2010. november 17., szerda

Norman Mailer: MOONFIRE Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja


Norman Mailer: MOONFIRE - Tűz a Holdon - Az Apollo-11 hősies útja - Vince Kiadó, 2010

Dr Osman Péter ismertetése
A száraz tények: 1969. július 20-án az USA Apollo űrprogramjának keretében az Apollo 11 teljesítette Kennedy elnök ambíciózus ígéretét, Amerika nagy álmát, és ember lépett a Hold felszínére. A Holdra-szállást szolgáló, a NASA által megvalósítandó Apollo programot 1961 májusában jelentették be. Kennedy 1961-ben tűzte ki célul a Kongresszusban tartott beszédében, hogy az USA még az évtized lejárta előtt embert juttat a Hold felszínére, s onnan épségben vissza is hozza a Földre. Az idáig vezető út nem volt sima, és nagyon nem volt olcsó - az árába még emberéletek is bekerültek. A program keretében űrhajósok elsőként az Apollo 1 fedélzetén repültek volna a világűrben, azzal a feladattal, hogy Föld körüli pályán kipróbálják a majdani holdraszállás „anyahajójaként” szolgálni hivatott Apollo űrhajót. 1967. január 27-én azonban az indítópadon álló Apollo-űrhajóban próba közben halálos baleset történt: egy rövidzárlat következtében tűz ütött ki a tiszta oxigénből álló légkörű kabinban, és a legénység (Gus Grissom, Edward White és Roger Chaffee) életét vesztette. Ezt ember nélküli kísérleti repülések követték, és az Apollo 7 lett az első űrhajó, amely 1968 október 11-én három űrhajóssal a fedélzetén 163-szor sikeresen megkerülte a Földet. Az embereket a Holdra vezető út következő nagy lépését az Apollo 8 tette meg: űrhajósokkal a fedélzetén a Holdhoz repült, azt megkerülte, és sikeresen visszatért a Földre. Az Apollo 10 ismét űrhajósokat vitt a Holdhoz, akik a holdkomppal gyakorolták a holdraszállási manővert, 15,6 km-re megközelítették a holdfelszínt, de nem szálltak le. Űrhajójuk a visszaindulás előtt 31-szer kerülte meg a Holdat. Ezt követte az Apollo 11 sikere, Neil Armstronggal (a küldetés parancsnoka), Buzz Aldrinnal (a holdkomp pilótája) és Michael Collinssal (a parancsnoki kabin pilótája), amellyel lezárult az akkori két versengő szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió közötti űrverseny egy döntő szakasza.
Az Apollo 11 talán a legfényesebb csillag az űrkutatás egén. S ahogy a világunkat alkotó ele-mek nagy része szupernovák kohóiban jött létre, hasonlóképen a modern eszköztárunk nagy hányadát a katonai célú kutatás-fejlesztéseknek, köztük, némi eufemizmussal - vagy meglehe-tősen átlátszó álcázással - szólva, az űrtechnológiai kutatásoknak köszönhetjük.
A Holdraszállás több vonatkozásban is kiemelkedő jelentőségű. Mindenekelőtt és -felett, az ember első ízben tudta megvetni a lábát egy másik természetes égitesten. Az ebben megtestesülő tudományos és műszaki teljesítmény nagysága önmagáért beszél. S bár a 20. század második felében már mindinkább körülvették az embereket a hétköznapi életükben is a mindenkori csúcstechnológiák termékei - ill. azok polgári „leszármazottai” -, valószínűleg semmi más nem hívta fel a figyelmüket ennyire látványos, megragadó és nyilvánvaló formában a modern tudományban és technikában rejlő óriási lehetőségekre.
