyagi termelési tényezők nélkül tudott létrehozni és a növekedési pálya első, jelentős szakaszán végigvinni egy céget, amely onnan egyenes úton emelkedett a világsikerig. S ha már a gazdaságtörténetre utaltunk: a történelem sok kiemelkedő csodagyereket tart számon - hogy az ilyenként talán leginkább ismert Wolfgang Amadeus Mozart mellett, matematika zsenikről nem is szólva, csak Arthur Rimbaud-t említsük, aki 19 éves korára már befejezte a világirodalomban is kiemelkedő életművét. Infokommunikációs korszakunkig azonban valószínűleg nincs példa a gazdaságtörténetben arra, hogy kamaszgyerekek, vagy akár egyetemisták olyan fejlesztést alkotottak volna, amelyből gazdasági világsiker válik.
„A Harvard egyik kollégiuma. Az éjszaka közepe. Egy srác, aki sokat tud a számítógépes rendszerekről meg a szétszedésükről (a szétszedés itt rendszertechnikai értelemben értendő - OP). Egy srác, aki kívül rekedt az egyetemi élet pezsgő hormonális világán.” Lényegében így kezdődik a Facebook fogantatása. Mark azon az éjszakán két dolgot akart: elmerülni a számítógépes informatika világában, amelyben ő, az amúgy suta balfék, a dolgok urának érzi magát, és egy nagy trükk létrehozásával megszerezni azt, amit az egyetem magafajta népe a legfőbb jónak tekintett: a szó szerint is kézzelfogható NŐ-t. Ő, aki a Harvard - itt nagyon plasztikusan leírt diákvilágában csak egy volt a fura bogarak közül, akiknek vajmi kevés esélyük van a lányoknál, és még kevesebb az elismerésre, létre akart hozni egy látványos, nagy dobást, amely olyan megbecsülést hoz neki, mintha futballsztár lenne. És már ezen az éjszakán bebizonyosodott, hogy fölényes tudással képes legyőzni a Harvard egész informatikai rendszerét - amint a továbbiakban más egyetemekét is. S amint a Facebook első verziója megjelent az egyetem nyilvánossága előtt, azonnal megmutatkozott, hogy Zuckerberg nagyon beletalált egy addig látens igénybe. „Annyian voltak egyszerre az oldalon, hogy teljesen belassult a net az egyetem egész területén. A tanárok még az emailjeiket sem tudták megnézni. Rohadt nagy majré volt.” Az oldal hírének futótűzszerű terjedését pedig minden bizonnyal segítette Zuckerberg a balhé kedvéért feldobott infantilis ötlete is, amelyet a blogján úgy írt le, hogy az oldalon bemutatott lányokat tanyasi állatokkal összehasonlítva kellene pontozni. „Az egyetem feminista csoportjai tucatjával írták a leveleket” idézi Mezrich. És: „Az egyetem tele volt fiatal weboldal-gyárosokkal. Eduardo (Mark Zuckerberg első partnere a fejlesztésben) még legalább egy tucat olyan hallgatót ismert, akik online üzleteken ügyködnek a kollégiumi szobájuk mélyén. Dr Eduardo tudomása szerint egyik tervezett honlap sem volt olyan fullextrás, mint Marké. A Facebook a sikeres szolgáltatások minden vonásával rendelkezett. Egyszerű ötlet, randilehetőségek, zártkörűség. Mint valami online végzős klub, csak éppen a kollégiumi szoba magányában is elérhető.
Mezrich a történetet tucatnyi interjú, több száz forrásmunka és ezernél is több oldalnyi dokumentum alapján írta meg, igénybe véve még bírósági jegyzőkönyveket is. Megjegyzést is érdemel, hogy a részletek tekintetében olvasás közben a bőség zavarával küzdünk, s gyakran nagyon is jól jönne egy név- és tárgymutató, amely segítene visszakeresni azokat - ilyen azonban nincs a könyvben. Ez annál is sajnálatosabb, hiszen e kötet tényirodalomként az infokommunikációs technika és az abból kinövő infokommunikációs társadalom fejlődéstörténetének fontos fejezete.
