Sas Péter: Kós Károly, a könyvművész - Holnap Kiadó, 2009
Dr Osman Péter ismertetése
Nagyságrenddel többet ad ez a gyönyörű, értékes könyv, mint amit a címe ígér. Biztos, hogy rendkívüli csemege a mívesen szép kiállítású könyvek híveinek, ám még inkább megragadó, hiánypótló pályakép Kós Károlyról, az EMBER-ről - csupa nagybetűvel, ahogy megérdemli! - és bámulatos életművéről.
Szellemi állapotunk tökéletesen megbízható gyorstesztje lehetne levizsgáztatni az utca emberét, ismeri-e Kós Károly életét és munkásságát. Aki nem, azt a maga - és úgyszintén mindannyiunk - érdekében arra kellene kötelezni, hogy addig olvassa ezt a könyvet, amíg megérti, ami Kósról benne áll (ezzel nem arra utalunk, hogy nehezen érthető lenne, hanem hogy gondolkodáshoz szokott elmét feltételez - márpedig erről igencsak igyekeznek leszoktatni az istenadta népet). Ennek eredménye hozzáállástól függően lenne módfelett konstruktívnak ill. destruktívnak tekinthető: minden bizonnyal meredeken zuhanna a „celebekkel” jellemezhető mai értékrend, és az arra támaszkodó konzumkultúra népszerűsége.
Még aki úgy is véli, hogy ismeri Kós életét és munkásságát, azt is bámulatra készteti annak itt felvonultatott szellemi gazdagsága és sokszínűsége. A legjobb humán értékek mércéjével aligha sorolható máshová, mint a legnagyobbak, a legjobb példaadók közé. Többé-kevésbé talán még sokan ismerjük Kóst, az írót, krónikást, építészt, grafikust. Itt még inkább meggyőződhetünk arról, mennyire kiemelkedőt alkotott mindebben, és mindezeken túl is. Olvashatjuk egyebek közt, hogy a művészi és a közéleti munkássága mellett megélhetési kényszerből szintúgy helyt kellett állnia az „eke szarvánál”, azaz az apró birtokán működő paraszti gazdaságában - ő pedig ezt is arra használta fel, hogy tanítson. Tanított művészként: gyermekeinek rajzolta és írta Testamentum és agrikultúra című kis könyvecskéjét (1915), benne összegezve mindazt, amire megtanították Erdély gazdálkodó emberei és az ottani világ „a föld munkáiról, és az állatok, növények gondozásáról". Évtizedekkel később írja, hogy „ezen a tájon nekem volt legelőbb lófogatú kukoricavető gépem, gabonaboronám, lókapám, váltóekém...”. Mezőgazdasági ismereteit ekkor már cikkekben, tanulmányokban teszi közkinccsé, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet lapjának (1941-44) főmunkatársaként, s tanított a kolozsmonostori Mezőgazdasági Főiskolán is. Csodálatra méltó elkötelezettsége és munkabírása nyilvánul meg abban is, hogy mindezek mellett az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokának nehéz tisztét a 16. század óta senki sem látta el olyan sokáig, mint ő: 1934-től 1965-ig, s csak 82 éves korában tette azt le.
Egész életével állított fényes, örökérvényű példát a legigazabb hazaszeretetnek - hiszen sokkal könnyebb még meghalni is a hazáért, mint helyben kitartani, mindenáron ott őrizni a lángot, s naponta megküzdeni ezért. „Nekem életprogramom volt, hogy innen nem tágítok” vallotta, midőn 1944 őszén a maradást választotta a helyett, hogy professzorként követte volna a Magyarországra költöztetett Főiskolát. Ugyanezt tette már Trianon után is, midőn ott maradt, hogy minden erejével és tehetségével segítsen szervezni, építeni, életben tartani az erdélyi magyar szellemi életet - erről is részletesen beszámol e mű. Választott városáról, Kolozsvárról mondja, hogy tőle kapta „a tudatosan, bátran előre néző életszemléletet, a léleképítő, alkotószellemet”. Élete bizonyítja, s ez a könyv is ragyogóan megmutatja, hogy mindvégig hű maradt ehhez, s Erdély legnemesebb hagyományaihoz, amelyeket ő Erdély népének életében és munkálkodásában talált meg, s amelyekre életművét építette.
Ifjúkoráról mondja, hogy „öreg tanítótól tanultam meg a vadrózsa és a vadgyümölcsfa nemesítését, parasztnál a kaszálás és kaszakiverés (komoly mesterség! OP) tudományát, árendásnál aratni tanultam és kévét kötni, grófi barátomnál lovagolni és lovat hajtani, erdőőrnél lőni lés puskát kezelni, papi parókián ferblizni és politizálni, a jegyzőnél pálinkázni tanultam...”. Innen indulva, mindvégig e nép értékeinek felmutatásáért és megtartásáért küzdve vált életfilozófiája fontos részévé, hogy „minden faj csak azt a helyet vívhatja ki és tarthatja meg a nemzetek sorában, amelyért megfelelő kultúrértéket tud fizetni.” S ha a pillanatnyi helyzet ma nagyon mást is mutat, minden bizonnyal ebben is neki van igaza.
S még egy szót sem szóltunk mindarról, amit e könyv a művészetéről elmond, sok-sok gyönyörűséges képpel - természetesen Kós műveivel - és tőle vett idézetekkel. 1936-ban írta szellemi gyökereiről: „Nekem a balladák gyerekkorom óta olyan, mint az imádságos könyv. Mint művész (ha és amiben talán az vagyok) kevés egyébnek köszönhetek annyit, mint éppen a székely balladáknak”. És nyilvánvalóan az Erdély életéhez, fennmaradt örökségéhez és napi valóságához való szoros emberi és művészi kötődése nyilvánul meg abban is, hogy „Én képben gondolkozom, az irodalmi élmény is mindig képi formában rögződött meg bennem.”
Ezt a könyvet nem lehet elmondani, ezt nézegetni, olvasni és csodálni kell. Így már csak egyetlen idézet belőle: „Napkeletről jöttem a nagy hegyek, zúgó fenyvesek és kis faluk világából, ahol még álmodnak a szűkszavú kemény magyarok csudás álmokat, ahol még mesélnek fehérhajú vén nótafák nagy régi időkről... Ott, Erdélyországban.”