Az akkor még igencsak felszabdalt nemzetközi színtéren kiemelkedő jelentőségű volt az is, hogy az Apollo 11 sikerével az USA minden látható tény szerint visszavette az elsőséget az űrversenyben a Szovjetuniótól - ma már azt is tudjuk, hogy véglegesen. Nyilvánvaló az is, hogy milyen hatással volt ez a polgárainak az országuk iránt érzett megbecsülésére, amelyet a hatvanas évek igen sokakban igencsak megtépázott. S ma már tudjuk azt is, hogy a kikényszerített fegyverkezési verseny - annak látható homlokterében pedig az űrverseny és a csillagháborús fenyegetés - volt a fő eszköz abban, hogy az USA meg tudta törni az akkori nagy ellenfél, a sokban több mint potenciális ellenség, a Szovjetunió erejét, ami végül is elvezetett az utóbbi összeomlásához. Az Apollo 11 sikere, Neil Armstrong híres mondásával a „nagy lépés az emberiségnek” nagy lépés volt ezen az úton is. Az már egy más - nagyon is súlyos - kérdés, hogy mit tesz egy szuperhatalommal, ha úgy érzi, immár fenyegető versenytárs nélkül ül a világ trónján, és mit tesz a polgári célú kutatás-fejlesztéssel, ha mögötte nem állnak a geostratégiai versenyek és feszültségek által hajtott, erőltetett ütemű katonai fejlesztések teljesítményei. Mintha napjainkra a kutatás valamelyest meg is feled-kezett volna égi kísérőnkről, új jelentést adva Radnóti sorainak: „Ki fog néked, hold, szerenádot adni, / Hisz ma a bolondok ölnek, csalnak, / Éji zenét a Pénznek adnak… / A józanok, - a józanok meg bolondabbak, / Mint régi nagy bolondok. / Ki fog a holdnak ma szerenádot adni. (Radnóti Miklós: A bolond és a hold)
Mailer műve az emberiség egyik nagy hőseposzának sajátos megfogalmazása. Hőseposza az embernek és az ő modern technikájának, hiszen mi lehetne kényesebb kettejük viszonyában, mi tehetné szélsőségesebben próbára az ember bátorságát és a technikába vetett bizalmát, mint az, hogy három űrhajós rábízza életét egy rakéta-monstrumra, hogy az elvigye őket a Holdig, és épségben vissza is hozza, kettejük pedig ezen felül még egy törékeny kis szerkezet-re is, hogy az leszálljon velük a Hold felszínére, és vissza is vigye őket az űrhajóra. Minden előzetes felderítés ellenére is, a Nyugalom tengerében kijelölt leszállóhelyük valójában az ismeretlenség óceánjában úszott, hiszen ember a Holdon addig nem járt.
E történet nagyban a kockázatról szól, amelyet az ember azzal vállal, hogy egy űrhajóra bízza az életét, s amely messze túlszárnyal minden mást, ám a holdkomppal történő utazás kockázata még azt is sokkal felülmúlja. Ha a holdkomp cserbenhagyja utasait, senki sem segíthet rajtuk. Már az is a modern ember és a modern technika hallatlan és szinte felülmúlhatatlan csodája volt, hogy az Apollo 13 legénysége minden balszerencse ellenére épségben vissza tudott térni a földre. Több mint valószínű - és Isten ne adja, hogy ki kelljen próbálnunk! -, hogy ha a leszállt holdkomp meghibásodik, nem csikarható ki esély utasai kimentésre. A kötet idézi Michael Collins, a holdraszállás során a Hold körüli pályán keringő parancsnoki kabin pilótájának szavait: „Ha valami gondjuk van a Holdon, én semmit sem tehetek... Ők is tudják, én is tudom, és tudja a küldetésellenőrzés is, hogy van olyan üzemzavar, amikor egyszerűen nem tehetek mást, begyújtom a hajtóműveket, és nélkülük térek haza”. S ha belegondolunk, nehéz megmondani, ki járt volna rosszabbul, ha ez meg-történik: a két űrhajós, aki örökre ott marad a Holdon, vagy Collins, akinek már mindvégig azzal a tudattal kellett volna élnie, hogy ott hagyta őket. Armstrong pedig, midőn a felszállás előtt sajtótájékoztatón megkérdezték, mik a terveik arra az esetre, ha a holdkomp nem tudna felszállni a Hold felszínéről, előbb nagyon emberi, majd nagyon professzionális választ adott: „Nos, erre nem kellemes gondolni.” és „Úgy határoztunk, hogy nem gondolunk rá, amíg nincs itt az ideje.”