Igen jellemző Mark világára - és egyben az infokommunikációs korszakunkra is -, hogy ezét a sorsdöntő éjszakáét Mezrich a leghitelesebb forrásból idézhette: Mark lépésről lépésre leírta azt a blogjában. Azzal kezdve, hogy „kicsit részeg vagyok”, kommentálta az egészet, ahogy egy sajátos ötlettel, a balhé kedvéért elkezdte felépíteni azt a saját adatbázist, amelyhez akkor és a továbbiakban megteremtette a Facebook alapjait. Lényegében az egyetemi honlapokról hekkelt fényképekből egy arcképcsarnokot kezdett építeni, hogy azon megmutassa, ki milyen hülyén néz ki, s még inkább, hogy dögös csajok képei sorakozzanak a keze alatt, akiket a honlap látogatói értékelhetnek, persze szintén a balhé kedvéért. S amint alakult a keze alatt a Facebook rendszere, az első használati értékét abban látta, és úgy is igyekezett megteremteni, hogy online találkahelyet épít kapcsolatépítésre és -tartásra. Ennél messzebb akkor nem látott, nem is nézett, üzleti célokkal, bevétel generálással nem foglalkozott. A Facebook - akkori nevén thefacebook (az elnevezés onnan származik, hogy a kezdeti tartalom elsődleges forrását, az egyetem által ábécérendbe tett diákfotók adatbázisát hívták így) - első üdvözlő oldala is ekként szólt a látogatóhoz:
[KÖSZÖNTJÜK A THEFACEBOOKON!] / A thefacebook online közösségi oldal egyete-misták és társaságaik számára. / Az oldalt a harvard Egyetem hallgatói használhatják./ A thefacebook segítségével: / Megtalálhatod az iskolatársaidat, / Rákereshetsz a csoporttársaid-ra, / Megnézheted a barátaid barátait, / Átláthatod a saját közösségi hálózatodat. / Első lépésként kattints a „Regisztráció” gombra, vagy ha már regisztrált felhasználó vagy, egyszerűen jelentkezz be!
Amint Mezrich írja, Zuckerbergnek a kívánt balhés nagy dobáson túl az indulásnál számára valószínűleg az egészet működtető matematika volt az igazán csábító, a dolog informatikai oldala, a weboldal lelkét adó kódolás. Nem csak a programot kellett megírnia, meg kellett alkotnia a helyes algoritmust is. S ugyancsak a vonzó szakmai részhez tartozott, hogy a szükséges tartalom megszerzéséhez fel kellett törnie az egyetem azt tartalmazó adatbázisát - amint majd később más egyetemekét is. „A Harvard számítógépes rendszerének feltörése pedig gyerekjáték volt neki. Jobban vágott az esze, mint bárkinek, akit a Harvard megbízott a rendszer létrehozásával, működtetésével és a biztonsági rendszer kiépítésével. Keményen lealázta őket. A Harvard volt a világ első számú egyeteme, de Mark Zuckerbergnek és a számítógépének nem volt ellenfél.” S mindezt folyamatosan kommentálta is a blogjában. A fejlesztés önmegvalósító örömét, s a szellemi fölényének ebből eredő érzését határtalanul élvező kölyökből a fejlesztéseinek gazdasági potenciálját tudatosan kiaknázó és tovább növelő üzletemberré majd csak később válik, ahogyan azt a könyv végig bemutatja. Másrészt viszont Zuckerberg, ha a kezdetnél sokban infantilis is, ugyanakkor nagyon céltudatos: a thefacebook minden oldalának alján már ott a felirat „készítette Mark Zuckerberg”. Mezrich szavával ez Mark védjegye az egész világ előtt.