A Vince Kiadó ajánlójából idézve, „A 20. század egyik legnagyobb íróját, Norman Mailert a LIFE bízta meg, hogy tudósítson a Holdra szállásról.” Aligha van objektív mérce annak megítélésére, ki számíthat „egyik legnagyobb” írónak. Tény, hogy Mailer a 25 éves korában megjelent nagysikerű könyvének, a Meztelenek és holtaknak erőteljes, nemegyszer cizelláltan brutális lényegláttatásával hívta fel magára a figyelmet. E kötet tekintetében jelentőséggel bír, hogy a főiskola után a Harvard Egyetemen repülőmérnöki tanulmányokat folytatott (aeronautical engineering - l. http://en.wikipedia.org/wiki/Norman_Mailer). Újságírói munkásságát az Encyclopaedia Britannica úgy jellemzi, hogy a tényeket a regények módján, az egyéni látásmód gazdagságával és a képzelet összetettségével tárja az olvasó elé. Kétszer is elnyerte a Pulitzer díjat, s megkapta az évente kiadott, az év legkiemelkedőbb minőségű, ame-rikai szerző által írt és amerikai kiadónál megjelent könyvét kitüntető Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award). Így nem meglepő, hogy megkapta ezt a megbízatást, és az sem, hogy e művét korántsem pusztán az események hűséges leírására összpontosító krónikaként, hanem „kobzán a dal magára vall” öntörvényű irodalmi alkotásként írta meg - ám rögtön meg kell jegyeznünk, hogy benne a pontos, részletes, korrekt krónika is maradéktalanul megtalálható.
Mailer itt hatalmas, gótikus katedrálist épített szavakból, s azt gyakran barokkos díszítésű mondatokkal leírt, rengeteg részlettel tölti ki. Mindent elmond a tényekből, amit összeszedhe-tett ill. megtapasztalhatott, és azok felvonultatása mellett szentel nem kevesebb teret annak, hogy írói eszközeivel is bemutassa az eseményeket, történéseket körülvevő hangulatokat, megidézze a küldetés egész légkörét, szellemét. Olykor meglehetősen messze el is kalandozik a közvetlen tárgytól, és lírai leírásokba, máskor filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik, s az amerikai élet olyan sötét zugaiba, amelyek inkább csak földrajzilag kötődnek az Apollo 11 nagy útjához. Történetmondásának meghatározó fogása, hogy a krónikásról, akinek szemén át láttatja az eseményeket és azok környezetét, valamint hátterét, harmadik személyben szól - beszédes neve Vízöntő -, és vele mondatja el, hogy ő mit érez és mit gondol minderről. Az eredményt, az ebből született beszámoló milyenségét így összegzi a mindig korrekt és meg-bízható Vince Kiadó ajánlója: „Senki sem ábrázolta úgy az embereket, a hangulatot és a gépezetet, mint Norman Mailer.”
Enyhén szólva is rendkívüli élményt kínál a hatalmas album képanyaga. Az eseményeket több száz kiváló, a NASA archívumaiból, folyóiratokból, valamint magángyűjteményekből származó fénykép idézi fel, köztük bámulatos csillagászati felvételek, képek az alkalmazott technikáról, és természetesen a Küldetés emblematikus képei. Közülük sok először ebben a kötetben jelent meg. A bennük elénk táruló jelenetek skálája is igen széles. A képek megidézik az odáig vezető út számos jelenetét, fontos szereplőket, a felkészülés pillanatait, sok bravúros felvétellel a technikai részleteket, a kilövésre váró emberek hangulatát, a diadalmas visszatérést, és természetesen magának a holdutazásnak a képeit.
Aki megírta a Meztelenek és holtakat, aligha tekinthet el attól, hogy az űrprogram technikája az ördög nyoszolyájában fogant. A régi római mondásnak, hogy a pénznek nincs szaga, na-gyon ideillő modern változata, hogy a megszerezhető fontos technikának sincs bűze, amint azoknak sem, akik azt elhozzák. Mailer a beszámolójában nyomatékosan kitér az USA űrprogramjának második világháborús német gyökereire. Reflektorfénybe állítja a szakmai teljesítményével méltán legendás Wernher von Braunt, a náci rakétafegyverek atyját, akinek 1945-ben sikerült ötezer (!!) alkalmazottat és családjukat az oroszok elől amerikai hadifog-ságba menekíteni úgy, hogy vitték magukkal a dokumentumok egy részét is. Von Braun az USA űrkutatási programjának - akkoriban minő kedves eufemizmus az interkontinentális, majd az űrbéli fegyverkezésre! - is olyannyira kiemelkedő alakjává vált, hogy Vízöntő szerint az átlagos amerikai akkoriban az egész rakétaprogramban csak az ő nevét ismerte.
Az indítás előtti sajtótájékoztatón von Braun így összegezte az ember Holdra szállásának fon-tosságát: „Szerintem ugyanolyan jelentős pillanat, mint amikor az evolúció során a vízi élőlények kimásztak a szárazföldre.” Majd így folytatta: „Amit a holnapi útban keresünk, az valóban a kulcs földi létünk jövőjéhez. Kiterjesztjük az emberi elmét. Kiterjesztjük ezt az Isten adta elmét, és kinyújtjuk ezt az Isten adta kezet a legvégső határáig, és ezáltal az egész emberiség gyarapodni fog. (...) Amit elértünk, amint Neil Armstrong kilép a Holdra, egy egészen új lépés lesz az emberi evolúcióban.” Ez utóbbi szavak nyomán pár nappal később Vízöntő - írja Mailer - el is gondolkodott Armstrong híres mondásának - „Kis lépés ez...” - eredetéről. Von Brauntól idéz a kötet egy kulcsmondatot az egész program sarkalatos törvényéről is: „Az ideális a száz százalékos titoktartás lenne, és mindaz a pénz, amelyre szükségünk van. Amikor a Kreml ballisztikus lövedékeket akar, azt mondja a tudósoknak, hogy tartsák a tervet, és nem érdekli a hírverés. Itt (...) a képviselőknek hinniük kell abban, amit csinálunk, de ez addig nem történik meg, amíg a közvélemény nem hisz bennünk.”
Mailer történetmondását a kötet rengeteg idézettel, interjúk, nyilatkozatok, sajtóban megjelent cikkek részleteivel, a repülési naplóból, s szintúgy szakértők kommentárjaiból vett részletekkel és egyéb tényanyagokkal teszi az Apollo 11 küldetésének még pontosabb és részletesebb krónikájává. Visszautalva az USA űrprogramjának gyökereire, így olvashatjuk egyebek közt, hogy von Braun a texasi Fort Blissbe került, ahol már működött a Hermes-projekt, amelynek keretében rendbehozták és összeszerelték a német raktárakból elhozott rakétákat. A floridai Canaveral-fokon újonnan megalapított nagy hatótávolságú gya-korlóbázisról elsőként egy Bumper V-2-t indítottak. Ez volt az első kétlépcsős rakéta, amely a V-2 és a WAC Corporal rakéta összeépítéséből jött létre, s az első ember alkotta tárgy, amely kilépett az űrbe.
Az idézetek közt szerepel Richard Nixon értékelése: „A teremtés óta ez a világtörténelem legjelentősebb hete (a U. S. S. Hornet hadihajó mentőcsapata a küldetés 8. napja, 18. perce 18. másodpercében erősítette meg a sikeres vízreszállást), mert a történtek eredményeként a világ örökre kitágult.” Jó, mondhatjuk, így kell beszélnie egy politikusnak, hogy növelje országa teljesítményének tekintélyét. Ám az amerikai televíziós újságírás egyik legnagyobbja, Walter Cronkite is ekként fogalmazta meg a közmegítélést az indulás napján: „Azt hiszem, ez a nap szolgált életünk legnagyobb történetével... Hírt adtunk a II. világháborúról (...) és az azóta bekövetkezett konfliktusokról, az államfők változásáról. De nem hiszem, hogy ezzel bármi is felérne...
S hogy mi tette mindezt lehetővé, micsoda technikai teljesítmények szárnyán teljesült az Apollo 11 hősies útja és történelmi küldetése, arról is a részletek, tények, adatok, s nem utolsó sorban a dokumentáció értékű képek gazdag tárházát találjuk e kötetben.

Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)


Rostás Péter: Mágnások lakberendezője - A Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története (1858–1918)- Geopen, 2010

Dr Osman Péter ismertetése

„Ha majd először jobb székeken ülünk, akkor fogunk jobb emberekké is válni.” ◙ „Az iparban megjelenő modern művészet osztálykérdés. Ez a döntő.” ◙ „Öreg bútorok és fiatal idegességek - ez a modern.” ◙ „Az igazsággal, legyen akár többszáz éves is, erősebb a kapcsolatunk, mint a hazugsággal, amely mel-lettünk jár” - Mottók a könyvből.