A Facebook felívelésének kritikus jelentőségű vonása, hogy a bevezetését nem kellett marke-ting eszközökkel, reklámmal, propagandával segíteni. Szolgáltatásainak, a benne kínált lehetőségeknek köszönhetően a híre futótűzként terjedt, s a felhasználói száma öngerjesztő módon, rohamosan növekedett. Hasonló történt a Google esetében is, s más szolgáltatások sikere is mutatja, hogy ez az internet-gazdaság egyik jellegzetes, csak rá jellemző növekedési modellje. Csupán fél évvel a kritikus éjszaka után már ezt írja a Stanford egyetem újságja: „Üresek az előadók. Senki sem készül az óráira. A hallgatók naphosszat megbűvölve bámulják a számítógépük képernyőjét. Tombol a thefacebook.com őrület.”
Ismétcsak egyedülálló vonás, hogy a fejlesztés, a Facebook kezdeti felfuttatása gyakorlatilag aprópénzből történt. Csupán szerver bérletre költöttek, s a kicsiny fejlesztőcsapat megélhetésére. Mark barátja és első üzlettársa, Eduardo adott ehhez először ezer (!!) dollárt, majd még 16 ezret. Nagyon jellegzetes az ő története is. Az eredeti megállapodás szerint ő lett a vállalkozásuk menedzsere, ő próbált hozzá pénzt is szerezni - igyekezete szerint hirdetési bevételek formájában, ez utóbbit vajmi kevés sikerrel. A cégtől azonban később, annak felnövekedése során kibuktatták, hogy a helyét átvegye egy sokkal keményebb üzletember.
A Facebook kezdeti sikerére felfigyelt egy olyan fejlesztő, aki már két internetes vállalkozást is nagy sikerre vitt, őt azonban mindkettőből kibuktatták. Ő Sean Parker, aki gimis kamaszként - íme, ismét az internet-korszak egyedülálló vonása! - egy hasonló korú társával létrehozta az első fájlcserélő oldalt, a kiemelkedő sikerű Napstert. Parker meglátta a Facebookban az újabb nagy üzlet lehetőségét, Markékhoz csapódott, s előbb informálisan, majd mind szorosabb kötődésben menedzselni kezdte a vállalkozást. Ekkor még mindig a kezdő 16 ezer dollárból éltek. „Mark Zuckerberg együtt élt az üzlettel. Ambíciózus volt, kitartó és tehetséges. Zseni, semmi kétség, ráadásul megvolt benne a minden mást kizáró összpontosításnak az a különös képessége, ami nélkül az efféle vállalkozások elhalnak. Mark minden áldott nap, még hajnali négy-öt óra tájban is programozott, aminek láttán Sean egyre határozottabban úgy vélte, a XXI. századba lépő Szilícium-völgy egyik legnagyobb sikertörténete bontakozik ki a szeme előtt.” írja Mezrich. Amúgy Parker alkotta meg a Facebook elnevezést is, amikor rávette társait, hogy a külső tőke bevonásának előfeltételeként átszervezzék, professzionális alapokra helyezzék a céget.
Érdemes megjegyezni: Markéknak nagy szerencséjük volt, hogy olyan üzletember vette a kezébe ügyeik menedzselését, aki már túl volt két nagy bukáson. Vezénylő tábornok csak akkor lehet igazán jó, ha már legalább egy-két nagy vereséget elszenvedett - hiszen csak azok hatására kezdi az ember valóban kutatni, hogy legközelebb mit kell sokkal jobban csinálnia, és hogyan tegye azt. Márpedig „a Szilícium-völgyben háború folyik. Olyasmiket kell meglépni a túlélésért, amiket a közgázon nemigen tanítanak. Sean sose járt egyetemre, gimiben indította el a Napstert. Bill Gates pedig soha nem diplomázott le a Harvardon. Az itteni világ nagyfejesei nem a diplomájukkal jutnak előre.”
Parkert a második sikeres vállalkozásából az abba bevont kockázati tőkés rúgta ki. („Kockázati tőke jó, ha van, de jobb, ha nincs” élcelődik ezen Mezrich.) Mégis, ő lett az, akinek sikerült a Facebook finanszírozásába számukra is elfogadható feltételekkel bevonni kockázati tőkét. A finanszírozó egy másik internetes szupersiker, a PayPal elindítója, az USA egyik leggazdagabb embere, Peter Thiel, a többmilliárd dolláros kockázatitőke-alap, a Clarium Capital vezetője. A történetnek ez a szála amúgy érdekes és tanulságos bepillantást ad a kockázati tőke világába is, egész pontosan abba a szegmensébe, amely ennek az iparágnak az eredeti tevékenységével, a nagy növekedési képességű induló vállalkozások kockázati finanszírozásával foglalkozik.