Rostás Péter e műve nagyon alapos, szakszerű kutatómunka eredményeinek igen magvas, tanulságos feldolgozása. Címe szerint egy nagynevű cég pályájának és komoly kulturális jelentőséggel is bíró tevékenységének története, s valóban ez is áll a szerző történetírásának és ahhoz kapcsolódó elemzéseinek és értékeléseinek fókuszában. Ennek révén viszont mélyreható betekintést kapunk abba a társadalmi, gazdasági és kulturális környezetbe, amelyben a cég működött, s amelyben meg kellett találnia a vevőket a maga különleges termékeire és szolgáltatásaira. S mielőtt itt az „alapos” és „szakszerű” jelzők bárki számára is a „száraz”, netán „túlzottan elvont” (magyarán, a laikus számára unalmas) szinonimájaként érződne, emeljük ki, hogy a robusztus album több érdeklődési kör nézőpontjából is kiemelkedően érdekes ismeretanyaggal szolgál. Szintúgy azt is, hogy a több mint 700 képet tartalmazó illusztrációs anyagával a bútor- és az enteriőrművészet egy nagyon is meghatározó jelentőségű korszakában született alkotások bámulatos, csodálatosan gazdag és sokszínű kép-tára.
Igazából maga a korszak, amelyet e kötet áttekint, s még inkább annak a második fele volt igen nagy jelentőségű, az akkor végbement fejlődésnek köszönhetően, s az ebből adódó lehetőségek meglovagolása tette meghatározó fontosságúvá a bútor- és az enteriőrművészet e fejlődési szakaszát. E korszak második fele hozta el a modern kor első - és valószínűleg egyben utolsó - egységes, nagy művészeti stílusának, a szecessziónak a kibontakozását és diadalme-netét. Annak híveit egy új hit lelkesítette: a remény, hogy a születőben lévő nagyipar, s mindaz a modernség, amelyet attól reméltek, aranykort képes hozni, hogy a születőben lévő Gólem az emberiség szorgos, engedelmes, hasznos szolgája lesz. A szecesszió e lelkesültségben tudatosan törekedett arra, hogy a tárgyalkotást a hétköznapok életminőségének javítása szolgálatába állítsa. Arra, hogy a kialakítás növelje a tárgy értékét, a tárgy büszkén hirdesse az értékét, s mind-ezekkel iparrá tegye a szép, hasznos, mívesen igényes tárgyak termelését, s kívánatos életminőséggé azok használatát. Az ezt követő art decoban még ennek visszfénye csillogott a modern technika szellemiségének hangsúlyozásával, a további stílusokban azonban már megjelent a zavarodottság, a kiábrándultság és a döbbenet annak felismerése nyomán, hogy az ember a modern nagyiparban és az arra támaszkodó viszonyokban nem a remélt jótevőt teremtett magának, ha-nem nehezen - talán egyáltalán nem - domesztikálható fenevadat.
Az itt leírt korszakban azonban még messze nem ez utóbbiaknál tartunk. Valószínűleg nem nagy túlzás azt mondani, hogy itt a maga nemében korszakalkotó fejlődés megy végbe, amelynek lényege, hogy új társadalmi rétegek zárkóznak fel a luxusipar e szegmenseinek, a bútor- és az enteriőrművészetnek a fogyasztói közé, s megindul az a folyamat, amely a későbbiekben, az ipari formatervezésnek a nagyipari alkalmazása révén elviszi az alkalmazott művészetet a társadalom mind szélesebb köreihez. E folyamatnak két alapvető mozgatója volt: egyrészt az új közönségben fel kell kelteni az érdeklődést e luxustermékek iránt, másrészt a magabiztos bátorságot, hogy merhetik azokat maguknak is igényelni, hogy megmutathatják általuk /is/ a gazdasági és társadalmi felemelkedésüket. Ezt is nyomon követ-hetjük a Friedrich Otto Schmidt Lakberendezőház története révén.
A szerzőnek nagyon erős szakmai alapja van ahhoz, hogy fölényes biztonsággal kezelje a témáját: művészettörténész, a cég történetét és tevékenységét dokumentáló archívum igen jelentős hányadát őrző Kiscelli Múzeum igazgatója, és bútorgyűjteményének kurátora. Könyve tanúsítja, hogy minden bizonnyal hibát-lanul alapos kutatómunkát végzett a Friedrich Otto Schmidt Lakberen-dezőház (a továbbiakban: Schmidt-ház) történetének, valamint alkotó- és üzleti tevé-kenységének feltárására. Így biztosak lehetünk, hogy a kultúr-, művészet-, társadalom- és gazdaságtörténeti részletekben bővelkedő ismertetése szakmailag helytálló, hiteles áttekintést és információkat nyújt. Műve egyúttal kiváló forrásmunka: Rostás utal rá, hogy azt a tudományos dolgozat igényével írta, s ez egyértelműen meg is mutatkozik az egész tárgyalásmódban. Alaposságát jelzi az is, hogy a szöveget kiegészítő hatalmas jegyzetanyag 1164 tételből áll.