A többi, történelem. Még néhány jellemző mozzanat Mezrich elmondásában:
A thefacebook indulása után pár héttel már a közösség ötezer tagot számlált, a Harvardon a hallgatók 85 %-nak volt már Facebook-profilja. Úgy két hónappal később, miután Zuckerbergék más egyetemeken is terjeszkedni kezdtek, a felhasználók száma az ottaniakkal a becslések szerint már megközelítette az ötvenezret.
Bekerítési stratégia: a kis texasi Baylor egyetem eredetileg nem akart csatlakozni a thefacebookhoz, mondván nekik megvan már a saját, belső közösségi hálójuk. Zuckerbergék a környékbeli egyetemeket vették célba. A bayloros diákok végül, annak láttán, hogy százöt-ven kilométeres körzetben az összes barátjuk fent van a thefacebookon, gyakorlatilag könyörögtek a csatlakozásért, s a saját közösségi hálójuk napokon belül eltűnt a süllyesztőben.
2004 tavaszvége: Mark „a szobája mélyén, egy fél rekesz sör mellett elmélkedve” úgy dön-tött, hogy a következő néhány hónapra átteszi a székhelyét a Szilícium-völgybe, s ott folytatja a munkát.
2004 július: Peter Thiel 500 ezer dollárt fektet be a Facebookba - kezdőtőke, ahogy ő nevezi, (azaz start-up capital) -, amelynek fejében 7% részesedést kap a cégben, és egy helyet az öttagú igazgatóságban. Érdemes idefűzni, hogy Mark még jóval a Facebook előtt kifejlesztett egy szoftvert MP3 lejátszókhoz, amelyért a kósza hírek szerint a Microsoft egy- két millió dollárt kínált, őt azonban nem érdekelte az üzlet. Ha akkor okosabb, profibb, most ennyi pénzért nem kellett volna osztozkodnia, legfeljebb majd később, magasabb fejlettségi szinten, jóval többért. Thiel befektetésével a Facebook-vállalkozás magasabb osztályba lép, ami szükségessé teszi azt is, hogy ennek megfelelő jogi és szervezeti formát adjanak az azt működtető cégnek.
2004 október: kifejlesztik az üzenőfalat, azt a közösségi kommunikációs eszközt, amilyet egyetlen más közösségi oldal sem kínált. Szintúgy kifejlesztik a csoportok alakításának eszköztárát. A majdani internetes Obama-kampány egyik kezdete éppen egy ilyen csoport létrehozása volt 2006-ban, Students for Obama néven.
2004 október: az új tanév kezdetén a Harvard rektora bejelentette a gólyáknak, hogy mindannyiukat megkereste a Facebookon.
2005 május táján: Az Accel Partners kockázatitőke-befektető 13 millió dollárt fizet részesedésért a cégben, s ezzel annak értékét mintegy 100 millió dollárra teszi.
2005 szeptember: ahogy annak a jól megvalósított innovációs fejlesztésnél lennie kell, a rend-szerben rejlő lehetőségek kiaknázására támaszkodó, gyorsan gyarapodó új szolgáltatások ki-fejlesztése és rendszerbe állítása növeli tovább viharos sebességgel a Facebook használati értékét és népszerűségét: fényképmegosztó alkalmazás, megjelölések rendszere a fényképek-hez, hírkövető rendszer.
2007 október: a Microsoft a Google-lal folytatott rövid, de igen nagy port felvert licitálás után 240 millió dollárt fizetett a Facebook részvényeinek 1,6 %-áért, ezzel a céget több mint 15 Md dollárra értékelte. Év végére a felhasználók száma meghaladta a 200 milliót, és hetente 5 millióval nőtt.
2009 A Facebook sikeresen átvészelte a recessziót, bámulatos növekedése folytatódott, fel-használóinak száma az év végére várhatóan jóval meghaladja majd a 200 milliót, s a legutóbbi jelentések szerint a cég hetente ötmillió felhasználóval gyarapszik (Mezrich nem jelöli, hogy ezt pontosan mikor írta - OP). Mark Zuckerberg kis kollégiumi kísérletéből az internet egyik legnagyobb befolyású vállalkozása lett, s kétségtelen hogy ő a világ egyik leggazdagabb 25 éves fiatalembere - sokak szerint minden idők legfiatalabb self-made milliárdosa. S amint a történet is megmutatja, a hajdani „szocio-béna”, fura számítógépzseniből kőkemény, céltudatos üzletember lett. Mezrich szavaival „Mark nem fogja engedni, hogy bármi vagy bárki a Facebook útjába álljon.” Másrészt: „Azt az embert, akivé Mark Zuckerberg vált, legjobban egyszerű és elegáns, egyetlen mondatot tartalmazó névjegykártyája jellemzi. Ezt a kártyát ő tervezte. >Vezérigazgató vagyok - bekaphatod.<” S tegyük hozzá: ilyet persze minden hülye megengedhet magának, de a sikeres üzletemberek között csak a legsikeresebbek.

Ökoépitészet - A környezettudatos építészet lehetőségei - Alexandra Kiadó, 2010

Antonino Terranova, Gianpaola Spirito, Sabrina Leone & Leone Spita: Ökoépitészet - A környezettudatos építészet lehetőségei - Alexandra Kiadó, 2010
Dr Osman Péter ismertetése



Ez a bámulatos album a jövő építészetéről szól - egészen pontosan arról az építészeti irányzatról, amelynek érvényesülése minden valószínűség szerint nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az emberiségnek legyen jövője. Eredeti címe még találóbb is e tekintetben: „Fenntartható építészet”. (Jellemzőként megemlítjük, hogy az eredeti címére első körben 16.100 találatot hoz fel a Google.) Amit itt látunk, az építészeti alkotások, amelyeket bemutat, mindennek a csúcsfényei, a mai igényeknek megfelelő környezetbarát épületek, és az azokban alkalmazott megoldások legjavának kiemelkedő példái. Bízhatunk - bíznunk kell - azonban abban, hogy úgy működik majd ez is, mint az innováció a XX. század gépjárműiparában: a haladást jelentő új megoldásokat először a csúcskategóriás modellekben hozzák létre, majd az ahhoz szükséges feltételek megteremtésével - ami gyakorta további innovációs munkát igényel - rendszerbe állítják azokat a fogyasztók széles tömegei számára gyártott változatokban is. Ebben az albumban a legmodernebb, környezetbarát épületek kiemelkedő példái sorakoznak - a bennük alkalmazott, e minőségüket adó technológiák, konstrukciós megoldások, anyagok pedig remélhetőleg átkerülnek a hétköznapok építészetébe is, hogy annak termékeit is környezetbaráttá tegyék.