A könyvnek itt a gazdasági nézőpontú olvasatát emeljük ki, amely önmagában is igen figyelemre méltó. Amint olvasható, a Schmidt-ház az Osztrák–Magyar Monarchia egyik legjelentősebb enteriőr- és iparművészeti vállalkozása volt, s tevé-kenységének számottevő hányada kötődött Magyarországhoz. Különösen érdekessé teszi, hogy - amint arra fentebb már utaltunk - a benne leírt időszakban, főként annak második felében ment végbe az ipar- és gazdaságfej-lődésnek az a szakasza, amely létrehozta a kifejezetten az ipar számára alkotó formatervezést, és a modern ipari termelés egyik fontos eszközrendszerévé, a termékfejlesztés fontos eszközévé tette azt, és új piaci szegmenseket teremtett a formatervezett termékek kínálatának és az irántuk megnyilvánuló keresletnek a létrehozásával. Megmutatkozik ez a Schmidt-ház tevékenységében is. A könyv - valójában gazdagon illusztrált album - dokumentáció értékű ismertetéseket és képanyagot közöl a cég bútor- és enteriőrművészeti alkotásairól és termékeiről. Ezek jelentős részében már megjelennek a későbbi, nagyüzemileg gyártott búto-rok és egyéb lakberendezési termékek előképei, prototípusai.
A Geopen ismertetője írja, hogy „Abban a korszakban, amikor a lakberendezés ügye szenve-délyes ’hitviták’ tárgya és világnézeti kérdés lett, a Friedrich Otto Schmidt cég által kínált történeti és modern stílusegyveleg a született és a pénzarisztokraták rétegének volt önkifejezé-si, önreprezentációs eszköze.” Rostás érzékletesen, példák és tendenciák felvonultatásával mutat rá, hogy e ’hitviták’ valójában nagyon is evilági törekvések ütközései voltak, jelesül a körül dúltak, hogy kik tudják vásárlókként meghódítani maguknak a lehetséges vevőközönsé-get - magyarán, a piacért ment a harc. Magáról a ’hadszíntérről’ így idézi egyebek közt Fritz Minkusnak, az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetéséhez szorosan kapcsolódó szakírónak 1901-ben közreadott elemzését: „Az osztrák ipart a hagyományosan meglévő versenyképessége elvesztése fenyegette, mert fenyegető volt, hogy az arisztokrácia és a körülötte csoportosuló osztályok, röviden a hangadó körök, látva a hazai kézművesség művészeti visszamara-dottságát, fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy iparművészeti szükségleteiket külföldi piacokon elégítsék ki, elsősorban Angliában. (...) Azokat a bútorokat, amelyeket az új társadalmi szokások, illetve az élet praktikus oldala, a ház gyakorlati funkciókat szolgáló helyiségei, mint a könyvtár és a dolgozószoba berendezése megkövetelt, a kandalló előtti fotelek, a könnyen mozgatható tea- és játékasztalkák, valamint a télikertek és parkok gyékénybútorai, Angliából hozatták be, mert a hazai ipar semmi használhatót nem tudott kínálni, ráadásul az angol bútor anyagminőségben és kidolgo-zásban összehasonlíthatatlanul jobb volt a hazainál.”
A könyv elénk tárja a bécsi Secession művészeti csoportnak és az Osztrák Művészeti és Iparmúzeumnak a vásárlói hajlandóságot is erőteljesen befolyásoló művészeti ízlés feletti uralomért folytatott harcát is. Mindezekben a hadjáratokban jeleskedett -a maga érdekkörében - nagyon sikeresen a Schmidt-ház is, sikerének két fő forrása pedig a módszeres kapcsolatépítés, valamint a hasonlóképpen módszeres termékfejlesztés volt. Aki pedig ebben és Rostás sok meg-állapításában azt véli felfedezni, hogy a cég kiválóan alkalmazta és hasznosította azt, amit ma marketing szemléletmódnak és arra épülő üzleti stra-tégiának neve-zünk, az cseppet sem téved. Ez is egy jó példa arra, hogy a tudás, a sikerre vezető gyakorlat - technika - nem azzal születik meg, hogy nevesítik, hanem hogy eredményesen alkalmazásba veszik. Elvégre a Schmidt-ház számos itt látható alkotásában is már megtestesül az ipari formatervezés anélkül, hogy annak idején használták volna ezt a fo-galmat.