Mindez szorosan kapcsolódik ahhoz, hogy korunk egyik sarkalatos kérdése a fenntartható fejlődés feltételeinek megteremtése. Igen, a megteremtésük, hiszen ma túlnyomórészt olyan paradigmában működik a világunk, amelyben ezek a feltételek messze nem biztosítottak. Valójában azonban ennél is rosszabbul állunk: az élet igen sok területén nem is a fenntartható fejlődés, hanem a tartós fennmaradás feltételeinek a megteremtése, a hanyatlás megakadályozása az elsőszámú feladat. Meghatározó jelentőségű feladat ez az építészetben is, ahol a modern kor építészete tette azzá, legfőképpen annak az a része, amelynek a rendeltetése az volt, hogy kiszolgálja a városok gyors ütemű növekedését, valamint az erőltetett ütemű növekedés-re törekvő gazdasági élet igényeit. Emblematikus példái ennek az alacsonyabb vásárlóerejű tömegek részére létrehozott lakótelepek, különösen a szegényebb országokban - és nem a puszta létükkel, hanem az épületeik minősége miatt. Igen nagy tömegben, gyorsan, és a lehető legolcsóbban kellett lakásokat és egyéb épületeket létrehozni (a hajtóerőket és a mögöttes érdekeket most ne elemezzük!), ennek az anyagi-, technológiai- és pénzügyi kereteibe pedig nem fért bele a környezetbarát építőanyagok felhasználása. Így eljött a betonelemek és -építmények tömeges alkalmazása, aminek negatívumai közül itt egyet emelünk ki: a termékei velünk is maradnak szinte az idők végezetéig, és szó szerint elveszik az emberiség számának gyarapodásával amúgy is mind szűkebb életteret akkor is, midőn maguk már nem szolgálnak ilyeténként, hacsak nem találunk gazdaságilag életképes és lehetőleg környezetbarát megoldást arra, hogy hogyan szabadulhatunk meg tőlük. Hasonló problémákat jelentenek az egyéb olyan építmények, amelyeknek anyaga szolgálatuk megszűntével nem enyészik el önmagától, nem válik ismét a természet egészséges, önmegújító körforgásának részévé, s főként önmagától nem is adja így át a helyét az ember életfeltételei fenntartásának. Az előbbieknél is, ezeknél is különösen hasznos stratégia, hogy „ha túl nehéz megszabadulni tőle, keltsük új életre a korszerű igények szolgálatában” - amint arra e kötet izgalmas példákat hoz.
Építészetünk szintúgy döntő jelentőségű problémája az energiafelhasználás optimalizálása. Minden bizonnyal sok idő eltelik még addig, amíg kiderül, valós fenyegetést jelent-e a ma oly sokat emlegetett globális felmelegedés, amely elleni védekezést immár korunk óriási gazdasági kihatású kulcskérdésévé tették, vagy az netán minden idők egyik legnagyobb, és kommunikációval legjobban megágyazott gazdasági bulijának bizonyul. Ám még ha nem is kellene tartanunk attól, hogy a hőkibocsátással, valamint az üvegházhatás kedvezőtlen következményeinek fokozását eredményező légszennyezéssel magunk is erősen hozzájárulunk a létfeltételeink romlásához, a fennmaradásunk biztosításához mindenképpen drasztikusan és igencsak gyorsan csökkenteni kell a világunk energiafelhasználását. Ha nem azért, hogy a felmelegedés ne ártson, azért feltétlenül, hogy ne merüljenek ki az energiaforrásaink, továbbá hogy tartósan elviselhető szintre szorítsuk mindazt a környezetrombolást és egyéb járulékos problémákat, amelyek az energiatermeléssel járnak. Az utóbbiakat tekintve, igen valószínű, hogy meglehetősen gyorsan tarthatatlannak bizonyul az a törekvés, hogy bioüzemanyag előállítással fedezzük az energiaszükségletünk jelentős hányadát. Tarthatatlannak, mert ahhoz lesz szükség minden termelési tényezőre és -kapacitásra, hogy fedezni tudjuk az emberiség élelmiszer szükségletét. Az immár klasszikus „iszik vagy vezet” szlogen a nem igazán távoli jövőben már nagyjában-egészében így állhat elénk: „eszik vagy energiát fogyaszt”.
Aligha igényel tehát további fejtegetést annak belátása, mennyire létkérdés, hogy az építészet a maga eszközeivel minél jobban hozzájáruljon az energiával való takarékoskodáshoz, és azon messze túlmenően is a fennmaradáshoz és a fenntartható fejlődéshez szükséges környezet megóvásához. Annak is megtartó ereje lehet, ha az emberek minél szélesebb köreiben támad fel az igény, hogy az épített környezetükben is a természettel harmóniában éljenek. Mindennek ígéretét hordozzák azok a szuperépületek, amelyekkel itt megismerkedhetünk - ahogy egy-egy, kiemelkedően innovatív megoldásokkal létrehozott prototípus magában hordja e megoldások elterjesztésének és széleskörű hasznosításának ígéretét. Önmagukban nézve pedig ezek az épületek megragadó körképet adnak a mai építészetnek a jövő szempontjából kétségkívül legfontosabb irányzatáról.