Szakmai érdekességként, közbevetőleg emeljük itt ki a következőket: Az Osztrák Művészeti és Iparmúzeum vezetését 1897-ben vette át Arthur von Scala, aki addig az 1873-as bécsi világkiállítás nyomán 1875-ben életre hívott Osztrák Kereskedelmi Múzeum vezetője volt. Amint olvasható, utóbbi elsősorban piacszervező, kiállításrendező, információs és közvetítő irodaként működött. Másolatokat és olyan eredeti darabokat is árusított, amelyeket másolás céljá-ból vettek meg Londonban. A közönség és az iparosok ízlésének formálásában a másolás és az előállított darabok értékesítésének megszervezése mellett előadá-sok tartásával is részt vett. Mindez kétségkívül igen modern és hasznos szerepkör volt. A Schmidt-ház is az ügyfelei közé tartozott, a raktárkönyvek alapján tudjuk, hogy már 1889-től vásároltak tőlük modelleket.
Visszatérve a történetének fő vonalához, a cég az arisztokratákkal és nagypolgárokkal kialakított szoros, bensőséges üzleti kapcsolatokra építette a tevékenységét. Ezt az üzletpolitikát követte Magyarországon is, így jutott hozzá, hogy - amint arról részletes képet kapunk - az egyik legfontosabb szerepet játszotta a századforduló körül, és azt követően a magyarországi késő historizmus kastélyainak és budapesti városi palotáinak berendezésében. (Közbevetőleg jegyezzük meg, szakmai érdekességként, hogy e munkái jelentős részben a fennmaradt pénzügyi kimutatásokból követhetők.) Nyilvánvaló, hogy ezt csak úgy érhette el, hogy a megren-delői mindig elégedettek voltak a szolgálataival. Az eredmény pedig kiválóan megmutatkozik Rostás történetírásában: A cég az 1880-as évek végétől Bubics Zsigmond püspök megrendelésére végezte a kassai püspöki palota be-rendezésének megújítását. Ehhez mai szemmel nézve is modernnek ható bútorokat is terveztek.
Bubics püspök ajánlotta be Max Schmidtet a 120 szobás fertődi Esterházy-kastély hat éven át tartó restaurálásának elvégzésére, amelyet ő a visszaemlékezéseiben élete mestermunkájának nevezett, s elmondása szerint ezért jött Magyarországra, ahol le is telepedett. Az Esterházy-hitbizomány zárgondnokaként is működő püspök bízta meg a Schmidt-házat a majorátus in-gatlanainak több mint tíz éven át tartó felújítási és berendezési munkáinak elvégzésével, s ennek során részt vettek a pottendorfi várkastély, a lékai vár, a kismartoni kastély és hercegi vasúti váróterem (!! - OP), a budai Tárnok utcai Esterházy-palota felújítá-sában és berendezésében is. A Bubics kapcsolat hozta meg a megbízást a temesvári püspöki palota berendezésére is. Rostás az Esterházy-megbízások közvetlen hasznaként emeli ki azt is, hogy azok hatására bővült a cég modellválasztéka.
A Schmidt-háznak más magyarországi munkái is voltak. Max Schmidt tervezte, s cége vitelezte ki Budapesten a Wodianer-palota belsőépítészeti kialakítását, s ugyanebben az időben vettek részt a budai Emmer-palota berendezésében. Ez utóbbinál olvashatjuk, hogy a lépcső-házban ma is meglévő eozinmázas kandalló a formája alapján a Zsolnay gyárnak tulajdonítható, amelyet méltán nevezhetünk a korabeli honi ipar egyik zászlóshajójának.
Munkáik, elsősorban az Esterházyaktól elnyert megbízás, valamint a magyar történészi és iparművészeti közéletben fontos szerepet játszó Bubics püspök révén a cég bekapcsolódott a magyarországi kiállítási életbe, és 1898-ban visszatért az osztrák iparművészeti kiállításokba is. Hírnevének öregbítésében nagyon hatásos eszközül szolgált részvétele a magyarországi millenniumi kiállításon, amelyen a fertődi Esterházy-kastély bizonyos szobáinak másolatával, az ún. Esterházy-szobasorral szerepelt.
A cégnek a könyvben 1918-ig követett története természetesen nagyon sok további tanulsággal érdekességgel szolgál. Az 1870-es évekkel kezdődő időszak Magyarország gazdasági aranykora volt. Nyilvánvalóan ezzel vág össze, hogy - amint sok egyéb közt Rostás elmondja - a magyar úri közönség az 1890-től kezdődő két és fél évtizedben roppant nagy piacot jelentett a luxusipar, az előkelő lakberendezést kínálók számára, s a Schmidt-ház itt őket célozta meg. Max Schmidt, azaz immár Schmidt Miksa 1894-ben kárpitos iparűzési engedélyt váltott ki Budapesten, s vélhetően 1902-ben nagyszabású boltot nyitott a Lipót körúton, Weiss Bertold (Weiss Manfred bátyja) bérházában. A Schmidt-ház kitűnő manőverező tehetségét bizo-nyítja az is, hogyan fogták ki a szelet a protekcionista és nacionalista magyar iparművészeti élet éppen őket támadó hangadóinak vitorlájából: látványosan bekapcsolódtak egy hazafias megmozdulásba, a Vörösmarty Mihály születési évfordulója alkalmából a szobrának felállítására indított gyűjtő-akcióba. Igen elmés fogás volt ebben, hogy Schmidt Miksa, azon túl, hogy adakozott a szoboralap javára, az 1901 február 16-án megnyitott kiállításán egy teljesen berendezett „magyar főúri lakást” mutatott be, amelynek megtekintéséért 2 koronás belépődíjat szedett - e külön belépődíj a közönség szemében minden bizonnyal erőteljesen felértékelte e bemutatót -, és az ebből befolyt összeget szintén az emlékmű javára ajánlotta fel.
1903 tavaszán Schmidték főszerepet játszottak a Magyar Iparművészeti Társulat lakberendezési kiállításán az Iparművészeti Múzeumban. Bécsen kívül itt, a múzeum középudvarában kialakított négyszobás lakástárlaton mutatkozott be első alkalommal a cég modern lakberendezés kínálata.
Rostás elmondja, hogy körülbelül 1903-ra tehető annak időpontja, hogy Schmidt Miksa Ma-gyarországra költözött. Habár a bécsi cég továbbra is az ő tulajdona maradt, és továbbra is az övé volt a döntő szó az üzletmenetet érintő kérdésekben, ideje nagy részét ettől kezdve a ma-gyar fővárosban töltötte, és - ami a mi szempontunkból ennél is lényegesebb - az itteni iparművészeti közéletnek lett részese. Ettől kezdve Budapesten bővült a cég modern modellreper-toárja. Magyar tervezőket vontak be új modellek kifejlesztésére, és velük együttműködve vettek részt kiállításokon, s viteleztek ki különféle megrendeléseket. A Ma-gyarországon való megtelepülés indítékai között igen figyelemre méltó, hogy ezzel egy igen komoly akadályt tudtak elhárítani az itteni gazdasági térnyerésük útjából: ez volt a leghatékonyabb módja, hogy a maguk tekintetében leszereljék a hazai iparművészeti közéletnek a patrióta indíttatású, s ezért - főleg az osztrák - ipari, szellemi és művészeti importtal szemben ellenséges magatartását, amely az állami megrendeléseknek a hazai cégekre való korlátozásában is megnyilvá-nult.
Végezetül, nem hagyható említetlenül, hogy a könyv jelentős hányada színes, élvezetes ol-vasmányként is gyönyörködtet (s ha már ezt a szót használtuk, említsük ismét a felsőfokú dicséretet érdemlő, bámulatos képanyagát). S érdekes kérdésekre vezet végiggondolni, vajon mi lehet annak az oka, hogy a mai Magyaror-szágon, az üzleti életnek a nagyközönség előtt megmutatkozó nyilvánosságában vagy tényleg nem jelenik meg ilyen szolgáltatásokat kínáló cég, vagy pedig rendkívül alacsonyan tartja a profilját.