A kötet öt tematikus fejezetre oszlik. Ezek: ◙ Ökotech: korszerű technológia a környezet szolgálatában. ◙ Low tech: helyi építőanyagok használata a fenntartható építészet szolgálatában. ◙ Green arch: a természet az épített környezetben ◙ Land arch: építészet a természet álruhájában ◙ Recycle arch: meglévő épületek környezetbarát átalakítása.
Mindegyik fejezet egy tömör, kétoldalas összefoglalóval indul. Ízelítőül idézünk a Low tech fejezetéből: „Az ökologikus szemléletű építészet igénye az 1970-es években, az első olajválság aggasztó jelenségeinek hatására fogalmazódott meg, ám ekkor még alig akadt olyan építész, aki az alacsony technikai igényű megoldásokat részesítette volna előnyben. Az utóbbi évek során azonban érzékelhetően megélénkült az építésztársadalom érdeklődése az olyan technológiák iránt, amelyek összhangba hozhatók a környezetvédelem szempontjaival; ezek közé tartozik a természetes építőanyagok használata. Azok az alkotók, akiket a mértéktartás és az ökológiai kérdések iránti érzékenység vezérel, ma rendkívül változatos módon alkalmazzák a korábban sokak által ’szegényesnek’ tartott építőanyagokat. (...) A low tech építészet arra törekszik, hogy a környezetbarát építőanyagok és technológiák használatát összeegyeztesse a korszerűség kívánalmaival.” Fenntartás nélkül mondhatjuk, hogy ez nagyon is követendő hozzáállás. (Ugyanaz a bölcsesség nyilvánul meg benne, mint az UNIDO megfontolásaiban, amikor a hetvenes évek táján, a fejlődő országok technológiai felzárkózását szolgáló technológia transzfer vonatkozásában előtérbe helyezte az optimális technológia koncepcióját. Abban a keretben az optimális technológia a fejlett technológiának azt a legmagasabb szintjét jelölte, amelyet a befogadó ország, ill. annak cégei képesek optimális ráfordítással és eredménnyel átvenni, bevezetni és hasznosítani.) A megvalósításra pedig nyolc példát sorakoztat fel a fejezet.
Az album összesen ötven építészeti alkotás részletes bemutatását adja fényképekkel, ábrákkal, vázlatokkal, elrendezési rajzokkal, és igen alapos leíró és magyarázó szövegekkel, a fontos és/vagy jellegzetes megoldási (technikai) részletek képi és szóbeli kiemelésével. Ezekkel sok-színű, rendkívül izgalmas válogatást kínál e felettébb korszerű irányzat világából, annak nemegyszer meglepőnek ható alkotásaiból. Kiragadott példákként említjük a Low tech fejezetből a pekingi nagy bambuszfalat, amely valójában diplomata-vendégházak sora, s a megtervezésére tíz neves ázsiai építészt kért fel a kínai kormány; a Green arch-ból a mumbai-i Residence Antilia magasházat, amelyről e kötet ekként szól: „A hegytetőre helyezett lakóépületről nem könnyű eldönteni, hogy a természeti vagy az épített környezethez tartozik-e; (...) az ’épített táj’-ként megjelenő szinteltolásos épület ősmintáját az ókori Babilon függőkertjei kínálták; a Land arch-ból a halászkunyhóból organikus formára átalakított, Antoni Gaudí mesebeli Parc Güell-jét idéző acélvázas-faburkolatú svéd Dragspelhuset épületet; a Recycle arch-ból a londoni Container City-t, amelyet a világ különböző pontjairól összeszedett, kiselejtezett konténerekből építettek, továbbá a hollandiai Tea House on Bunker teaházat, amelyet egy 1936-ban épült katonai bunkerből alakítottak ki, s az album szavait idézve „műfaji szempontból az építészet és a dizájn, pontosabban az építészet és a szobrászat határán helyezkedik el”.